— Még most sem értem — vallotta be Joss. — Tudjuk, hogy az univerzumban matematikai törvényszerűségek vannak. A gravitáció, meg minden. Ez miben különbözik tőle? Hát a pí számjegyeiben is matematikai rend van. Mi ebben a különleges?
— Tényleg nem látja? Ez más lesz. Itt nem egyszerűen arról van szó, hogy a világegyetem pontos matematikai törvények szerint épül fel, ezek határozzák meg a fizikát és a kémiát. Ez egy üzenet. Bárki is igazgatja a világegyetemet, üzeneteket rejtett el transzcendens számokban, hogy majd tizenötmilliárd év múlva, amikor végre kifejlődött az értelmes élet, megkapjuk őket. Emlékszik, mit mondtam, amikor először találkoztam magával és Rankinnel? “Ha Isten azt akarja, hogy megtudjuk, hogy létezik, miért nem küld nekünk valamilyen egyértelmű üzenetet a létezéséről?”
— Nagyon jól emlékszem. Maga Istent matematikusként képzeli el.
— Úgy valahogy. Ha igaz, amit nekünk mondanak. Ha ez az egész nem valamiféle tévút. Ha a píben rejlik üzenet, nem pedig a végtelen számú többi transzcendens szám valamelyikében. Se szeri, se száma a sok “ha”-nak.
— Maga a számtanban keresi a Kinyilatkoztatást. Én tudok jobb utat is hozzá.
— Palmer, ez az egyetlen út. Ez az egyetlen, ami meggyőzi a kétkedőket. Képzelje el, hogy találunk valamit. Nem kell feltétlenül rémesen bonyolultnak lennie. Csak valami, ami rendszerezettebb annál, semhogy a pí számjegyeinek tömkelegében véletlenszerűen összejöhetne. Mindössze ennyire van szükségünk. Akkor a matematikusok szerte a világon mindenhol ugyanígy megtalálhatják a képet vagy üzenetet, vagy majd kiderül, mit is. És nem lesznek többé szektás megosztottságok. Mindenki ugyanazt az Írást fogja majd olvasni. Senki sem érvelhet többé azzal, hogy egy vallás alapjául szolgáló csoda ócska bűvésztrükk volt csupán, vagy hogy a történészek később meghamisították a történéseket, vagy hogy az egész csak hisztéria meg önbecsapás, vagy hogy pótlék a szüleiket visszasiró felnőtteknek. Mindenki hívővé válhat.
— Lehet, hogy soha semmit nem fog találni. Elbújhat itt, és számolgathat az idők végeztéig. Vagy kimegy, és közli a mondókáját a világgal. Előbb vagy utóbb választania kell.
— Nagyon remélem, Palmer, hogy erre nem fog sor kerülni. Előbb a fizikai bizonyíték, aztán a dolgok hírül adása. Különben… Nem látja, milyen támadhatóak vagyunk? Nem magam miatt aggódom, de…
Joss hitetlenkedve ingatta a fejét. Mosoly bujkált a szája körül. Bizonyos iróniát fedezett fel a helyzetükben.
— Miért olyan fontos magának, hogy kitálaljam a történetet? — kérdezte Ellie.
Joss talán szónoki kérdésnek tekintette. Mindenesetre nem felelt rá, ezért Ellie tovább beszélt.
— Nem gondolja, hogy a kettőnk álláspontja különös módon… felcserélődött? Én állok itt egy megrázó vallásos élménnyel, amelyet nem tudok bizonyítani — valójában fel sem tudom fogni teljes mélységében, Palmer. Maga meg most a megrögzött kételkedő, aki igazán — inkább, mint valaha is — mindent elkövet, hogy jóindulattal kezeljen engem, a hiszékenyt.
— Nem, nem, Eleanor — tiltakozott Joss. — Én nem vagyok kételkedő. Hivő vagyok.
— Valóban, Palmer? Az én történetem nem éppen Büntetésről és Megtorlásról szól. Nem éppen a Megváltó Eljöveteléről és a Megdicsőülésről. Egy hang nincs benne Jézusról. Az üzenet, amit én hozok, részben arról szól, hogy a Mindenség értelmét tekintve nekünk nincsen központi szerepünk. Ami velem történt, annak fényében mi nagyon-nagyon parányiak vagyunk.
— Igen. Isten viszont nagyon-nagyon nagy.
Ellie egy pillanatig szótlanul nézett rá, aztán folytatta.
