Carl Sagan - Kapcsolat

Elismerem, ez a Drumlin halvérű egy fickó. De megbízható, jó hazafi, józanul gondolkodó ember. A szakmai hitele vitathatatlan. És menni akar. Nem, nem, Ken, Drumlinnak kell beülnie. A legtöbb, amit Arroway-nek felajánlhatok, hogy ő legyen a tartalék.

— Megmondhatom neki?

— Nem tudhatja meg előbb, mint Drumlin. Amint megtörtént a végső döntés, és értesítettük Drumlint, abban a pillanatban szólok magának… Na, ne lógassa az orrát, Ken! Tényleg nem akarja, hogy Arroway itt maradjon a Földön?

Mire Ellie befejezte a Párizsban tárgyaló amerikai küldöttek szakmai támogatására induló “Tigriscsapat” eligazítását, hat óra is elmúlt. Der Heer megígérte, hogy amint véget ért a legénységkiválasztó értekezlet, rögtön felhívja. Ken azt akarta, hogy Ellie tőle tudja meg, bejutott-e a legénységbe, ne mástól. Ellie tudta, hogy nem viselkedett eléggé tiszteletteljesen a meghallgatóival, és ezért alighanem ő is kiesett a versenyből, mint még vagy egy tucatnyian. Mindazonáltal, gondolta, hátha mégis maradt valami esélye.

A szállodában bélyeg nélküli, lezárt borítékban üzenet várta, személyesen adták le. “ Ma este nyolckor várom a Tudomány és Technika Nemzeti Múzeumában. Palmer Joss.”

Semmi megszólítás, se magyarázat, se kérés, semmi “tisztelettel üdvözli” — ejha, gondolta Ellie. Ez aztán biztos magában. A levélpapír Ellie hoteljéé volt, sehol a feladó címe. Tudomása szerint Joss magától a külügyminisztertől tudta meg, hogy Ellie a városban lesz, ezért délután ide jött, gondolván, hogy Ellie a szállodában tartózkodik. Sűrű volt ez a nap, különben is bosszantó, hogy folyton elrángatják, ahelyett, hogy az Üzenet megfejtésén dolgozna. Nem volt ínyére a furcsa meghívás, de azért lezuhanyozott, átöltözött, vett magának egy csomag kesudiót és beült egy taxiba.

Szótlanul bandukoltak a kihalt Mallen az estében. A tiszta éjszakai égbolton a horizont fölött jól látszott a Líra.

— Az a fényes csillag ott, az a Vega — mondta Ellie Jossnak.

A férfi sokáig bámulta a szikrázó pontot. — Ez a megfejtés nagyszerű teljesítmény volt — szólalt meg nagysokáca.

— Ugyan már. Nem nagy ügy. Fejlett civilizáció ennél egyszerűbben már nem is üzenhetett volna. Nagy szégyen lett volna, ha nem tudjuk megfejteni.

— Már észrevettem, hogy maga rosszul tűri a bókokat. Ez a felfedezés korszakalkotó. Új irányba tereli az emberiség jövőjét. Vagy legalábbis az elképzelését a jövőről. A jelentősége vetekszik a tűz, vagy az írás, vagy a föld megművelhetőségének felfedezésének jelentőségével. Vagy az Angyali üdvözletével.

Joss megint felbámult a Vegára. — Ha helyet kapna a Gépben, ha maga vinné vissza a Küldőhöz, mit gondol, mit látna ott?

— Az evolúcio sztochasztikus folyamat. Egyszerűen túl sokféle lehetőség képzelhető el ahhoz, hogy az ember megmondhassa, milyenné alakult ki az élet máshol. Ha láthatta volna a földet, mielőtt elkezdődött volna rajta az élet, vajon képes lett volna-e megjósolni, hogy tücskök meg zsiráfok élnek majd rajta?

— Én tudom a választ a kérdésre. Maga biztosan úgy gondolja, hogy mi pusztán kiagyalt dolgokat hirdetünk, könyvekből ollózunk, vagy valamilyen imasátorban hallottuk. De nem így van. Én a saját magam által megélt tapasztalataim alapján tudom, amit tudok. Nem tudom egyszerűbben megfogalmazni. Én szemtől szembe láttam Istent.

Josszon latszott, hogy mélysegesen komolyan gondolja, amit mond.

— Elmondaná nekem, hogyan történt?

Elmondta.

