Carl Sagan - Kapcsolat

— Annyira-amennyire, vagy féltucatszor. De tudja — Ellie felnézett a legközelebbi teleszkópra —, mindig annyi volt a zörej, nehéz volt kihallani belőle az adást. És maga?

— Soha — felelte Joss egyszerűen. Kis csönd után bizonytalan mosollyal hozzátette: — De van hitem.

Ellie alkalmatlannak találta a pillanatot, hogy jobban elmélyüljenek a témában. Fellépkedtek az épület bejárati lépcsőin, hogy megnézzék az Argus központi komputerét.

*1 Mózes 28,12.16.17. (Károli Gáspár ford.)

Ellie felszaladt az otthon lépcsőin, átsietett az újonnan festett, zöld verandán, ahol egymástól egyenlő távolságban üres nyugágyak sorakoztak, és megpillantotta John Staughtont. A férfi dermedten állt, karjai élettelenül csüngtek. Jobb kezében bevásárlószatyor, Ellie látta, hogy átlátszó fürdősapka, virágmintás piperetáska és két rózsaszín pomponos papucs van benne.

— Elment — mondta Staughton, amikor eljutott a tudatáig, hogy Ellie ott áll előtte. — Nem menj be hozzá — tette hozzá kérő hangon.

— Ne nézd meg. Meggyűlölt volna érte, ha így látod. Tudod, milyen fontos volt számára a külseje. Ő már úgysem ott bent van.

Csaknem ösztönösen, évtizedek megszokásától és máig sem csökkent ellenszenvétől vezettetve Ellie mégis be akart menni. De megtorpant. Elég erős hozzá, hogy még most is dacoljon vele, pusztán elvből? Tulajdonképpen mi is ez az elv? A férfire csak rá kellett nézni, lesírt róla, hogy gyásza mélységesen őszinte. Staughton szerette az édesanyját. Talán jobban is, mint én, gondolta Ellie, és egy pillanatra önvád öntötte el. Anyja olyan hosszú ideje volt már élet és halál mezsgyéjén, hogy Ellie sokszor végiggondolta, hogyan is fogja érinteni, ha végül eljön a pillanat. Eszébe jutott, milyen szép volt az édesanyja a képen, amelyet Staughton küldött neki, és hirtelen, annak ellenére, hogy felkészült arra, ami most megtörtént, zokogni kezdett.

Staughtont meglepte a fájdalomkitörés, odalépett hozzá. De Ellie elutasítóan felemelte a kezét, és látható erőfeszítéssel igyekezett úrrá lenni magán. Még ebben a pillanatban sem tudta elképzelni, hogy megölelje. Ők ketten idegenek, egy holttest köti össze őket kényszerűségből. Abban azonban nem volt igaza — a lelke mélyén pontosan tudta —, hogy Staughtont okolta édesapja haláláért.

— Át kell adnom neked valamit — mondta a férfi, és kotorni kezdett a szatyorban. Ellie szeme előtt megvillant egy bőrutánzat-levéltárca meg egy műanyag fogkefetartó. EI kellett kapnia a tekintetét. Staughton végre felegyenesedett, megviselt borítékot nyújtott feléje.

“Eleanornak”, ez állt rajta. Ellie megismerte az anyja írását, heves mozdulattal nyúlt érte. Staughton meglepetten hátrált, úgy kapta a borítékot maga elé, mint aki attól tart, hogy arculütik.

— Várj — mondta —, várj. Tudom, soha nem jöttünk ki egymással. De tégy meg nekem egy szívességet: ezt a levelet majd csak este olvasd el. Megteszed?

A bánat tíz évet öregített rajta.

— De miért? — kérdezte Ellie.

— Kedvenc kérdésed. Egyszerűen tedd meg nekem ezt az egyetlen szívességet. Olyan nagy kérés?

— Igazad van — mondta Ellie. — Nem olyan nagy kérés. Ne haragudj.

Staughton Ellie szemébe nézett.

— Bármi is történt veled abban a Gépben — mondta —, mintha megváltoztál volna.

— Remélem, John.

