Carl Sagan - Kapcsolat

Vagy így szerzik be az utánpótlást. Eszébe jutottak a földi állatkertekbe zárt állatok, hallotta, hogy a fogságban nehezen szaporodnak. Bukfencezett egyet a vízben, egy pillanatra megszakadt a gondolatmenete, határozott mozdulattal lemerült a felszín alá. Erős csapásokkal a part felé indult. Huszonnégy órán belül már másodszor kívánta, bár lenne gyereke.

Közel-távol senki, sehol egy fehér vitorla. A fövenyen néhány sirály bóklászott, biztosan rákokra vadásznak. Kár, hogy nem hozott magával egy kis kenyeret, most etethetné őket. Miután megszáradt, felöltözött, és megint alaposan szemügyre vette az ajtót. Csak állt ott és várt. Ellie változatlanul vonakodott tőle, hogy belépjen. Nem is egyszerűen csak vonakodott. Visszarettent a gondolattól.

Hátrább húzódott, de közben le nem vette a szemét az ajtóról. Leült az egyik pálmafa alá, felhúzta a térdét az álláig, és a tekintete végigpásztázta a hosszú, fehér, fövenyes partvonalat.

Egy idő múlva felállt, nyújtózott. Egyik kezében a kamerával és a pálmaággal odament az ajtóhoz és elfordította a gombot. Az ajtó résnyire kinyílt. A résen át látta a partra felverődő fehér tajtékot. Kicsit jobban belökte, az ajtó nagyot nyikordulva sarkig tárult. A föveny vakító fehéren, közönyösen bámult vissza Ellie-re. Megrázta a fejét, visszament a pálmafához, és megint a töprengő helyzetbe kuporodott.

Mi lehet a többiekkel? Ülnek valamilyen ismeretlen vizsgálóberendezésben, és törik a fejüket, hogy a kérdésekre adható lehetséges válaszok közül melyik a helyes? Vagy esetleg szóban vizsgáztatják őket? És kik lehetnek a vizsgáztatók? Megint erősödött benne a bizonytalanság. Egy másfajta értelmes lény — amely a Földétől eltérő fizikai körülmények között, egy távoli világban fejlődött ki, ahol a véletlenszerű genetikai mutációk egészen másképp következtek be — egy ilyen lény semmire nem hasonlíthat, amit Ellie eddig látott, vagy akár csak elképzelt. Ha ez itt egy kísérleti Állomás, akkor Állomásfőnököknek is kell lenniük, mégpedig tőlünk tökéletesen eltérő, félelmetesen nem-emberi Állomásfőnököknek. Ellie lelke legmélyén rovarok, kígyók, bibircsókos orrú vakondokok képzete kísértett. Azok közé tartozott, akik beleborzongtak — legyünk őszinték, eliszonyodtak —, ha csak kicsit is testi hibás emberi lény került a szemük elé. Nyomorékok, Down-kóros gyerekek, még a Parkinson-kór látható jelei is — hiába diktált az értelme mást — undort, menekülési vágyat keltettek benne. Általában képes volt uralkodni rajta, habár nem biztos benne, hogy soha nem bántott meg senkit. Nemigen szokott töprengeni a dolgon, felkavarta, amint tehette, témát váltott.

Most azonban tartani kezdett tőle, hogy képtelen lesz szemtől szemben állni egy földön kívüli lénnyel — arra meg végképp alkalmatlan lesz, hogy megnyerje az emberi fajnak. Ebből a szempontból nem vizsgálták az Ötöket a Földön. Senkit sem érdekelt, viszolyognak-e egerektől, törpéktől, marslakóktól. Ilyesmi egyszerűen eszébe sem jutott a bizottságoknak, amelyek kiválasztották őket. Ugyan miért nem? Most, itt roppant kézenfekvő szempontnak tűnik.

Hiba volt őt ide küldeni. Ha szemtől szembe kerül valamilyen kígyóbőrbe bújt galaktikus Állomásfőnökkel, esetleg önmagához méltatlanul viselkedik majd — vagy ami még rosszabb, az elképzelhetetlen próbatétel során az ő személyében az emberi faj fog rosszul vizsgázni. Ellenszenvvel, mégis vágyakozva meredt a rejtélyes ajtóra, melynek küszöbét most már víz borította. Kezdődik a dagály.

