Carl Sagan - Kapcsolat

Borzasztó ügyetlenül fogalmazta meg a kérdést, gondolta.

— Mindenkit, akit csak szerettem, elszakítottak tőlem. Még az emlékét is kitörölték. A huszadik század uralkodói a szemem láttára váltották egymást. Olyan valakire vágytam, akit nem lehet utólag megvásítani, félremagyarázni, átszerkeszteni. Nem sok az olyan történelmi személyiség, akiknek a létezését nem lehet meg nem történtté tenni.

Xi az abroszra bámult, a teáskanalát babrálta. — A Forradalomnak áldoztam az életemet, és nem bántam meg. De apámról, anyámról szinte semmit sem tudok. Nincsenek emlékeim róluk. A maga édesanyja él még. Emlékezett az édesapjára, találkozott vele. Maga nagyon, nagyon szerencsés, Ellie.

Ellie még sohasem látta Devit ilyen szomorúnak. Azt hitte, azért, mert a projekt vezetősége ilyen kételkedve fogadta a beszámolójukat. De Devi a fejét rázta.

— Nem sokat számít, hisznek-e nekünk vagy sem. Maga az élmény volt óriási. Megváltoztatta az embert. Ellie, mi tudjuk, hogy megtörtént. Valóság volt. A visszatérésünk után, már itt Hokkaidóban, az első éjjel azt álmodtam, hogy az egész csak álom volt. De nem volt álom. Nem.

— Igen, szomorú vagyok. Azért, mert… Tudod, Ellie, egész életemben arra vágytam, ami ott fenn beteljesült: hogy viszontlássam Surindart. Pontosan olyan volt, amilyennek az emlékeimben élt, ahogyan álmodni szoktam róla. De amikor megpillantottam, amikor azt a tökéletes másolatot láttam, egyszerre tudtam: ez a szerelem csupán attól jelentett számomra olyan sokat, mert elvesztettem, pedig olyan sokat áldoztam fel ezért a házasságért. Semmi több. Ez egy tökfilkó. Tíz év sem telt volna bele, lehet, hogy öt sem, és elválunk. Fiatal voltam, és bolond.

— Igazán sajnálom — mondta Ellie. — Tudom, milyen az, elveszteni valakit, akit szeretünk.

— Nem értesz, Ellie — felelte Devi. — Mióta csak ismertem, most először nem gyászolom Surindart. A családomat gyászolom, akiket otthagytam miatta.

Sukhavati csak pár napot szándékozott Bombayban tölteni, aztán haza akart látogatni a szülőfalujába, Tamil Naduba.

— Elképzelhető, hogy nem is lesz olyan nehéz meggyőzni magunkat róla — mondta —, hogy az egész csupán látomás volt. Reggel, ha felébredünk, nap nap után távolabbinak, valószínűtlenebbnek fog tűnni, ami történt. Jobb lett volna, ha együtt maradunk, ha ébren tartjuk egymásban az emlékeket. Ők tökéletesen felismerték ennek a veszélyét. Ezért vittek a tengerpartra, ahol minden olyan volt, mintha a saját bolygónkon lennénk, valóságos, számunkra megfogható. Én mindenesetre senkinek sem fogom engedni, hogy csökkenthesse bennem az élmény jelentőségét. Nem szabad elhalványulnia. Megtörtént. Nem volt álom. Sose felejtsd el, Ellie.

Figyelembe véve a körülményeket, Eda feltűnően pihentnek látszott. Ellie hamarosan megértette, miért. Miközben őt és Vaygay-t hosszasan faggatták, Eda a fejét törte és szánvitásokat végzett.

— Véleményem szerint az alagutak Einstein-Rosen-hidak — mondta. — Az általános relativitáselmélet megenged egy megoldás-osztályt, kukacjáratoknak hívják őket. Bár hasonlítanak a fekete lyukakhoz, nem kapcsolódnak a fejlődéshez — nem jöhetnek létre csillagok gravitációs összeomlása során, mint azok. De a kukacjárat, ha egyszer már létrejött, általában tágul és szűkül, mielőtt még bármi áthaladhatna rajta, óriási erejű árapály-erők lépnek fel benne, és — legalábbis a maga mögött hagyott, külső szemlélő számára — végtelen ideig tart átjutni rajta.

