Carl Sagan - Kapcsolat

— Mi az üzenet? A pí-ben?

— Nem tudjuk — felelte kicsit szomorkásan, és pár lépést tett Ellie felé. — Talán csak egy statisztikai véletlen. Még dolgozunk a megfejtésén.

Könnyű szellő támadt, beleborzolt Ellie hajába.

— Hívj fel, ha megfejtettétek — mondta Ellie.

Rettenetesen boldogok voltak, hogy visszatérhetnek. Mámoros örömmel kurjongattak, ugráltak az üléseken. Ölelgették, hátba verdesték egymást. Mind az ötöket sírás fojtogatta. Sikerült — és nemcsak sikerült, de vissza is térnek, biztonságosan veszik az alagutakat. A rádióban az elektromos zörejek tömkelegében egyszer csak recsegni kezdett Hokkaido. Mindhárom benzel lassult. Abból, amit hallottak, kiderült, hogy a Projekt embereinek fogalmuk sincs róla, mi történt velük.

Vajon mennyi idő telhetett el? Ellie az órájára nézett. Egy nap biztosan, ami azt jelenti, hogy átléptek a 2000. évbe. Méltó módon. Hát még, ha az otthoniak megtudják, ami történt. Bizakodóan veregette meg a mikrokazetták tucatjait rejtő tartót. Ha előhívják őket, hogy meg fog változni a világ!

A benzelek közötti és körüli vákuum megszűnt, a légnyomás helyreállt. Nyíltak a légzsilip ajtajai. A rádióban a hogylétük felől érdeklődtek.

— Prímán vagyunk! — kiáltotta a mikrofonjába Ellie lelkesen. — Engedjetek ki. Nem fogjátok elhinni, mi történt velünk!

Az öt ember kitódult, túláradó örömmel üdvözölték társaikat, akikkel együtt alkották meg a Gépet. A japán műszakiak köszöntötték őket, a projekt hivatalnokai siettek feléjük.

— Ahogy nézem — mondta Devi halkan Ellie-nek —, itt mindenki ugyanabban a ruhában van, mint tegnap. Nézd csak Peter Valerian szörnyű sárga nyakkendőjét!

— Peter örökké azt hordja — legyintett Ellie. — A feleségétől kapta. — Az óramutatók 15 óra 20 percen álltak. A Gépet tegnap délután három óra kőről indították be. Szóval nem sokkal több volt huszonnégy óránál…

— Milyen nap van ma? — kérdezte. Értetlenül néztek rá. Valami nem stimmel.

— Az Isten szerelmére, Peter, milyen nap van ma?

— Hogy érti? — kérdezte vissza Valerian. — Péntek. 1999. december 31. Szilveszter. Erre gondolt? Ellie, rosszul van?

A legelején kell kezdenie, mondta Vaygay Arhangelszkijnek, de ki sem nyitja a száját, amíg egy cigarettát nem kapott. A Projekt-vezetők és a Gép Konzorcium képviselői tülekedtek körülöttük. Ellie látta, amint der Heer utat tör magának közöttük.

— Innen tőletek nézve mi történt? — kérdezte Ellie, amikor Ken hallótávolságba jutott.

— Semmi. A vákuumrendszer működni kezdett, a benzelek felpörögtek, létrehozták az elektromos töltést, elérték az előírt sebességet, aztán ugyanez lejátszódott fordítva.

— Ezt hogy érted?

— A benzelek lelassultak, a töltés megszűnt, a vákuum is, a nyomás helyreállt, a benzelek megálltak, és kijöttetek. Az egész talán ha húsz percig tartott, és miközben a benzelek forogtak, nem volt veletek rádiókapcsolatunk. Tapasztaltatok valamit egyáltalán?

Ellie felnevetett. — Ken, öregfiú — mondta —, lesz mit meséljek neked.

A projekt személyzete számára estélyt rendeztek, hogy megünnepeljék a Gép-indítást, meg a nem mindennapi Szilvesztert és Újévet. Ellie és útitársai nem vettek részt az estélyen. A televíziók csupa ünnepi rendezvényt, parádét, kiállítások megnyitását, visszatekintést, előrejelzést, államfők optimista beszédeit sugározták. Ellie elkapta a most is üdvözült mosollyal az arcán nyilatkozó Utsumi apát néhány mondatát. De Ellie-nek nem volt ideje ilyesmire. Az Ötök élményeinek töredékeiből a projekt igazgatósága gyorsan levonta azt a következtetést, hogy Ellie-nek és társainak volt idejük rájönni, hogy a dolog valahol félresikerült. Mire észbekaptak, már el is különítették őket a tömegtől, kormányhivatalnokok és a konzorcium emberei minél előbb hallani akarták, mit tapasztaltak. Úgy találták, jobb, ha mind az ötűkkel külön-külön beszélgetnek.

