Carl Sagan - Kapcsolat

A népes Galaxis, a mindenfelé buzgó élet és értelem látomása olyan boldogsággal töltötte el, hogy úgy érezte, elsírja magát örömében.

Egy sárga fénnyel megvilágított kapu felé közeledtek. Ellie látta, hogy a nyílás a dodekahedron körvonalának pontos lenyomata. Egy szomszédos dokkolónyílásra esett a tekintete, ott éppen befelé hatolt valami, nagyjából akkora, mint a dodek, a formája meg, mint egy tengeri csillagé. Jobbra meg balra kapta a szemét, le meg föl, ámulva pásztázta a — feltehetően — a tejútrendszer kellős közepén levő, hatalmas Állomás szinte felfoghatatlan, domború hátát. Micsoda megtiszteltetés az emberiségnek, hogy végre meghívást kaphattunk ide! Reménykedhetünk. Van miben!

— Hát, ez nem Bridgeport.

Ellie szavai visszhangzottak a csendben. A dokkolás hangtalanul történt.

A légzsilipet úgy tervezték, hogy egyszerre csak egy ember juthatott át rajta. Amikor felmerült az elsőség kérdése — melyik nemzet képviseltetheti magát elsőként egy másik csillag bolygóján — az Ötök egyhangúlag tiltakoztak az építés vezetőinél, és közölték velük, hogy ez nem az a fajta küldetés. Következetesen kerülték egymás közt is ezt a témát.

A zsilipnek mind a belső, mind a külső ajtaja egyszerre nyílt ki. Egyikük sem adott rá utasítást. Világos, a Nagy Központnak ez a része mindenütt egyformán nyomáskiegyenlített, és ellátták oxigénnel is.

— Na, ki lép ki elsőként? — kérdezte Devi.

Ellie a videokamerával várt a sorára, de aztán meggondolta magát. Amikor az új világba lép, a pálmaág lesz a kezében. Visszalépett érte, és ekkor elragadtatott rikkantást hallott, alighanem Vaygay hangja volt. Ellie kirohant a vakító napfénybe. A zsilip külső küszöbét homok borította. Devi bokáig vízben állt, vidáman fröcskölte Xit. Eda arcán széles mosoly.

Tengerparton voltak. Lágy hullámok nyaldosták a fövenyt. A kék égbolton habfehér gomolyfelhőcskék úsztak lustán. Kicsit távolabb a víztől pálmafák álltak elszórtan. Az égen hétágra sütött a nap. Egyetlen nap. Sárga nap. Pontosan, mint a mienk, gondolta Ellie. A levegőben alig érezhető illat áradt, szegfűszegé talán, vagy fahéjé. Akár valahol a zanzibári tengerparton nyaralnának.

Szóval 30 000 fényévet utaztak, azért, hogy egy tengerparton napozzanak. Rosszabb is lehetne, gondolta. Szellő rezzent, apró homoktölcsér kavarodott fel előtte. Lehet, hogy ez az egész a Föld gondos utánzata csupán, talán azoknak az adatoknak az alapján, amelyeket évmilliókkal ezelőtt hozott egy rutinszerű felderítő expedíció? Vagy ők öten esetleg csak azért tették meg ezt a fantasztikus utazást, hogy bővítsék a tudásukat a leíró csillagászat terén, utána pedig egyszerűen lepottyantották őket a Föld egy roppant kellemes pontján? Hátrafordult, a dodekaéder eltűnt. Benne maradt a szupravezető szuperkomputer és a hozzávaló könyvtárnyi irodalom meg jó néhány műszer is. De ezen nem soká töprengtek. Biztonságban voltak, és átéltek egy olyan utazást, amiről ugyancsak lesz mit írni az otthoniaknak. Vaygay pillantása a pálmaágra esett, amit Ellie oly sok nehézség árán cipelt ide, a pálmafák honába, és felnevetett.

— Vizet a tengerbe — jegyezte meg Devi.

De ez az ő pálmaága, és ez egészen más. Lehet, hogy itt nem is ilyen fajták nőnek. Vagy az ittenieket egy nemtörődöm kertész nevelte. Ellie kibámult a tengerre. Képzeletében megjelent, mit láthattak a Földön az első gyarmatosítók, vagy 400 millió éve. Akárhol is legyenek most — az Indiai-óceán egy szigetén vagy a Galaxis közepén —, annyi bizonyos, hogy amit ők öten tettek, semmihez sem fogható. Sem a kezdeményezés, sem az utazás célja nem az ő kezükben volt, igaz. De átszelték a csi1lagközi tér óceánját, és elkezdtek valamit, ami biztosan új korszakot nyit az emberiség történetében. Ellie nagyon büszke volt.

