Carl Sagan - Kapcsolat

Ellie bólintott, és Joss folytatta. — Gondoljon arra, hogyan érzékeli az ember a tudatát, például maga ebben a pillanatban. Olyan érzés ez, mintha parányi atomok milliárdjai rezegnének? És hol tanít meg a tudomány a biológiai masinérián túlmenően egy gyermeket arra, mi az, hogy szeretet? Itt van…

Ellie személyi hívója csiripelni kezdett. Biztosan Ken akarja vele közölni az olyannyira várt híreket. Ha tényleg ő az, hát jó soká tartott az értekezlet. Mindazonáltal lehet, hogy jó híreket mond. Figyelte a folyékony kristályon kirajzolódó betűket és számokat: Ken hivatali telefonszáma. A közelben sehol nem látott telefonfülkét, de alig pár perc telt bele, le tudtak inteni egy taxit.

— Nagyon sajnálom, hogy ilyen hirtelen itt kell hagynom — mentegetőzött Ellie. — Igazán nagyon érdekes volt a beszélgetésünk, és én is el fogok gondolkozni a kérdéseken, amelyeket maga tett fel nekem… De még valamit akart kérdezni, nem?

— De igen. Hol vannak a tudományban biztosítékok arra, hogy egy tudós ne követhessen el bűnt?

Hullottak. A dodekaéder ötszögletű lapjai áttetszőekké váltak, a tető és a padlózat is. Alul-felül láthatóvá lett a szerves szilikáthálós szerkezet, az erbiumtartók mintha remegtek volna a terheléstől. Mindhárom benzel eltűnt. A dodekaéder hosszú, sötét alagútban zuhant sebesen, az alagút szűk volt, a dodekaéder épp hogy csak elfért benne. A gyorsulás 1 g körül lehetett. Ellie arccal a menetiránynak ült, hátraszorult az üléstámlának, szemben Devi kicsit előredőlt. Lehet, hogy mégis csak kellettek volna bekötőhevederek.

Nehéz volt szabadulni a gondolattól, hogy a Föld kérgébe fúródnak, egyre beljebb tartanak, a Föld izzó, folyékony vasmagja felé. Vagy hogy esetleg egyenesen a… Ellie próbálta úgy elképzelni a valószínűtlen helyzetet, mintha a Styx folyón szállítaná át őket valami kompféle.

Az alagút falán tovatűnő mintázat érzékeltette a sebességüket. Formátlan, szabálytalan, elmosódó határú foltok voltak. A falakat nem annyira látni, mint inkább a funkciójukat érzékelni lehetett. A sziklának már néhány kilométernyire a Föld felszíne alatt vörösen kellett volna izzania. Vörös izzásnak nyoma sem volt.

A forgó dodekaéder egyszer-egyszer hozzákoccant a falhoz, szilánkokat hasított le az ismeretlen anyagból. A dodek maga nem sérült. Hamarosan parányi részecskék egész felhője haladt a nyomukban. Mindannyiszor, amikor a dodek hozzáütődött a falhoz, Ellie parányi rugózást érzett, mintha egy lágy valami csökkentené az ütközés erejét. Egyenletes sárga fény derengett körülöttük. Az alagút néha enyhe ívben elfordult, a dodek ilyenkor engedelmesen kanyarodott. Amennyire Ellie csak látott előre, semmi sem közeledett feléjük. Ezzel a sebességgel elég egy veréb, ha ütköznek, a dodek szétrobban. És mi van, ha egy feneketlen üregben zuhannak, örökkön örökké? Ellie gyomrát görcsbe rántotta a félelem. El akarta hessegetni a rossz gondolatokat.

