Carl Sagan - Kapcsolat

Voltak persze, akik szívesen nézték a reklámokat, nekik nem volt szükségük az Adnixre. De elenyésző kisebbségben voltak. A tévéreklámipar tönkretétele révén Hadden óriási vagyonra tett szert. Meg persze egy halom ellenségre.

Amikor a szövegfelismerő készülékek kereskedelmi forgalomba kerültek, Hadden már készen volt a Preachnixszel, amit az Adnixba lehetett beépíteni. Ha a tévéadásban dogmatikus vallási műsor kezdődött, a készülék automatikusan csatornát váltott. Kulcsszavakat lehetett beleprogramozni, ilyeneket, hogy “Advent” vagy “Megdicsőülés”, miáltal eléggé szép rendet lehetett vágni a műsorokban. A tévénézők egy kisebb, de számottevő csoportja a Preachnixszel rég áhított jótéteményhez jutott. Az a — ha nem is egészen komolyan vehető — hír járta, hogy Hadden következő találmánya, a Jivenix, állam— és miniszterelnöki szózatokra lép majd működésbe.

Ahogy egymás után fejlesztette ki a különböző szövegfelismerőket, Hadden számára nyilvánvalóvá lett, hogy a készüléknek sokkal szélesebb körű felhasználási lehetőségei is vannak — az oktatástól és a tudománytól kezdve az orvostudományon át egészen a katonai hírszerzésig és az ipari kémkedésig. Ezen alapult a hírhedt Egyesült Államok kontra Hadden Cybernetics per. Hadden egyik chipjét túl jónak találták arra, hogy a polgári életben hasznosítsák, és a Nemzetbiztonsági Tanács javaslatára a legmodernebb szövegfelismerő chipek gyártását kormányzati kézbe vették. Egyszerűen borzasztó fontos volt, hogy beleolvashassanak az oroszok levelezgetésébe. Isten óvjon attól viszont, mondták Haddennek, hogy ők olvashassanak bele a mienkbe.

Hadden nem adta beleegyezését a gyártás átadásához, de ígéretet tett, hogy olyan területeken folytatja a fejlesztést, amelyeknek semmilyen elképzelhető közük nem lehet a nemzetbiztonsághoz. A kormányzat államosítani akarja az ipart, hangoztatta. Kapitalistáknak mondják magukat, de amikor színt kell vallaniuk, kibújik belőlük a szocialista. Ő, Hadden, pusztán rájött, hogy a közönség valamit hiányol, és egy létező és legális új eljárást alkalmazva kielégítette ezt az igényt. Klasszikus kapitalizmus. Erre most fantáziátlan kapitalisták azt állítják, hogy már az Adnixszal is túl messzire ment, és hogy veszélyezteti az amerikai életformát. A Pravda V. Petrov aláírású, egészoldalas cikkben a kapitalizmus ellentmondásai legszebb példájának nevezte. A The Wall Street Journal válaszcikke szerint a kommunizmus ellentmondásainak legszebb példája meg a Pravda — a szó oroszul ugyanis annyit tesz: igazság.

Hadden gyanította, hogy az állambiztonság csupán ürügy, valójában az volt a bűne, hogy belegyalogolt a reklámcégek meg a videoevangélisták üzletébe. Nem győzte hangoztatni, hogy az Adnix meg a Preachnix a kapitalista vállalkozószeltem megtestesülése. Hát nem az a kapitalizmus lényege, hogy választékot kínál a fogyasztóknak?

Nahát, ilyen választási lehetőség az is, ha nincsenek hirdetések, mondta nekik. Nagy összegű hirdetési költségvetések akkor kellenek, ha a termékek között nincs különbség. Mert ha van, akkor a vevő úgyis a jobbat veszi. A hirdetés arra szoktatja az embereket, hogy ne bízzanak meg a saját ítélőképességükben. Elbutítja őket.

Márpedig egy erős országnak okos polgárokra van szüksége. Egyszóval az Adnix hazafias célokat szolgál. A gyártók a hirdetések helyett a termelésbe fektethetik a pénzüket. A fogyasztó jól fog járni. Kapkodni fogják a képeslapokat, az újságokat, fellendül a posta forgalma is, több lesz a küldemény, mindez enyhíti a reklámügynökségek veszteségét. Nem értem, hol itt a probléma?

Az Adnix minden más támadásnál többet ártott a tévétársaságoknak. Munkanélkülivé lett reklámszakemberek, tévések, fillér nélkül maradt modell-csinibabák egész serege esküdött véres bosszút Hadden ellen. Számottevőbb ellenfeleinek száma is egyre nőtt. Annyi bizonyos, gondolta Ellie, hogy Hadden érdekes figura.

— Szóval, itt az ideje, hogy belefogjak valamibe. Annyi a pénzem, hogy azt sem tudom, mit kezdjek vele, a feleségem ki nem állhat, körül vagyok véve ellenséggel. Valami fontosat akarok csinálni, valamit, ami értékes. Olyat, hogy ha sok száz év múlva visszagondolnak rá, az emberek örüljenek neki, hogy előfordultam a világon.

— Azt akarja mondani…

— Azt. Meg akarom építeni a Gépet. Szerintem tökéletesen alkalmas vagyok rá. Nálam vannak a szakma legjobb kibernetikusai, rengeteg a gyakorlati tapasztalatuk. Jobbak, mint a Carnegie-Mellonnál, a MIT-nél, mint Stanfordban vagy Santa Barbarában. És ha valami már most kiviláglik azokból a tervekből, hát az, hogy nem szabad ódivatú barkácsolókra bízni. Szükségük lesz eredetien gondolkodó műszaki fejekre. Nálam jobbat nem találnak. És én a lehető legkevesebből fogom kihozni.

— Hadden úr, higgye el, nekem édeskevés beleszólásom lesz abba, hogy ki építse meg a Gépet, ha egyáltalán eljutunk odáig. Nemzetközi döntés kell hozzá. És mindenféle politikai szempontok is befolyásolni fogják. Párizsban egyelőre még azon folyik a vita, hogy ha megfejtettük az Üzenetet — ha egyáltalán sikerül megfejtenünk —, valóban megépüljön-e a Gép vagy sem.

— Gondolja, hogy én mindezt nem tudom? Megyek én a szokásos utakon is, befolyásolok és vesztegetek, ahogy kell. Csupán arra van szükségem, hogy az ügy érdekében szóljanak értem egy jó szót a megfelelő helyen, az angyalok karában. Érti, ugye? Az angyalokról jut eszembe, maga aztán jól felkavarta Palmer Joss meg Billy Jo Rank kedélyét! A szűzmáriásvíz-botrány óta nem láttam őket így kiakadni. Ahogyan Rankin tiltakozott, állította, hogy a Gép építésével kapcsolatos nyilatkozatát hamisan idézték! Hát nem szörnyű?

Gúnyos műfelháborodással ingatta a fejét. Nyilvánvaló volt, hogy a fáradhatatlan hittérítők és a Preachnix feltalálója között régi, személyes ellenszenvnek kell fennállnia, és Ellie most furcsa módon indíttatást érzett, hogy védelmébe vegye a prédikátorokat.

— Mindkettőjüknek jóval több az esze, mint az ember gondolná. Palmer Joss meg egyenesen… szóval, abban az emberben van valami egészen eredeti. Joss nem csaló.

— Biztos benne, hogy nem csupán egy jóképű szélhámos? Ne haragudjon, de nagyon fontos, hogy az ember tisztázza magában ezeket az érzelmeket. Túlságosan is fontosak ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjuk őket. Én ismerem ezeket a bohócokat. A külcsín alatt egy sakál lapul bennük. A vallás rengeteg emberre vonzóan hat tudja, valahogy érzékien, szexuálisan. Látná csak, mik történnek Istár Templomában…

Ellie megborzongott az undortól.

— Azt hiszem, mégis kérek valamit inni — mondta.

Lenézett. A Zikkurát lépcsőzetesen kiképezett oldalát — az évszaktól függően valódi vagy mű — virágok borították. Az ókori világ hét csodájának egyikét, a babiloni függőkerteket másolták. Meglepő módon nem is emlékeztetett túlságosan egy Hyatt szállodára. Messze lent fáklyás menetet pillantott meg, vissza a Zikkuráttól, Enlil Kapuja felé kanyargott. A menet élén négy megtermett, meztelen felsőtestű férfi hordszéket vitt. Hogy ki vagy mi van a hordszékben, Ellie nem tudta kivenni.

— Gilgames-szertartás. Ősi sumer mitológiai hős volt.

— Hallottam róla.

— A halhatatlanság volt a szakmája.

Hadden ezt tárgyilagos hangon, magyarázatképpen mondta, aztán az órájára nézett.

— Tudja, ide, a Zikkurát tetejére jöttek föl a királyok, itt kapták az utasításokat az istenektől. Főleg Anutól, az ég urától. Jut eszembe, utánanéztem, hogy hívták a Vegát. Náluk Tirana, “A mennyek élete” volt a neve. Furcsa, nem?