Carl Sagan - Kapcsolat

Mivel itt nem voltak gyűrűk, ebben a rendszerben kevésbé szórt fény volt, mint a Vega körül. A nagylátószögű objektívvel némi keresgélés után talált egy csillagképet, amely a Göncölszekérre emlékeztette, de a többit nem tudta felismerni. Abból, hogy a Göncölszekér ragyogó csillagai néhány száz fényévnyíre vannak a Földtől, Ellie arra következtetett, hogy csupán néhány száz fényévnyit ugorhattak.

A következtetést elmondta Edának, és megkérdezte, mi a véleménye.

— Hogy én mit gondolok? Azt, hogy ez egy metró. — Micsoda?

Ellie-nek eszébe jutott az érzés, közvetlenül a Gép beindítása után. Egy percig úgy tűnt akkor, hogy hullanak, esnek le, a pokol mélységes fenekére.

— Metró. Földalatti. Ezek az állomások. A Vega, meg ez a rendszer itt, meg mások. Az utasok kiszállnak, beszállnak. Meg átszállnak.

Az érintkező kettősnap felé intett, és Ellie észrevette, hogy a keze két árnyékot vet, egy anti-sárgát meg egy anti-vöröset, olyan volt Ellie-nek hirtelenjében ez jutott eszébe —, mint a diszkóban.

— Csakhogy mi nem tudunk kiszállni — folytatta Eda. — Mi egy lezárt kocsiban vagyunk. Nekünk a végállomásig kell utaznunk. Drumlin az ilyesmit Fantáziaföldének hívta, és — Ellie tudomása szerint legalábbis — ez volt az első eset, hogy Eda engedett az ilyesfajta csábításnak.

Ötük között Ellie volt az egyetlen megfigyelő csillagász, bár az optikai megfigyelés neki sem volt szakterülete. Kötelességének érezte, hogy annyi adatot gyűjtsön, amennyit csak lehet, mind az alagutakban, mind a négydimenziós tér-időkben, ahová időnként kibukkantak. A feltételezett fekete lyukak, amelyekből előkerültek, minden alkalommal egy csillag vagy egy többcsillag-rendszer körül keringtek. Mindig párban voltak jelen, ketten osztoztak a keringési pályán — az egyikből kerültek ők elő, és a másikba hullottak bele. Egyetlen rendszer sem hasonlított különösebben a másikra. A Naprendszerre sem emlékeztettek. Egyiket sem lehetett csillagászati szempontból alaposabban megvizsgálni. Egyikben sem bukkantak semmiféle mesterséges alkotásra — egy másik dodekaéderre, mondjuk, vagy valamilyen művi projektre, amellyel szét lehetne szedni egy világot, aztán újra összerakni valamiféle — ahogyan Xi mondta — szerkentyűvé.

Most éppen egy olyan csillag mellett bukkantak elő, amelynek láthatóan csökkenőben volt a fénye, talán az RR Lyra csillagainak egyike lehetett. A legközelebbi rendszernek öt napja volt, aztán egy pislákoló barna törpecsillag következett. Egyes napok a nyílt űrben voltak, másokat köd burkolt be, izzó molekuláris felhők vettek körül.

Ellie-nek eszébe jutott a figyelmeztetés: “Ezt le fogják vonni a Paradicsomban töltendő idejéből”. Tőle ugyan semmit. Habár tudatosan vigyázott, hogy megőrizze szakmai hidegvérét, a rengeteg nap láttán repesett a szíve. Remélte, hogy mindegyikük otthont nyújt valakiknek. Vagy egyszer otthont fog nyújtani majd.

Hanem az ötödik ugrás után nyugtalankodni kezdett. Időérzéke és a karórája szerint körülbelül egy órája “hagyhatták el” Hokkaidót. Ha ez még sokáig így megy, éreztetni fogja a hatását, hogy nincs semmijük, amivel a szükségleteiket kielégíthetnék. Az emberi szervezet felépítésének lehetnek olyan vonásai, amelyekre a televíziós adások leggondosabb megfigyeléséből sem lehet következtetni.

És ha a földönkívüliek olyan okosak, miért kell ennyi ugráson végigvinniük bennünket? Jó, ahhoz, hogy a Földről elkerüljünk, durva berendezést kellett használni, hiszen ott az alagút egyik végén még primitív lények ügyködtek. De a Vega után? Onnan miért nem tudtak bennünket egyből átugratni oda, ahová a dodek tart?

Ahányszor előbukkantak egy-egy alagútból, Ellie-t mindannyiszor nagy várakozás fogta el. Most vajon milyen újabb csodákat tartogatnak a számukra? Mint valami óriási vidámpark, jutott eszébe, és elképzelte Haddent, amint a Gép beindításakor Hokkaidóra szegezett távcsövén át feszülten figyelt.