Der Heer és Valerian egy kis tárgyalóteremben ültek le Ellie-vel. Mások is voltak még ott a projekt emberei közül, köztük Vaygay egy korábbi tanítványa, Anatolij Goldmann. Ellie megtudta, hogy a Vaygay-jal folytatott beszélgetésen az oroszul tudó Bobby Bui képviselte az amerikaiakat.

Udvariasan hallgatták Ellie-t, Valerian időnként bátorítóan közbekérdezett. De nehezen tudták követni. Minél tovább beszélt, annál nyugtalanabbaknak látszottak. Ellie lelkesedése egyáltalán nem ragadt át rájuk. Még azt is nehezen tudták elfogadni, hogy a dodekaéder húsz percig távol lett volna, nem hogy egy napig. Hiszen a benzelek külső oldalán elhelyezett rengeteg műszer, amelyek mindent filmre vettek, semmilyen rendkívüli eseményt nem rögzített. Mindössze annyit történt, magyarázta Valerian, hogy a benzelek felgyorsultak az előírt forgási sebességre, néhány ismeretlen rendeltetésű műszer mutatott valamit, aztán a benzelek lassulni kezdtek, majd megálltak, és előbukkant az Ötök felettébb lelkes társasága. Valerian ugyan nem úgy fejezte be, hogy “és mindenféle zagyvaságot hordtak össze”, de a hangjából ezt lehetett érezni. Tisztelettudóan beszéltek vele, de Ellie kitalálta, mi jár a fejükben: a húsz perc alatt a Gép mindössze arra volt képes, hogy egy érdekes illúziót keltsen bennük, vagy hogy — ez is könnyen elképzelhető — megbolondítsa őket.

Ellie lejátszotta nekik a mikrokazettákat, szépen ott volt mindegyiken a címke: “A Vega gyűrűrendszere” például, vagy “A teleszkópok (?) a Vegán”, “Az ötszöröző rendszer”, “A Galaxis Központjának csillagtájképe”, az egyiken pedig: “A tengerpart”. Sorban rakta bele őket a videóba, és nyomta le a “play” gombot. A kazetták üresek voltak. Ellie képtelen volt megérteni, mi történhetett. Nagyon alaposan megtanulta a video-mikrokamera kezelését, és a Gép indítása előtt többször is sikerrel próbálta ki. Amikor elhagyták a Vegarendszert, még utoljára újból ellenőrizte is. Még inkább letört, amikor később megtudta, hogy azokkal a berendezésekkel, amelyeket a többiek vittek magukkal, ugyanez a helyzet. Peter Valerian hinni akart neki, der Heer is. De bármennyi jóakarat is volt bennük, képtelenek voltak rá. A beszámoló, amellyel az Ötök visszatértek, kissé, hát, váratlan volt — és semmiféle fizikai bizonyíték nem támasztotta alá. Különben sem lett volna ennyi mindenre idejük. Az öt ember mindössze húsz percre tűnt el a szemük elől.

Hát ez nem az a fogadtatás, amire Ellie számított. De bízott benne, hogy a dolog tisztázódni fog. Pillanatnyilag elég volt az is, hogy újra végiggondolhatja a történteket, és egy csomó dolgot frissiben részletesen leír magának. Biztos akart lenni benne, hogy semmit sem fog elfelejteni.

Noha Kamcsatka felől rendkívül hideg levegőtömegek áramlottak be, Újév délutánja az évszakhoz képest mégis szokatlanul meleg volt. Sapporo Nemzetközi Légikikötőben jó néhány menetrenden kívüli repülőgép szállt le. Michael Kitz, az új védelmi miniszter és vele egy sebtiben összerántott szakértőbizottság gépén az “Egyesült Államok” felirat virított. Washington csak a legutolsó percben jelezte az érkezésüket, amikor Hokkaidóban a dolog már kipattanóban volt. A kényszeredett sajtókonferencián csak annyit közöltek, hogy rutinlátogatásról van szó, hogy semmi válság, semmi veszély nincs, és hogy “a Sapporótól északkeletre levő Géprendszereket Koordináló Ipari Létesítményből semmi rendkívülit nem jelentettek”. Moszkvából az éjszaka folyamán egy Tu-120-as érkezett, a fedélzetén mások között Stefan Barudával és Tyimofej Gotszridzével. Nyilvánvalóan egyik küldöttség tagjai sem voltak elragadtatva, hogy az Újév napját a családjuktól távol kell tölteniük. Ám a hokkaidói időjárás kellemesen lepte meg őket. Olyan meleg volt, hogy a sapporói jégszobrok olvadoztak. A jég-dodekaéder formátlan tömbbé lett, ötszögeinek élei legömbölyödtek, csöpögött róluk az olvadó lé.