Xi lerúgta a cipőjét, és felgyűrte a lábán a formátlan, emblémákkal telehintett ejtőernyős kezeslábast, amelyet a kormányzatiak kötelezővé tettek számukra. Belegázolt a sekély part menti vízbe. Devi eltűnt egy pálmafa mögött, és száriban jött elő, a karján hozta az overallt. Ellie-nek egy Dorothy Lamour-film jutott eszébe. Eda elővarázsolta kis vászon fejfedőjét, világszerte ez volt a különös ismertetőjele. Ellie rövid kis sorozatokat vett fel róluk a videóval. Ha majd otthon nézik, olyan lesz, mint egy amatőr családi film. Aztán ő is bement a vízbe Xihez és Vaygay-hez. A víz szinte meleg volt. Élvezetes délután volt, és ha az ember meggondolja, roppant kellemes változatosság az alig több mint egy órája otthagyott hokkaidói tél után.

— Látom, mindenki hozott valami szimbolikus tárgyat — mondta Vaygay. — Csak én nem.

— Hogy érti?

— Sukhavati és Eda nemzeti viseletük darabjait. Xi rizsszemeket. Valóban, a rizs ott volt egy kis műanyag zacskóban, Xi a hüvelyk— és a mutatóujja között tartotta. — Maga a pálmaágát. De én, én semmit nem hoztam, se jelképesen, se emlékeztetőül a Földre. Én vagyok itt az egyetlen valódi materialista, és semmit nem hoztam magammal a fejemen kívül.

Ellie nyakán a kezeslábas alatt ott volt az érem. Most kigombolt fölül egy-két gombot, és előhúzta a láncocskát a függővel. Vaygay ránézett, Ellie megmutatta neki.

— Gondolom, Plutarkhosz — mondta Vaygay egy perc múlva. Bátor szavak a spártaiaktól. De ne feledje, a csatában a rómaiak győztek.

Abból, ahogyan ezt mondta, Ellie arra következtetett, hogy Vaygay azt hiszi, der Heertől kapta az érmet. Melegséggel töltötte el, hogy Vaygay nem lelkesedik Kenért — az események igazolták —, és hogy Lunacsarszkij ilyen rendíthetetlenül őrzi a magányát. Belekarolt.

— Ölni tudnék egy cigarettáért — mondta Vaygay kedvesen, és magához szorította Ellie karját.

Kis öböl partján üldögéltek. A hullámtörés halk fehér zaja az Árgusra emlékeztette Ellie-t, és felidézte benne, hogyan fülelt éveken át a kozmoszból érkező zörejekre. A nap már jócskán túl volt a delelőn, lefelé hanyatlott az óceán fölött. Jobbra oldalogva egy rák araszolt el mellettük, szeme billegett a kocsányokon. Rákokon, kókuszdión meg a kevéske magukkal hozott ennivalón gond nélkül elélhetnek egy ideig. Lábnyomokat, a sajátjaikon kívül nem fedeztek fel a fövenyen.

— Szerintünk a dolog oroszlánrészét ők végezték — fejtette ki Vaygay a saját és Eda véleményét arról, amit az öt ember tapasztalt. — A projektnek mindössze annyi volt a szerepe, hogy valami kis redő-félét hozzon létre a tér-időben, ahová az alagútjukat csatlakoztathatják. Ebben a sokdimenziós geometriában nagyon nehéz lehet a tér-idő ilyen parányi redőjét felfedezni. Még nehezebb rácsatlakozni.

— Azt akarja mondani, hogy megváltoztatták a tér geometriáját? — Igen. Azt mondjuk, hogy a tér topológiai szempontból nemszimplán kapcsolódik. Tudom, hogy Abonnemának nem tetszik ez a hasonlat, de olyan ez, mint egy sík, kétdimenziós felület, ez az aktív sík. Valamiféle csőrendszer köti össze a másik kétdimenziós felülettel, a passzív síkkal. Az egyik síkról a másikra belátható időn belül csak a csöveken keresztül lehet átjutni. Na mármost, képzeljék el, hogy az aktív síkon levők leengednek egy csövet, a végén csatlakozóval. Így létrejön egy alagút a két sík között, feltéve, hogy a passzívak is segítenek azzal, hogy az ő síkjukon létrejöjjön egy apró redő, ahová a cső csatlakozhat.