Carl Sagan - Kapcsolat

— Van még idő rá, hogy feltegyek pár kérdést, mielőtt… akármit is kell aztán csinálnunk?

— Persze. Egyre vagy kettőre még biztos jut időnk. — Mondj valamit a szállítórendszeretekről.

— Jobb ötletem van — vágta rá. — Megmutatom. Most rögtön.

Az égbolt kilyukadt, amőbaszerű fekete folt terjedt szét, eltakarta a napot és egyre többet az ég kékjéből.

— Ez aztán a trükk — Ellie-nek tátva maradt a szája.

Lába alatt változatlanul ott volt a homokos partszegély. Belemélyeszthette a lábujjait a fövenybe. A feje felett pedig… a Kozmosz. Úgy tűnt, magasan a Tejút-galaxis felett vannak, látni lent a rendszer spirálszerkezetét, elképzelhetetlen sebességgel zuhannak feléje. Kísérője tárgyilagos hangvétellel, az Ellie-nek jól ismert tudományos nyelvezettel fűzött magyarázatot a pörgő látványhoz. Megmutatta az Orion spirálkarját, ebben a korszakban ott helyezkedett el a Nap. Beljebb, mitológiai jelentőségük csökkenő sorrendjében ott volt a Sagittarius Kar, a Norma/Scutum Kar, és a Három Kiloparsec Kar.

Egyenesek bonyolult hálózata jelent meg, a közlekedőrendszer képe, amelyen Ellie-éket is szállították. Olyan volt, mint a kivilágított térkép a párizsi Metróban. Igaza volt Edának. Az állomások mindegyikét egy-egy csillagrendszerbe helyezték, amelyben kis tömegű kettős fekete lyuk volt. Ellie tudta, hogy a fekete lyukak nem származhattak a masszív csillagrendszerek szokásos fejlődését kísérő csillagösszeomlásokból, mert ahhoz túl kicsik. Lehet, hogy primordiálisak, az Ősrobbanás maradványai, egy elképzelhetetlenül óriási csillaghajó fogta be és vontatta el őket a célállomásra. De az is lehet, hogy valahogyan összekaparták őket. Meg akarta kérdezni, de a lélegzetelállító sebességű utazás egyre tartott még.

Körülbelül a Galaxis közepén izzó hidrogénkorong forgott, és benne molekuláris felhők gyűrűje tartott kifelé, a Tejút peremére.

Kísérője megmutatta neki a rendezett mozgásokat a hatalmas Sagittarius B2 molekulárisfelhő-rendszerben, amely évtizedeken át volt rádiócsillagász kollégái egyik kedvelt vadászterülete, komplex szerves molekulákra vadásztak benne. A középponthoz közelebb megláttak egy másik óriási molekuláris felhőt, aztán a Sagittarius A Westet, azt az intenzív rádióhullám-forrást, amelynek megfigyelésével maga Ellie is foglalkozott az Árguson.

Közvetlen szomszédságában pedig, a Galaxis kellős közepén, Ellie két hatalmas fekete lyukat látott meg, szenvedélyes gravitációs ölelésbe zárva. Tömegük egyenként ötmillió Napét tette ki. Naprendszer-méretű gázfolyamok ömlöttek belőlük. A galaxis kellős közepén két fantasztikus nagyságú — Ellie egy pillanatra fennakadt azon, milyen szegényesek a földi nyelvek —, két szupertömegű fekete lyuk kering egymás körül. Egyről tudtunk, vagy legalábbis feltételeztük a létezését. De kettő? Nem kellett volna ennek a színképvonalakban Doppler-áthelyeződésként mutatkoznia? Ellie képzeletében az egyik lyuk alatt a $EJÁRAT, a másik alatt a KIJÁRAT felirat jelent meg. Most a bejárat működött éppen, a kijárat éppen csak ott volt.

És itt volt az Állomás, a Nagy Központi Átszállóhely — biztonságos távolságban a Galaxis közepén levő fekete lyukaktól. Az égen közeli, fiatal csillagok milliói szikráztak, de a csillagokat, a gázokat, a port befalta a bejárati fekete lyuk.

— Valahová vezet, ugye? — kérdezte Ellie. — Természetesen.

— Meg tudod mondani, hová?

— Hát persze. Az egész a Cygnus A-ban bukkan elő.

