Carl Sagan - Kapcsolat

Talán az elnök keze van benne, hogy Kitznek változott a véleménye, gondolta Ellie. Nem valószínű, hogy örömét leli a kompromisszumban.

Cserében viszont Ellie egy szót sem szólhat senkinek arról, hogy mi történt a Gépben, mondta Kitz. Az Ötök beültek az ülésekbe, csevegtek egy keveset egymással, aztán kijöttek a Gépből. Ha csak egyetlen szót bárhol elejt, ami nem egyezik ezzel a tálalással, a pszichiátriai jellemzése ki fog szivárogni a sajtóhoz, és akkor, legnagyobb sajnálatukra, kénytelenek lesznek elbocsátani.

Ellie szerette volna tudni, megpróbálkoztak-e azzal is, hogy Peter Valerian hallgatását megvásárolják, meg Vaygay-ét vagy Abonnemáét. Nemigen látott rá lehetőséget — öt különböző állam beszámoltató bizottságát meg az egész Gép Világkonzorciumot mégsem lehet sakkban tartani —, akkor mitől olyan biztosak benne, hogy hallgatni fognak? Az egész csupán idő kérdése. Arra a végkövetkeztetésre jutott hát, hogy időnyerésre játszanak.

A kilátásba helyezett megtorlás enyhesége meglepte. De ha az egyezséget valamelyik oldalról megsértik, az már nem Kitz ideje alatt lesz. Kitz nemsokára visszavonul; a Lasker-kormánynak egy év múlva lejár az alkotmány által biztosított második, utolsó mandátuma. Kitz már most elfogadta egy védelmi szerződésekkel foglalkozó, ismert washingtoni ügyvédi iroda meghívását, társtulajdonos lesz.

Ellie-nek az volt az érzése, Kitzet egészen más foglalkoztatja. Úgy látszott, egy cseppet sem aggasztja, bármit is hozzon Ellie nyilvánosságra abból, amit a Galaktikus Központban tapasztalt. Kitznek, Ellie biztos volt benne, a miatt a lehetőség miatt fáj a feje, hogy az alagút, ha a Földről nem is, a Föld felé változatlanul nyitva van. A hokkaidói létesítményt hamarosan megszüntetik, gondolta Ellie. A műszakiak visszatérnek az üzemekbe, az egyetemekre. Ők vajon mit fognak mesélgetni? A dodekaédert talán kiállítják, Cukubaiban, a tudomány városában. Aztán, később egyszer, amikor a világ már rég mással lesz elfoglalva, lesz egy robbanás a kiállításon — ha Kitz talál valami elfogadható magyarázatot, nukleáris robbanás lesz. Egy nukleáris robbanás után a területet radioaktívan fertőzötté lehet nyilvánítani, és természetesen le kell zárni. Tárgyilagos megfigyelők mindenesetre nem mehetnek többé oda, és hátha a katasztrófában az átjáró is bedugaszolódik. Persze, a japánok felettébb érzékenyek a nukleáris fegyverekre, még a föld alatti robbantásokra is, ezért lehet, hogy Kitznek mégis hagyományos robbanóanyaghoz kell folyamodnia. Esetleg a szokásos hokkaidói bányaszerencsétlenségek egyikeként lehet feltüntetni a dolgot. Ellie mindenesetre kételkedett benne, hogy bármiféle robbanás — akár nukleáris, akár hagyományos — képes volna rá, hogy elvágja a Földet az alagúttól.

Másnap az elnök a Fehér Házban, ünnepélyes külsőségek között átnyújtotta Ellie-nek a Nemzeti Szabadságérmet. Fehér márvány falba mélyített máglyarakó helyen hatalmas fahasábok lobogtak. Az elnök rengeteg politikai tőkét fektetett a Gép Projektbe, a megszokottabb tőkéről nem is beszélve, így aztán szilárdan eltökélte, hogy a népnek és a világnak a lehető legjobb képet kell kapnia róla. Az, amit az Egyesült Államok és más országok a Gépbe invesztáltak, hangzott az érvelés, busásan megtérült. Új technológiák keletkeztek, új iparágak virágzottak fel, legalább annyi hasznot hoztak a hétköznapi embernek, mint Thomas Edison találmányai. Felfedeztük, hogy nem vagyunk egyedül, odakünn az űrben léteznek nálunk is fejlettebb intelligenciák. Őrökre megváltozott a felfogásunk arról, mondta az elnök, mik is vagyunk voltaképpen. Ami őt illeti — de úgy véli, minden amerikai nevében szólhat —, ez a felfedezés megerősítette hitét Istenben, akiről most megtudta, hogy nem is csak egy, hanem számtalan világban volt hatalma életet és intelligenciát teremteni, ami olyan felismerés, amellyel, az elnök biztos benne, az összes vallás készséggel egyet fog érteni. Mégis a legnagyobb jótétemény, amelyet a Gépnek köszönhetünk, mondta az elnök, az a szellem, amelyet a Földön meghonosított; a növekvő egyetértés az emberi társadalomban, a felismerés, hogy mindannyian útitársak vagyunk egy veszélyes utazáson, a térben és az időben, közös célunk egy értelmes, általános egység, amelyet immáron az egész bolygónkon úgy ismernek, hogy a Gépület.