— Látja, Palmer, ma már mindenki tudja, hogy a Föld a Nap körül kering. Mégis, a hatalmasok — a vallási vezetők, az egyházfők egykor azt akarták elhitetni velünk, hogy a Föld egyáltalán nem is mozog. Az volt a céljuk, hogy a hatalmukat érvényesítsék. Vagy legalábbis hatalmasoknak akartak látszani. Az igazságtól pedig kisebbeknek érezték magukat. Rettegtek az igazságtól, mert aláásta a hatalmukat. Ezért aztán elnyomták az igazságot. Veszélyesnek találták. Biztos benne, Palmer, hogy tudja, milyen következményekkel járhat, ha hisz nekem?
— Sokat kutattam az igazságot, Eleanor. Annyi év után, higgye meg, felismerem, ha rábukkanok. Minden olyan hitnek, amely tiszteli az igazságot, amely Isten megismerésére törekszik, helye van a világegyetemben. A valódi világegyetemre gondolok. A rengeteg fényévre. A számtalan világra. A maga univerzuma és benne a Teremtő megnyilvánulásainak lehetőségei lélegzetelállítóak. Mennyivel nagyszerűbb ez, mint ha egy szűk világocskába szorítanánk Őt bele!
Nekem sohasem tetszett a gondolat, hogy Föld Isten zöld zsámolya. Túlságosan bájos volt, amolyan megnyugtató gyermekmese… A maga világegyetemében azonban elég tér és idő áll az én elképzelésem szerinti Isten rendelkezésére.
— Nekem az a véleményem, hogy nincsen magának szüksége további bizonyítékra. Van már elég. A Cygnus A meg a többi a tudósok dolga. Azt hiszi, nehéz lesz az egyszerű embereket meggyőzni az igazáról. Szerintem pofonegyszerű lesz. Úgy véli, a maga története túl különös, túlságosan szokatlan. De én már korábban is hallottam. Jól ismerem. Fogadjunk, hogy maga is.
Lehunyta a szemét, és pillanatnyi gondolkodás után idézni kezdte:
“És álmot láta: Ímé, egy lajtorja vala a földön felállítva, melynek teteje az eget éri vala, és ímé, az Istennek Angyalai fel— és alájárnak vala azon. (…) Bizonyára az Úr van e helyen, és én nem tudtam. (…) nem egyéb ez, hanem Istennek háza, és az égnek kapuja.” *
Josst kissé magával ragadta, ahogyan idézett, mintha egy hatalmas katedrális szószékéről prédikált volna a hívők gyülekezetének. Kis, mentegetőző mosoly ült az arcán, amikor kinyitotta a szemét. Elhagyatott úton sétáltak tovább, jobbról-balról a rádióteleszkópok égre meredő, hatalmas, rácsszerkezetű tornyai szegélyezték. Kis idő múlva Joss ismét a megszokott hangon szólalt meg.
— A maga történetét már korábban elmondták. Amit átélt, megtörtént korábban is már. A lelke mélyén valahol ezt maga is nagyon jól tudja. A maga történetének a részletei persze nem találhatók meg a Genezisben. Hogyan is állhatnának ott? A Genezis változata Jákób kortársainak szólt. Pontosan úgy, ahogy a maga tanúságtételének a mi korunkhoz, hozzánk kell szólnia.
— Hinni fognak magának, Eleanor. Emberek milliói fognak hinni. Mindenütt a világon. Tudom. Biztos vagyok benne.
Ellie szótlanul rázta a fejét. Pár percig megint némán bandukoltak, aztán újra Joss szólalt meg.
— Ha nem, hát nem. Megértem. Fordítson rá annyi időt, amennyit szükségesnek tart. De ha bármi módja is van rá, hogy meggyorsítsa — kérem, tegye meg, az én kedvemért. Már egy év sincs hátra az ezredfordulóig.
— Én is megértem a maga türelmetlenségét. De adjon nekem még néhány hónapot. Ha addigra sem találunk semmit a píben, fontolóra veszem, hogy nyilvánosságra hozzam, ami odafent történt. Még január elseje előtt. Talán Eda és a többiek is hajlandók lesznek beszélni. Oké?
Hallgatva sétáltak visszafelé, az Argus irodaépületéhez. Az esőztetők szorgalmasan fürösztötték a satnya pázsitot, Ellie és Joss kikerültek egy pocsolyát. Idegenül hatott itt, a szikkadt talajon.
— Volt valaha férjnél? — kérdezte a férfi. — Nem, soha. Nem jutott rá időm.
— És szerelmes volt? — A kérdés egyenes volt, tárgyilagos.
Читать дальше