Valaki állt a parton, pár száz méterre Ellie-től. Először azt hitte, Vaygay, talán viszonylag gyorsan kiszabadult a vizsgáztatóteremből, és most jön, hogy elmondja neki a jó újságokat. De akárki is volt, nem a Gép Projekt

egyenoverallja volt rajta. A mozgása is fiatalosabbnak hatott. Ellie a teleobjektív után nyúlt, de maga sem tudta miért, bizonytalanul megállt a keze. Felállt, beárnyékolta a szemét a vakító nap ellen. Egy pillanatra mintha… Nem, az lehetetlen. Ilyen szemét módszereik nem lehetnek.

Mégsem bírt uralkodni magán. Rohant a partszegély fövenyén, a haja vadul lobogott utána. Igen, pontosan ilyen az utolsó fényképén, duzzad az erőtől, életörömtől. Az arcán egynapos borosta. Ellie zokogva esett a karjába.

— Helló, Presh. — Jobb keze Ellie haját simogatta.

Az ő hangja. Ellie rögtön felismerte. És az ő mosolya, az ő illata. A borosta pontosan ott kezdődik az arcán, ahol szokott. Ellie önuralma teljesen odalett. Érezte, ahogy egy céges-régi, szinte már el is feledett sírbolton széttöredezik a kőkemény szikla-pecsét, és behatolnak az első fénysugarak.

Nagyokat nyelt, igyekezett úrrá lenni magán, de hullámokban tört ki belőle újra és újra a sokáig visszafojtott bánat, fel-felzokogott. A férfi türelmesen várt, szeméből ugyanaz a biztatás sugárzott, mint akkor régen, amikor ott állt a lépcső alján, amelynek a pici lány számára óriás fokain Ellie először életében leóvakodott. Semmire sem vágyott úgy, mint hogy viszontlássa, de elnyomta magában a vágyat, hiszen tudta, teljességgel lehetetlen, hogy teljesüljön. Most siratta a nélküle eltelt, közéjük állt sok-sok évet.

Kislánykorában, és még akkor is, amikor már fiatal nő volt, gyakran álmodta, hogy elébe toppan, és azt mondja, hogy a halála csupán tévedés. Imádnivaló volt, a karjába kapta Ellie-t. De az álmokért Ellie drágán fizetett, mindig újra olyan világra kellett ocsúdnia, amelyben ő már nem létezett. Ellie mégis dédelgette ezeket az álmokat, megérték, hogy másnap ébredéskor megint keserűen kelljen rádöbbennie a veszteségre, megint át kelljen élnie a fájdalmat. Hiszen csupán ezek a fantom-percek maradtak neki belőle.

Most pedig itt van — nem álom, nem kísértet, olyan hús-vér, akár ő maga. Vagy legalábbis hajszál híján. Üzent érte a csillagokból, és Ellie eljött hozzá.

Babusgatta Ellie-t, erősen ölelte magához. Ellie tudta, hogy az egész csak trükk, rekonstrukció, utánzat, de kitűnően sikerült. Eltolta magától kartávolságra, nézte, nézte. Tökéletes volt. Olyan volt, mintha az édesapja, aki annyi évvel ezelőtt meghalt, felment volna a Mennybe, de végül — felettébb szokatlan úton-módon — Ellie-nek mégis sikerült volna találkoznia vele. Megint pityeregni kezdett, és újra átölelte.

Még beletelt egy jó percbe, mire képes volt összeszedni magát. Ha mondjuk, Ken állt volna itt vele, Ellie-nek legalábbis megfordult volna a fejében a gondolat, hogy egy másik dodekaéderrel — például a kijavított szovjet Géppel — utánuk mások is elindultak a Földről a Galaxis közepe felé. De az édesapját illetően fel sem merülhet ilyesmi. Az ő földi maradványai egy tóparti temetőben porladnak.

Ellie a szemét törölgette, sírt és nevetett egyszerre.

— Szóval, minek köszönhetem a jelenséget — robotika vagy hipnózis?

— Hogy mesterséges alkotás vagyok-e vagy álom? Ezt akármiről megkérdezhetnéd.

— Máig sem múlik el egyetlen hét sem, hogy ne jutna eszembe, mindent — mindent az égvilágon — odaadnék érte, hogy akár csak pár percet is az édesapámmal lehessek újra.

— Na látod, és most itt vagyok — mondta vidáman, felemelte a kezét és elfordította, hogy Ellie láthassa, a másik fele is megvan. De milyen fiatal, sokkal fiatalabb Ellie-nél. Mindössze harminchat éves volt, amikor meghalt.

Talán így akarják csillapítani a félelmét. Ha igen, hát… tényleg mindenre gondolnak. Összesimulva visszasétáltak Ellie holmijához. Teljesen valóságos érzés átfogni a derekát, gondolta Ellie. Ha vezetékek, integrált áramkörök vannak a bőre alatt, hát jól leplezik.