Ellie felhívta Josst, és megkérdezte, vállalná-e a temetést. — Mondanom sem kell, hiszen tudja, én nem vagyok vallásos. De volt idő, amikor anyám az volt. Maga az egyetlen, akiről el tudom képzelni, hogy szeretném, hogy ezt elvégezze, és biztos vagyok benne, hogy a mostohaapám beleegyezik. — A következő géppel érkezik, felelte Joss rögtön.

Ellie korai vacsora után, a szállodai szobájában elővette a borítékot. Szeretettel megsimította, tapogatta. Réginek látszott. Anyja évekkel ezelőtt írhatta, aztán tárcája valamelyik rekeszében hordozta magával, és vívódott, odaadja-e Ellie-nek vagy sem. Láthatóan nem bontották fel újra, mióta először lezárták. Ellie szerette volna tudni, Staughton olvasta-e. Énjének egyik fele alig várta, hogy felbonthassa, a másik viszont valamiféle előérzettől vezéreltetve halogatta. Felhúzta a térdét az álláig, sokáig kuporgott töprengve a karosszékben.

Csengetés hangzott fel, és Ellie korántsem halk telefaxa életre kelt. Az Argus-komputerre volt kapcsolva. A jelenet a régi szép időkre emlékeztette Ellie-t, de most semmi sem volt, ami sürgős lehetett volna. Bármit is talált a komputer, nem szökik el; foroghat a Föld, a nem nyugszik le. És ha van üzenet a — ben, hát megvárja Ellie-t, tartson akár az idők végeztéig is.

Megint a borítékot kezdte nézegetni, de a telefax-hang mégsem hagyta nyugodni. Ha egy transzcendens számban tényleg van valamilyen tartalom, annak a kezdet kezdetétől be kellett épülnie a világegyetem szerkezetébe. Ez az ő új projektje a kísérleti teológia területébe tartozik. De hát végül is minden tudományággal ugyanez a helyzet, gondolta.

“MARADJON KÉSZENLÉTBEN” írta ki a komputer a telefaxon. Ellie-nek az édesapja jutott eszébe… jó, a hasonmása… meg a Gondnokok, a Galaxist átszelő alagútrendszerük. Ők látták — és talán befolyásolták is — az élet keletkezését és fejlődését sok milliónyi világon. Galaxisokat építenek, lezárják a világegyetem egyes részeit.

Időutazásra képesek, ha nem is korlátlanul. Isteneknek tartanák őket minden vallás — legalábbis a nyugati vallások kegyes elképzelései, sőt felül is múlják az ő isten-elképzeléseiket. De a Gondnokoknak is megvannak a maguk korlátai. Az alagutakat nem ők építették, nem is képesek rá. Nem ők rejtették az üzenetet a transzcendens számba, és nem is lelik meg. Az alagútépítők és — be írók mások voltak. Ők már nincsenek itt. Nem hagyták meg, hová kell a postát utánuk küldeni. Amikor az Alagútépítők eltávoztak, a Gondnokok feltehetően olyan árván maradtak itt, mint elhagyott kisgyerekek. Mint most én, gondolta Ellie. Pontosan úgy, mint most én.

Aztán Eda feltevése jutott eszébe, az, hogy az alagutak kukacjáratok, amelyek megfelelő távolságú szakaszokban behálózzák ennek és sok más galaktikának számtalan csillagát. Hasonlítanak a fekete lyukakra, de mások a tulajdonságaik és másképpen keletkeznek. Nem teljesen tömeg nélküliek, hiszen Ellie látta, amint gravitációs sodrok indultak belőlük a Vega körül keringő törmelékben. És sokfajta lény, sokféle űrjármű közlekedik rajtuk keresztül Galaktika-szerte.

Kukacjáratok. Az elméleti fizika tolvajnyelvén kifejezve a világegyetem az alma, és valaki keresztül-kasul furkálta járatokkal az alma magházát. Az alma héján élő bacilusnak ez csoda. Lehet azonban, hogy egy, az almán kívüli, külső szemlélő korántsem hatódik meg tőle. Az ő szemszögéből az Alagútépítők csupán kellemetlenséget jelentenek. De ha az Alagútépítők kukacok, töprengett Ellie, mik vagyunk mi akkor?