Carl Sagan - Kapcsolat

— Nem voltam jó apja az édesanyjának — vallotta be Vaygay. Mostanában alig látom Ninát.

Ellie végignézett a társaságon. Az Állomásfőnökség mind az ötöknek azt hozta el, akit az illető a legmélyebben szeret. Lehet, csupán az volt a céljuk, hogy könnyebben lehessen szót érteni az idegen, ijesztően más fajjal. Ellie mindenesetre örült, hogy egyikük sem a saját pontos másolatával cseveg.

Mi lenne, ha visszatérvén a Földre, ott is meg tudnánk ezt csinálni, töprengett. Ha minden titkolózásunk és képmutatásunk ellenére kénytelenek lennénk azzal megjelenni a nyilvánosság előtt, akit valóban a legjobban szeretünk. Érdekes elképzelni, hogy ez lehetne egy újszerű társadalmi érintkezés kezdete a Földön. Mindent megváltoztatna. Ellie lelki szemei előtt megjelent az egyik nem képviselőinek tömege, amint a másik nem egyetlen képviselője körül tolonganak. Vagy emberfüzérek. Egy nagy “H” vagy “Q” betű. Laza 8-asok. Rögtön kiderülnek a legmélyebb érzések, csak rá kell pillantani a geometriai alakzatra — amolyan társadalomlélektanra alkalmazott általános relativitáselmélet. A rendszer gyakorlati kivitelezése nagy nehézségekbe ütközne, de többé senki sem hazudhatna szerelmet, szeretetet senkinek.

Bár udvariasak voltak, látszott, hogy a Gondnokokat sürgeti az idő. Nem sok maradt beszélgetni. Már látszott a dodekaéder zsilipének bejárata, nagyjából ott volt, ahová először megérkeztek. A szimmetria kedvéért vagy talán valamilyen dimenziókközi megmaradási törvény következtében az ajtó viszont eltűnt. Sorban mindenki mindenkit bemutatott egymásnak. Ellie több szempontból is hülye helyzetnek érezte, hogy angolul magyarázgatja Qin császárnak, kicsoda is az édesapja. De Xi kötelességtudóan tolmácsolt, és a többiek is olyan komolyan szorongatták egymás kezét, mintha, mondjuk, egy külvárosi kiskocsmában futottak volna össze véletlenül. Eda felesége kimondott szépség volt, és Surindar Gosh tekintetében a tárgyilagos szemrevételezésnél több volt. Úgy látszott, Devit nem zavarja; lehet, hogy csak az elismerést növelte benne a tökéletes másolat iránt.

— Miután beléptél az ajtón, hová kerültél? — kérdezte tőle Ellie halkan.

— A Maidenhall Way négy-tizenhatba — felelte Devi. Ellie értetlenül nézett rá.

— London, 1973. Ott éltünk Surindarral.

Fejével a férfi felé intett. — Mielőtt meghalt volna.

Ellie kíváncsi volt, ő vajon hol találta volna magát, ha átlépi a küszöböt ott a fövenyen. Talán Wisconsinban, az ötvenes évek végén. De mivel ő a megrendelésre nem állt elő, utána kellett jönnie, megkeresni. Wisconsinban nemegyszer megtette.

Edának is beszéltek egy transzcendens számban mélyen rejtőző üzenetről, de az ő esetében nem volt szó sem pí-ről, sem e-ről, a természetes logaritmus alapjáról, hanem számoknak egy Ellie által soha nem hallott osztályáról. Tekintve, hogy a transzcendens számok sora végtelen, soha nem fogják megtudni, milyen számokat kellene majd megvizsgálniuk a Földön.

— Rettenetesen szerettem volna maradni, és dolgozni a témán mondta Eda halkan Ellie-nek. — És az volt az érzésem, hogy el is kelne nekik a segítség — valamilyen ötlet a megfejtés módszerére, ami nekik eddig nem jutott eszükbe. De azt hiszem, személyes ügyüknek tekintik a feladatot. Nem akarják megosztani másokkal. És ha reális akarok lenni, fel kell tételeznem, hogy nem is vagyunk hozzá elég okosak, hogy segíthessünk nekik.

Nem fejtették meg a pí-ben rejlő üzenetet? Az Állomásfőnökség, a Gondnokok, új galaxisok tervezői nem tudtak rájönni egy üzenetre. amely ott van a kezük ügyében már vagy egy vagy két galaxisfordulat óta? Ennyire bonyolult lenne az üzenet, vagy esetleg ők nem…

— Ideje hazatérni — apja nagyon kedvesen mondta.