A Cygnus A végre olyasvalami volt, amiről Ellie is tudott. A Cassiopeiában levő szupernova-maradványt kivéve, a Földről látható égbolton a Cygnus A volt a legerősebb rádiósugárzási forrás. Ellie kiszámította, hogy a Cygnus A egyetlen másodperc alatt több energiát produkál, mint a Nap 40 000 év alatt. A rádióforrás 600 millió fényévnyire volt, messze túl a Tejúton, a távoli galaxisok birodalmában. Mint ahogy sok más extragalaktikus rádióforrás esetében is, két, csaknem fénysebességgel távolodó, hatalmas gázáram a ritka csillagközi gázokkal Rankine-Hugoniot-lökésvonalak bonyolult szövevényébe fonódott — s a folyamat közben olyan erős rádiósugárzás keletkezett, amely nagy erővel sugározta be az egész univerzumot. Az 500 000 fényévnyi átmérőjű szerkezetben levő összes anyag az űrnek egy parányi, jelentéktelen pontjából eredt, pontosan félúton a gázáramok között.

— Ti csináljátok a Cygnus A-t?

Ellie-ben elmosódottan felmerült egy emlék kislánykorából, egy michigani nyáréjszaka. Amikor attól félt, felzuhan a csillagos égboltba.

— Hát, nem csak mi. Ez amolyan… együttműködés, sok galaxis vesz részt benne. Főleg ez a munkánk… a dolgok műszaki szerkesztése. Csak… páran foglalkozunk a fejlődő civilizációkkal.

Amikor beszéd közben kis szüneteket tartott, Ellie mindannyiszor bizsergésfélét érzett a bal homloklebenye táján.

— Galaxisközi együttműködés, közös projekt? — kérdezte. — Egy csomó galaxis, és mindnek megvan a maga Központi Hivatala? És minden galaxisban sok száz milliárdnyi csillag. A Hivatalok meg együttműködnek. Hogy csillagok millióit ömlesszék a Centaurusba… bocs, a Cygnus A-ba? Akkor… elnézést, teljesen elképesztettek ezek a nagyságrendek. És miért teszitek mindezt? Mi a célotok?

— Az univerzum nem holmi vadon. Már sok milliárd éve sem volt az — mondta a kísérője. — Inkább úgy képzeld el, mint egy… megművelt tájat.

Megint a bizsergés.

— De miért van így? Mit kell megművelni?

— Az alapvető problémát könnyű meghatározni. Ne riadj meg a nagyságrendektől. Végül is csillagász vagy, nem? A probléma az, hogy az univerzum tágul, és nincs benne elég anyag ahhoz, hogy a tágulást meg lehessen állítani. Egy idő után már nem fognak új galaxisok, új csillagok, új létformák keletkezni — csak a régiek, a már meglévők lesznek. Minden elhasználttá válik. Nagyon unalmas lesz. Ezért aztán a Cygnus A-ban új módszerekkel kísérletezünk, valami újat akarunk létrehozni. Úgy is lehet mondani, hogy településfelújítással próbálkozunk. De nem ez az egyetlen kísérletsorozatunk. Később majd le akarjuk zárni az univerzum egy részét, meg akarjuk gátolni, hogy a Bonok kiáramlása következtében az univerzum egyre inkább kiüresedjen. Ehhez persze növelni kell ott az anyag sűrűségét. Jó kis munka.

Mintha csak egy wisconsini vegyeskereskedésről beszélne.

Ha a Cygnus A 600 millió fényévnyire van, akkor a Földről — ami azt illeti, bárhonnan a Tejútrendszerből — most úgy látható, amilyen 600 millió évvel ezelőtt volt. 600 millió évvel ezelőtt azonban, Ellie jól tudta, a Földön nemigen létezett semmilyen élet, még az óceánokban sem. Borzasztó vének lehetnek ezek.

Hatszázmillió évvel ezelőtt, egy ilyen tengerparti fövenyen, mint ez… persze rákok, sirályok, pálmafák nélkül. Ellie megpróbálta elképzelni, amint egy mikroszkopikus nagyságú növény kimosódik a partra, és közvetlenül a vízvonal fölött megpróbál kétségbeesetten megkapaszkodni, miközben ezek a lények éppen galaktikateremtéssel kísérleteznek, meg azzal, hogy a kozmoszt átalakítsák.

— Ti hatszázmillió éve ömlesztitek az anyagot a Cygnus A-ba?

— Hát, amit ti a rádiócsillagászatotokkal felfedeztetek, az csak kezdeti próbálkozásaink egyike volt. Ma már sokkal előbbre vagyunk.

És a megfelelő időben, újabb néhány száz év múlva, gondolta Ellie, a rádiócsillagászok a Földön — ha még lesznek egyáltalán — alapvető változásokat fedeznek fel majd az univerzum átalakulásában a Cygnus A-ban. Igyekezett felkészülni a további döbbenetes dolgokra, amelyeket meg fog tudni, és megfogadta, nem hagyja, hogy megfélemlítsék. Olyan lények hierarchiájáról volt itt szó, akiknek a színvonalát Ellie álmában sem tudta volna elképzelni. Mégis, a Földnek helye, jelentősége volt ebben a hierarchiában; csak úgy semmiért nem fordítottak volna rájuk ennyi fáradságot.