Bármilyen nagyszerű látványok sorát tárták is eléjük az Üzenet küldői, és bármennyire kellemes is volt, amint a csillagok fejlődéséről magyarázott a többieknek, tudni, hogy mestere a szakmájának, egy idő után Ellie növekvő csalódást érzett. Igyekezett leküzdeni. Egyszer csak rájött: a földönkívüliek hencegnek. Nem szép tőlük. Jellemhibáról árulkodik.

Miközben egy újabb alagútba estek, ez most bővebb, de kanyargósabb volt az összes eddiginél, Lunacsarszkij megkérdezte Edát, mit gondol, miért tették a metróállomásokat ilyen szakadt csillagrendszerekbe. — Miért nem valamilyen magában álló, fiatal, jó állapotú csillagra, amely körül nincs törmelék?

— Azért — felelte Eda —, persze, csak feltételezem, ha már kérdezted, szóval azért, mert az ilyen csillagok mind lakottak…

— És nem akarják, hogy a turisták zavarják az ott lakókat — vágta rá epésen Sukhavati.

— Vagy éppen fordítva — Eda elmosolyodott.

— De erről van szó, nem? Hogy valamilyen erkölcsi előírás szerint a primitív bolygók életébe nem szabad beavatkozni. Tudják, előfordulhat, hogy egyszer-másszor primitívek is használják a metrót…

— És meglehetősen biztosak a primitívek felől — folytatta Ellie a gondolatmenetet —, de teljesen biztosak nem lehetnek. Végül is a primitív az primitív. Ezért aztán csak az Isten háta mögötti helyekre közlekedő szerelvényekre hagyják őket felszállni. Felettébb óvatos társaság, aki a metrót építette. De akkor miért nem gyorsvonatot küldtek értünk, hanem holmi helyiérdekűt?

— Expressz-alagutat alighanem túl nehéz építeni — mondta Xi, akinek sokéves tapasztalata volt a földmunkák terén. Ellie-nek eszébe jutott a mindössze ötvenegy méter hosszú Honshu-Hokkaidó-alagút, amire a Földön oly büszkék.

A kanyarok az alagútban egyre élesebbek lettek. Ellie előbb a Thunderbirdre gondolt vágyakozva, aztán a gondolatait mindinkább az foglalta le, nehogy rosszul legyen. Nem szabad, a dodekaédert nem látták el hányózacskókkal.

Az alagút hirtelen kiegyenesedett, száguldottak, aztán egyszer csak csillagos ég tárult ki előttük. Bármerre kapta a tekintetét, Ellie mindenfelé csillagokat látott. Nem a szokásos módon, amikor pár ezer, nagyjából ismert, a Földről szabad szemmel is látható csillag pettyezi az eget. Itt felfoghatatlanul sok ragyogott, szinte egymásba értek, sárga, kék, vörös, főleg vörös fényben szikráztak. Az égbolt közeli napok vakító sugárzásában szinte izzott. Ellie tisztán kivett egy hatalmas spirál-porfelhőt, az egyre növekvő korong láthatóan épp befelé szívódott egy elképesztő nagyságú fekete lyukba. A lyukból úgy villogtak elő a kitörések, mint nyáréjszakán a nőzivatarok villámtűzijátéka. Ha ez a Galaxis közepe, márpedig Ellie ezt gyanította, akkor itt minden merő szinkrotronsugárzás. Nagyon remélte, hogy a földönkivüliek nem tévesztették szem elől, milyen sérülékeny az emberi szervezet.

A dodek forgott, és Ellie bámuló szemei elé beúszott valami… valami hihetetlen, látomás, csoda. Még fel sem tudták fogni, már el is érték. A fél égboltot betöltötte. Már felette repültek. A felszíne tele volt kivilágított nyílásokkal. Kapuk százait, talán ezreit látták, mindnek más volt az alakja. Sokszögek, kerekek, elliptikusak, némelyikből nyúlványok indultak ki, vagy egymáshoz képest eltolt középpontú körökben tágultak. Ellie rádöbbent, hogy dokkolókapukat Iát ezer meg ezer kikötőhelyet, — volt köztük alig néhány méteres átmérőjű, de volt láthatóan több kilométeres is. Az egyik minden bizonnyal az olyan csillagközi szerkezeteket fogadja, amilyen az övék is. A nagy méretű lényeket, bonyolult, hatalmas gépeiket az imponálóan óriási kapuk nyelik el. Az olyan aprókat, mint mi, aprók. A vezérlőelv demokratikus, semmi sem mutat kivételezett civilizációkra. A kapuk sokféleségéből társadalmi megkülönböztetésekre a különféle civilizációk között nemigen lehetett következtetni, de a lények és kultúrák lélegzetelállító változatosságára igen. Hogy is mondtuk? — A Nagy Központi Állomás! — jutott Ellie eszébe.