Szívet tépő érzés volt. Ellie nem akart menni. A pálmaágra meredt. Újabb kérdésekkel próbálkozott.

— Hogy érted azt, hogy “hazamenni”? Megint felbukkanunk valahol a naprendszerben? Hogyan kerülünk vissza a Földre?

— Meglátod — felelte. — Érdekes lesz.

Átfogta Ellie derekát, gyengéden vezette a légzsilip nyitott ajtaja felé.

Mintha az esti lefekvéshez indulnának. Agyafúrtnak kell lenni, okosakat kell kérdezni, akkor még egy picit fenn lehet maradni. Be szokott jönni, kicsit legalábbis.

— A Föld most már be van kapcsolva a hálózatba, nem? Mindkét irányban. Ha mi haza tudunk menni, ti is el tudtok ugrani hozzánk egy pillanat alatt. És tudod, ez engem nagyon idegesít. Miért nem vágjátok el a kapcsolatot? Magunkkal vinnénk a végét.

— Sajnálom, Presh — úgy mondta, mintha Ellie már így is szégyentelenül kitolta volna a nyolcórai lefekvés idejét. Az bántja vajon, hogy Ellie nem akar idejében ágyba menni, vagy az, hogy nem dugaszolják el az alagutat? — Egy darabig legalábbis csak befelé haladhat rajta a forgalom — mondta. — De nincs szándékunkban használni.

Ellie-nek tetszett a gondolat, hogy elszigeteltek maradunk a Vegától. Ha a Föld netán megengedhetetlenül viselkedne, jobb, ha a büntetőexpedíció csak ötvenkét év múlva érkezik. A feketelyuk-kapcsolat nyugtalanító. Hiszen egyetlen szempillantás alatt betoppanhatnak, legalábbis Hokkaidóba, de lehet, hogy bárhová a Földön. Ezt a lehetőséget nevezte Hadden mikrointervenciónak. Bármilyen biztosítékot is adjanak, annyi bizonyos, hogy mostantól jobban odafigyelnek ránk. Nem csak néhány millió évente, alkalomszerűen kukkantanak majd ide.

Tovább boncolgatta a rossz érzéseit. Mennyire… teologikusok lettek a dolgok. Itt vannak ezek a távoli égbolton élő lények, fantasztikus tudásra képesek, óriási hatalom van a kezükben, aggasztja őket a sorsunk, és egy csomó mindent várnának el tőlünk. Tagadják ugyan, de világos, hogy tetszésük szerint jutalmazhatják vagy büntethetik a Föld parányi lakóit, élet-halál urai lehetnek. Akkor ez most miben különbözik a régimódi vallástól, tette fel magának a kérdést. Rögtön be is villant a válasz: csupán bizonyíték kérdése. Az ő videofelvételei, a többiek beszámolói kőkeményen tanúsítják, hogy az Állomás létezik, bemutatják, ami ott folyik, a feketelyuk-közlekedő rendszert. Öt egymástól független, egymást kölcsönösen igazoló történet fog rendelkezésre állni, fizikai bizonyítékokkal alátámasztva. Ez most tény, nem pedig mendemonda vagy hókuszpókusz.

Ellie a kísérőhöz fordult, leejtette a pálmaágat. A kísérő lehajolt érte és visszadta neki.

— Igazán nagyon rendesen válaszoltál minden kérdésemre. Nincs valami, amire én válaszolhatnék neked?

— Nem, kösz. Minden kérdésre megadtad a feleletet az éjjel.

— Akkor ez minden? Semmi utasítás? Semmi eligazítás a bennszülötteknek a gyarmaton?

— Nem, Presh, ez nem így működik. Nagykislány lettél. Magadnak kell boldogulnod. — Rosszallóan csóválta a fejét, meghitten rávigyorgott, és Ellie a mellére vetette magát, a szeme megint telefutott könnyel. Hosszú volt a búcsúölelés. Ám Ellie egyszer csak érezte, amint a másik gyengéden kibontakozik a karjaiból. Eljött a lefekvés ideje. Ellie elképzelte, hogy a mutatóujját felemelve könyörög még egy percért. De nem akart neki csalódást okozni.

— Isten veled, Presh — hallotta. — Mondd meg édesanyádnak, hogy ölelem.

— Vigyázz magadra — suttogta Ellie. Még egy pillantást vetett Galaxis közepén húzódó tengerpartra. Emelkedő meleglevegő-kéményben mozdulatlan szárnyú madárpár lebegett, talán viharmadarak. Amikor odaért a légzsilip ajtaja elé, Ellie visszafordult, és kiáltva kérdezte: