Carl Sagan - Kapcsolat

— A pirító nélkül megvagyok, de az a baj, hogy egyre ritkábban reggelizünk együtt Sival. — Kutató pillantást vetett arra, amerre férjét sejtette, aztán megint a nézőkére szorította egyik szemét. — Olyan, mint egy kék amőba… nyúladozik.

Most, hogy túlvoltak a bonyolult legénységkiválasztó értekezleten az elnök jó hangulatban volt. A náthája csaknem teljes múlt.

— És ha nem volna az a turbulencia, Ken, akkor milyennek látnám?

— Olyannak, elnökasszony, amilyennek egy, a Föld légköre fölötti űrbeli teleszkópon át látható. Rezzenéstelen fénypontnak.

— Csak magát a csillagot látni? A Vegát? Se bolygókat, se gyűrűket, se lézerlövegeket?

— Nem, semmi mást, Elnökasszony. Azok már mind túl kicsik lennének ahhoz, hogy akár a legnagyobb teleszkóppal is láthassuk őket.

— Hát, remélem, maguk tudósok tudják, mit csinálnak — az elnök hangja szinte suttogássá halkult. — Rengeteget beszélünk mi itt valamiről, amit sose láttunk.

Der Heer kissé meghökkent. — De hát láttunk harmincegyezer oldalnyi szöveget — láthatjuk a képeket, a magyarázatokat, meg a rejtjelkulcsot.

— Ami abban az anyagban áll, az nekem nem ugyanaz, mint látni valamit. Nem, ne is mondja, hogy világszerte az összes tudós ugyanazokat az adatokat kapja. Tudom, tudom. És azt se mondja, milyen kristálytisztán érthetők, világosak a Gép konstrukciós rajzai. Azt is tudom. És azt is, hogy ha mi nem, akkor valaki más bizonyosan megépíti a Gépet. Mindezt tudom — de én mégsem vagyok nyugodt.

Visszasétáltak a Tengerészeti Obszervatórium helyiségein át le az alelnöki lakosztályba. Az utóbbi hetekben Párizsban aprólékosan kidolgozták a legénység kiválasztásával kapcsolatos megegyezéseket. Mind az Egyesült Államok, mind a Szovjetunió két-két helyre tartott igényt; az ilyen dolgokban megbízható partnerek. De az Üzenet Világkonzorcium többi államával nehéz volt elfogadtatni az álláspontjukat. Manapság az Egyesült Államok és a Szovjetunió — még az olyan témákban is, amelyekben ők ketten egyetértettek — már jóval nehezebben boldogult a világ többi országaival, mint korábban.

A vállalkozást most már általánosan az egész emberiség ügyének tekintették. Folyamatban volt, hogy az “Üzenet Világkonzorcium” elnevezést “Gép Világkonzorciumra” változtassák. Amely állam csak rendelkezett az Üzenet bármilyen kis részecskéjével, mindent elkövetett, hogy nekik is lehessen egy polgáruk a legénységben. A kínaiak szívósan azzal érveltek, hogy ők a jövő század közepére másfél milliárdnyian lesznek, pedig — a kínai állam által támogatott születésszabályozási kísérlet következtében — a legtöbbjük egykeként születik majd. Ezek a gyerekek, erősködtek a kínaiak, jobb eszű és érzelmileg kiegyensúlyozottabb felnőttek lesznek majd, mint más — a családtervezést nem ilyen szigorúan kezelő — népek gyermekei. Mivel így ötven év múlva az övéik sokkal jelentősebb szerepet játszanak majd a világ ügyeiben, érveltek a kínaiak, méltányos, hogy a Gép öt ülése közül legalább egy az övék legyen. Ezen mostanában a világon mindenfelé rengeteget vitatkoztak olyan hivatalos személyek, akiknek felelősség szempontjából semmi közük nem volt sem az Üzenethez, sem a Géphez.

Európa és Japán lemondott róla, hogy képviseltesse magát a legénységben, cserébe azért, hogy a Gép alkatrészeinek gyártásából nagyobb részt kapjanak, mert úgy látták, hogy ez számukra nagyobb gazdasági haszonnal jár. Végül is egy-egy helyet kapott az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Kína és India, az ötödik hely ügyét függőben hagyták. A megegyezés hosszadalmas, bonyolult multilaterális tárgyalások után született, amelyek során szerepet kaptak a népességszámmal, a gazdasági, ipari és katonai felkészültséggel és a fennálló politikai egyezményekkel kapcsolatos meggondolások is.

Az ötödik helyre Brazília és Indonézia a népességszámra és a földrajzi egyensúlyra hivatkozva tartott igényt; Svédország békítő szerepet vállalt volna esetleges politikai vitákban; Egyiptom, Irak, Pakisztán és Szaud-Arábia szerint nekik a vallásegyenlőség alapján jár egy hely. Másoknak az volt a véleményük, hogy legalább az ötödik hely felől ne a nemzetiségi hovátartozás, hanem az egyéni rátermettség alapján döntsenek. A kérdést pillanatnyilag nyitva hagyták. A négy kiválasztott országban tudósok, állami vezetők és mások nekiláttak kiválasztani a jelölteket. Az Egyesült Államokban országos üggyé terebélyesedett.

A hagyományokhoz híven a Tengerészeti Obszervatórium épületének földszintjén levő alelnöki lakosztályban most is az Egyesült Államok tengerészetének a Fülöp-szigetekről származó altisztjei látták el a ház körüli teendőket. Ők szolgálták fel most a kávét, tetszetős kék zubbonyukon hímzett “Az Egyesült Államok alelnöke” felirat díszlett. Az egész napon át tartott legénységkiválasztó értekezleten résztvettek közül csak kevesen kaptak meghívást erre az esti összejövetelre.

Seymour Laskernek az az egyedülálló szerep jutott, hogy ő lett Amerika első First Gentlemanje. Béketűrően, jóindulattal viselte el az ezzel járó megpróbáltatásokat — az újságok csipkelődő karikatúráit, a talpnyaló szellemeskedéseket, a célzásokat: hogy ezen az úton előtte még egyetlen férfi sem járt. Így aztán az amerikaiak végül is megbocsátották neki, hogy egy olyan asszonyt vett feleségül, akinek van mersze azt hinni, képes rá, hogy a fél világot vezesse. Lasker most éppen az alelnök feleségét és tizenéves fiát fakasztotta harsogó nevetésre, miközben az elnök magával vonta der Heert egy könyvespolcokkal szegélyezett benyílóba.

— Na szóval — kezdte az elnök. — Nincs hivatalos döntés, nyilatkozat nem lesz. De próbáljuk összegezni, mire jutottunk. Nem tudjuk, mit fog csinálni ez az istenverte Gép, de feltételezhető, hogy a Vegára fog menni. Senkinek nincs a leghalványabb segédfogalma sem róla, hogyan fog működni, vagy mennyi időre lesz szükség az úthoz. Mondja csak meg újra, milyen messze van a Vega?

— Huszonhat fényévnyire, Elnökasszony.

— Akkor, ha ez a Gép űrhajó volna, és fénysebességgel haladna, ne vágjon közbe, tudom, hogy fénysebességgel nem tud menni, legfeljebb csak majdnem —, akkor huszonhat év alatt érne oda, de csak aszerint, ahogyan mi mérjük az időt itt a Földön. Eddig stimmel, der Heer?

— Igen. Pontosan így van. Plusz egy év, mire fénysebességre gyorsul meg egy másik év a lassuláshoz, hogy leszállhasson a Vegára. De a legénység számára sokkal kevesebb idő fog eltelni. Lehet, hogy csak pár év, attól függően, mennyire közelítik meg a fénysebességet.

— Der Heer, biológus létére maga már meglepően sokat tud csillagászatból.

— Köszönöm, Elnökasszony. Igyekeztem elmélyülni a témában. Az elnök egy pillanatra elgondolkodva nézett der Heerre, aztán folytatta: — Ha a Gép majdnem fénysebességgel közlekedik, akkor a legénység korának nincs különösebb jelentősége. De ha az út tíz vagy húsz vagy még több évig tart — és maguk azt mondják, ez is lehetséges — akkor fiatalokra van szükségünk. A helyzet az, hogy az oroszok nem hajlandók ezt a szempontot figyelembe venni. Úgy tudjuk, Lunacsarszkij és Arhangelszki] között kell dönteniük, akik mindketten a hatvanas éveiket tapossák.

Az elnök egy, a kezében kissé távolabb tartott kártyáról olvasta le az orosz neveket.

— A kínaiak majdnem biztosan Xit küldik. Ő is hatvanas. Ha feltételezem róluk, hogy tudják, mit csinálnak, hajlamos lennék azt mondani: a fenébe a latolgatással, nosza, küldjünk mi is egy hatvanévest.