— Na jó — szólalt meg Ellie, amikor Joss befejezte. — Egyszóval klinikai halálban volt, aztán újraélesztették, de emlékszik, hogyan emelkedett a sötétségből fel a fénybe. Látott egy emberformájú ragyogást, amiről azt gondolta, hogy Isten. De ebből a tapasztalatból sehol nem világlik ki, hogy a ragyogás alkotta volna a világegyetemet, vagy erkölcsi törvényeket alkotott volna. Döbbenetes élmény lehetett. Nem kétséges, hogy nagyon megrázhatta. De más magyarázata is lehet.

— Éspedig?

— Hát, például a születés. Amikor megszületünk, hosszú, sötét alagúton át jutunk a ragyogó fényre. Gondolja el, milyen ragyogó az a fény az újszülöttnek, aki kilenc hónapot töltött vaksötétben! Születésünkkor találkozunk először a fénnyel. Micsoda döbbenetes élmény lehet egy emberi lény szamara, amikor először lát színt vagy fényt, vagy árnyékot, az első arcot — pedig ezek felismerésére alighanem előre be vagyunk programozva. A halál pillanatában talán a fordulatszámláló egy pillanatra visszaugrik nullára. Értsen meg, nem ragaszkodom én ehhez a magyarázathoz. De ez is lehet az egyik a sok közül. Csak azt szeretném elérni vele, hogy belássa, lehet, hogy rosszul értelmezte, amit tapasztalt.

Maga nem látta azt, amit én.

Joss megint felnézett a hideg kék-fehér fénnyel szikrázó Vegára, aztán Ellie fele fordult.

— Sohasem érezte még magát… tanácstalannak abban a maga univerzumában? Honnan tudhatja, mit kell tennie, hogyan kell viselkednie, ha nem létezik Isten? Csak annyi, hogy be kell tartani a törvényeket, különben lecsukják az embert?

— Magának nem az a baja, hogy tanácstalan, Joss. Magának az a baja, hogy nem maga a központ, hogy nem maga miatt teremtették a világot. Az én univerzumomban tökéletes rend van. A gravitációnak, az elektromágnességnek, a kvantummechanikának mind megvannak a maguk törvényei. Ami pedig a viselkedést illeti, miért ne jöhetnénk rá mi magunk, hogy mi a legjobb nekünk, az emberi fajnak?

— Amit mond, az melegszívű és nemeslelkű világszemléletre vall, annyi bizonyos. És én soha nem tagadnám, hogy az emberek szívében jóság lakozik. Mégis, akik nem szerették Istent, micsoda kegyetlenkedésre voltak képesek!

— És akik szerették? Savonarola és Torquemada szerették Istent, legalábbis azt állították. A maguk vallása kisgyermekeknek nézi az embert, akinek kell egy mumus, hogy jól viselkedjen. Azért kell hinnie Istenben, hogy betarthassák vele a törvényeket. Maguknak eszükbe sem jut, hogy másképp is lehetne hatni rá, mint merev szabályzatokban gondolkodó rendőr-karhatalommal, meg azzal a fenyegetéssel, hogy ami netán elkerülné a rendőrség figyelmét, azért meg majd a mindent látó Isten fogja megbüntetni. Nem sokba veszik maguk az emberi lényeket.

Maga abból indul ki, Palmer, hogy mivel én nem éltem át a maga vallási élményét, nem foghatom fel a maga Istenének nagyságát. Csakhogy pontosan fordítva van. Ahogy magát hallgatom, az jut eszembe, hogy milyen parányi Istene is van! Egyetlen szakadt bolygó, néhány ezer év — még egy kisebbfajta istenséget sem elégítene ki, nemhogy az univerzum Teremtőjét!

— Ne tévesszen össze más prédikátorokkal. Az a múzeum Rankin testvér birodalma. Én kész vagyok elfogadni, hogy a világegyetem sok millárd éves. Csak azt mondom, hogy a tudósok eddig még nem bizonyították.

— Én pedig azt mondom, hogy maga nem értette meg a bizonyítékokat. Hogyan is szolgálhatná az emberek javát, ha a hagyományos bölcsesség, a vallás “igazságai” hazugságoknak bizonyulnának? Ha valóban hinné, hogy az emberek felnőttek, akkor másképpen prédikálna.

Kis ideig csönd volt, csak a lépteik koppantak az aszfalton.

— Sajnálom, ha kicsit nyers voltam — szólalt meg Ellie. — Elég gyakran előfordul.

— Szavamat adom rá magának, Arroway doktor, hogy gondolkozni fogok azon, amit ma este mondott nekem. Felvetett néhány kérdést, amelyekre tudnom kellett volna felelni. De akkor ugyanebben a szellemben hadd tegyek fel én is egypár kérdést magának, rendben?