Ellie előtt nem volt világos, mennyivel jutnak a megállapítással előbbre, ezért kérte, magyarázná meg neki Eda érthetőbben. A kulcskérdés az volt, hogyan lehet a kukacjáratokat nyitva tartani. Eda talált a tér-képleteihez egy olyan megoldás-osztályt, amelyek alapján következtetni lehetett egy új, makroszkopikus térre, olyanfajta feszültségre, amellyel meg lehet gátolni, hogy egy kukacjárat teljesen összehúzódjon. Az ilyen kukacjárat nem mutatná a fekete lyukak egyetlen más problémáját sem; sokkal kisebbek lennének benne az árapály-erők, két irányban, a külső szemlélő számára nagyon gyorsan lehetne áthaladni rajta, és nem lenne benne pusztító hatású sugárzás sem.

— Nem tudom, stabil-e az alagút a kisebb zavarásokkal szemben mondta Eda. — Ha nem, nagyon bonyolult visszacsatolási rendszerrel kell majd követni és helyesbíteni az instabilitásokat. Persze, mindebben még egyáltalán nem vagyok biztos. De ha az alagutak Einstein-Rosen-hidak lehetnek, akkor legalább van válaszunk azok számára, akik azt állítják, hogy hallucináltunk.

Eda már alig várta, hogy visszatérhessen Magosba, Ellie látta, hogy a zakója zsebéből kikandikál a Nigerian Airlines repülőjegyének a sarka. Edát erősen foglalkoztatta, hogy sikerül-e átrágnia magát a fizikának azokon az új területein, amelyeknek az alkalmazását tapasztalták. De bevallotta, egyáltalán nem biztos benne, hogy meg tudja oldani, főleg a miatt, amit úgy fogalmazott, hogy az elméleti fizikához ő már kissé előrehaladott korban van. Harminchét éves volt. De a legjobban arra vágyik, mondta Ellie-nek, hogy végre viszontláthassa a feleségét és a gyermekeit.

Ellie megölelte, és megmondta neki, roppant büszke rá, hogy ismerhette.

— Mi ez a múlt idő? — kérdezte Eda. — Minden bizonnyal viszontlátjuk még egymást. Ja, és Ellie — tette hozzá, mintha amúgy mellékesen jutott volna eszébe —, megtenne nekem valamit? Kérem, emlékezzen! Tartson elevenen az emlékezetében mindent, a legapróbb részletekig. Írjon le mindent. És küldje el nekem. Amit tapasztaltunk, kísérleti adatokat jelent. Előfordulhat, hogy egyikünk megjegyzett valamit, ami nekünk, többieknek elkerülte a figyelmünket, és esetleg éppen ez az egy dolog kell hozzá, hogy teljes mélységében megérthessük, mi is történt velünk. Kérem, küldje el nekem, amit leírt. Ugyanezt kértem a többiektől is.

Búcsút intett Ellie-nek, felkapta viharvert bőröndjét, és beszállt a projekt várakozó kocsijába.

Elmentek mind, ki-ki a saját népéhez, Ellie pedig úgy érezte, mintha a saját családja esne széjjel, szóródna szét. Ő is úgy érezte, hogy az átéltek hatására más ember lett. Hogy is ne változott volna meg? Ördögűzés volt. Nem is egy démon takarodott ki belőle. És pontosan most, amikor úgy érzi, soha életében nem lett volna képes ennyi szeretetet nyújtani, most itt áll, és nincs senki, akit szerethetne.

Ellie-t kormányhelikopter-el paterolták ki a létesítményből. A hosszú repülőúton Washingtonig végig aludt, mint a bunda. Amikor a helikopter kis időre leszállt Hawaiiban, a Hickam Field repülőtér egy lezárt futópályáján, és a Fehér Ház emberei bejöttek hozzá, úgy kellett életre rázni.

Megállapodtak. Ellie, bár többé nem igazgatóként, visszamehet az Árgusra, és olyan tudományos problémával foglalkozhat, amilyennel akar, ha tetszik, élete végéig.

— Velünk lehet beszélni — mondta Kitz. — Álljon elő bármilyen támadhatatlan bizonyítékkal, olyannal, ami valóban meggyőző, és mi magával vetekedve fogjuk közhírré tenni. Azt fogjuk mondani, mi kértük meg, hogy addig ne hozza nyilvánosságra, amíg nem lehetünk tökéletesen biztosak. Az ésszerűség határain belül támogatunk minden kutatást, amivel foglalkozni kíván. De ha most közzétennénk a történetét, először az egekig csapna a lelkesedés, aztán elkezdődnének a kételkedő suttogások. Magának sem lenne kellemes, meg nekünk sem. Jobb, ha nekiáll bizonyítékokat gyűjteni, mármint ha erre egyáltalán van mód.