Az elnök bemutatta Ellie-t a sajtónak, és a televíziókamerák előtt elmondta, hogyan tartott ki tizenkét hosszú éven keresztül, milyen zseniálisan fedezte fel és fejtette meg az Üzenetet, és milyen bátorság kellett hozzá, hogy beüljön a Gépbe. Hiszen senki sem tudhatta, mi fog történni benne. Arroway doktor készségesen tette kockára az életét. Nem tehet róla, hogy amikor a gépet beindították, semmi sem történt. Amit ő tett, ember annál többet nem tehet. Minden amerikai, sőt minden ember, aki csak él a Földön, hálával tartozik neki. Ellie roppant zárkózott ember. Mégis, amikor szükség volt rá, leküzdötte természetéből fakadó szűkszavúságát, vállalta, hogy újra és újra elmagyarázza az Üzenetet és a tudnivalókat a Gépről. Ő, az elnök, különösen azt a készséges türelmet csodálta benne, ahogy a sajtó rohamait állta. Most aztán itt az ideje, hogy Arroway doktor végre egy kis nyugalmat élvezhessen, visszavonulhasson a magánéletbe, és ismét tudományos karrierjének szentelhesse magát. Volt már elég sajtókonferencia, eligazítások, interjúk Kitz miniszter úrral és Der Heer úrral, az elnök tudományos tanácsadójával. Az elnök reméli, hogy a sajtó most már tiszteletben fogja tartani Arroway doktor kérését, hogy több sajtókonferencián nem kíván részt venni. Fényképezésre azonban itt most még van alkalmuk.

Ellie úgy repült el Washingtonból, hogy nem volt képes eldönteni, mit is tudhat az elnök valójában.

A Légiszállítási Parancsnokság karcsú kis sugárhajtású repülőgépe vitte haza, és abba is beleegyeztek, hogy útközben leszálljanak Janesville-ben. Édesanyja a régi, kopott köntösét viselte. Valaki egy kis színt dörgölt az orcájára. Ellie az anyja feje mellett a párnába fúrta a fejét. Nehezen bár, de az idős asszony ki tudott újra mondani néhány szót, és a karját is képes volt felemelni annyira, hogy gyenge mozdulattal megsimítsa Ellie vállát.

— Mama, mondanom kell neked valamit. Óriási dolgot. De kérlek, fogadd nyugodtan. Nem szeretnélek felizgatni. Mama… én találkoztam a papával. Láttam a papát. Szeretettel üdvözöl.

— Igen… — Az idős asszony lassan bólintott. — Tegnap. Itt volt. Ellie tudta, hogy John Staughton előző nap itt járt az otthonban. Kérte, hogy mivel ma Ellie bejön, neki ne kelljen, a rengeteg munkájára hivatkozott, de lehet, hogy csak nem akart zavarni. Mindegy, Ellie kicsit ingerülten mondta: — Nem, nem, mama. Én a papáról beszélek.

— Mondd neki… — Az öregasszony ajka nehezen formálta a szavakat. — Mondd neki… vászonruha. Tisztítónál… félút… hazafelé. Édesapja, úgy látszik, még egyre vezeti a boltot az édesanyja univerzumában. És Ellie-ében is.

A végeláthatatlan drótkerítés most már céltalanul húzódott láthatártól láthatárig, szabott korlátot a sivatagnak. Ellie örült, hogy megint itt lehet, nekifoghat egy új kutatási programnak, még ha ez persze nem is lesz olyan nagyszabású, mint az előző volt.

Jack Hibbertet nevezték ki az Argus létesítmény ügyvezető igazgatójának, és Ellie nagyon megkönnyebbült, hogy megszabadult a rengeteg adminisztrációtól. Mivel a Vegáról érkező adás megszűntével rengeteg teleszkópidő szabadult fel, a rádiócsillagászat egy sered kevésbé jelentős területe egyszeriben meglendült. Ellie munkatársa: semmi jelét nem mutatták, hogy egyetértenének Kitz véleményével holmi csalásról az Üzenettel kapcsolatban. Ellie-t nagyon érdekelte volna, ugyan mit mondhattak der Heer és Valerian a barátaiknak és a kollégáiknak az Üzenetről és a Gépről.