Fekete lyuk, töprengett. Fekete lyuk. Egy fekete lyuk eseményhorizontján esem át, a rettegett szingularitásba. Az is lehet, hogy ez nem fekete lyuk, és egy csupasz szingularitásba tartok. Egy szingularitás közelében már nem érvényesül az okság elve kizárólagosan, az okozat megelőzheti az okot, az idő visszafordulhat, és valószínűtlen, hogy az ember ezt túlélhetné, nemhogy emlékezhetne rá. A forgó fekete lyukakra, próbálta felidézni, amit évekkel korábban tanult, nem a pont-szingularitás, hanem a gyűrű-szingularitás vagy valami még sokkal bonyolultabb dolog érvényes. A fekete lyuk ronda valami. A gravitációs erők olyan szörnyűek, hogy ha valaki elég óvatlan, és beleesik egy fekete lyukba, csak egy hosszú, vékony cérnaszál marad belőle. Széltében is összelapul. Szerencsére, itt ilyesmiről szó sincs. A szürke, áttetsző felületekké vált tetőn és padlózaton át látta, hogy a dodekaéder szerkezete lázasan dolgozik. A szerves szilikát szövedék itt beroskad, ott szétfoszlik; a beléje ágyazott erbium tartók pörögnek, helyezkednek. A dodek belsejében mindén — Ellie-t és a társait is beleértve — a megszokott képet nyújtotta. Na jó, kicsit idegesebbeknek tűntek a szokottnál. De egyikükből sem lett hosszú, vékony cérnaszál.

Ez az egész persze puszta fantáziálgatás — gondolta. A fekete lyukak fizikája nem igazán az ő területe. Különben is, mi köze lehetne ennek az egésznek a fekete lyukakhoz? A fekete lyuk vagy primordiális képződmény — az univerzum keletkezésekor jött létre —, vagy egy későbbi korszakban, egy a Napnál nagyobb sűrűségű csillag összeomlása révén. Akkor viszont olyan erős lenne a gravitáció, hogy a kvantumhatásokat kivéve — a fény sem volna képes kiszökni, bár a gravitációs mező bizonyosan megmaradna. Ezért hívják “feketének” meg “lyuknak”. De ők nem omlasztottak össze semmiféle csillagot, és el sem bírja képzelni, hogyan csíphettek volna el egy primordiális fekete lyukat. Nem is tudja senki, hol rejtőzhet a legközelebbi primordiális fekete lyuk. Ők csak megépítették a Gépet, és megpörgették a benzeleket.

Edára nézett, látta, hogy egy kis komputeren babrál valamit. Ellie érezte a csontjain át, de hallotta a mély, csikorgó hangot is, ahogyan a dodek meg-megkarcolta a falat. Megpróbálta túlkiabálni a zajt.

— Eda, maga érti, mi történik velünk?

— Semmit az égvilágon — Eda is kiabált. — Sőt szinte bizonyítani tudom, hogy ez az egész egyszerűen nem történhet meg. Hallott már a Boyer-Lindquist-koordinátákról?

— Sajnos nem.

— Majd később elmagyarázom.

Ellie már a gondolatért is hálás volt, hogy lesz “később”.

Sokkal előbb érezte a lassulást, mint ahogyan szemmel láthatóvá vált. Mintha egy hullámvasút leszállóágának végén kiegyenesedne a pálya, aztán nagyon lassan kezdene megint emelkedni. Közvetlenül a lassulás kezdete előtt az alagútban mintha egy sor bukkanó és mélyedés lett volna. A fénynek sem az erőssége, sem a színárnyalata nem változott észrevehetően. Ellie felkapta a kamerát, rárakta a teleobjektívet, és a lehető legtávolabbra előre célzott, de csak az alagút következő kanyarjáig látott: Az objektíven át felnagyítva látszott a fal bonyolult, szabálytalan mintázata, egy pillanatra úgy tűnt, saját fényt sugároz ki.

A dodekaéder az eddigihez képest már szinte csak araszolt. Az alagútnak nem látszott vége. Ellie arra gondolt, elérnek-e egyáltalán oda, ahová tartanak, bárhol is legyen. Mi van, ha a tervezők elszámították magukat? És ha a Gépet mégsem jól építették meg, valamilyen apróságban tévedtek; Hokkaidón ugyan elegendőnek látszott a technikai felkészültségük, de ha most kiderül, hogy mégsem, az megpecsételi a vállalkozás sorsát itt… bármi is legyen ez, ahol vannak. Az is lehet, peregtek a gondolatai, mert a pillantása a nyomukban haladó, néha eléjük is kerülő részecskefelhőre esett, hogy eggyel többször ütköztek a falba a megengedettnél, és a tervezettnél több nyomatékot vesztettek. A falak és a dodek között most már mintha nagyon szűk rés maradt volna csak. És ha elakadnak ezen a sosemvolt helyen, aztán lassan elfogy az oxigénjük? Elképzelhető, hogy a vegaiak ennyit vesződnek velünk, és pont arról feledkeznek meg, hogy nekünk lélegeznünk kell? Nem vették észre, hogyan ordítoznak a nácik?