Carl Sagan - Kapcsolat

A Nap még nem áldozott le teljesen, de a sikátorokban már réz olajmécsek pislákoltak, itt-ott fáklyaláng világította meg az utat. Egy olivaolajbolt bejáratának két oldalán egy-egy óriási amfora állt, kényelmesen elfért volna bennük egy jól megtermett ember. A cégér feliratok ékírást idéztek. Egy középületet csodálatos relief díszített: oroszlánvadászat Asszurbanipal idejéből. Amikor Asszur Templomához értek, a tömegben mozgolódás támadt, és a kísérő utat tört nekik. Ellie-nek most kitűnő kilátása nyílt a fáklyák megvilágította út végén magasló Zikkurátra. Sokkal fenségesebb volt, mint a képeken, lélegzetelállító. Hirtelen harcias dallam harsant, valamilyen szokatlan réz hangszeren fújták, lovas harci szekér dübörgött el mellettük, rajta három férfi, a kocsihajtó frígfai sityakban. Ahogyan a Genezisnek a múlt ködébe vesző történeteit középkori festményeken ábrázolták, úgy burkolták félhomályba alacsonyan járó felhők a Zikkurát csúcsát. Istár Útjáról egy mellékutcácskába fordultak, és odaértek a Zikkuráthoz. A magánliftben a kísérő a legfelső gombot nyomta meg, “Negyven”, ez állt rajta. Nem szám, hanem így, betűvel kiírva. Aztán, hogy senkiben ne maradhassanak kétségek, felvillant egy üvegtáblán: “Az istenek”.

Hadden úr azonnal itt lesz. Kíván-e inni valamit, amíg várakozik? Mivel eszébe jutott a hely rossz híre, Ellie inkább nem kért semmit. Innen föntről belátta egész Babilont — óriási látvány, ahogy mindenkitől hallotta is. Fantasztikus rekonstrukciója egy hajdan volt kor rég rommá lett pompás városának. Napközben egyik busz érte a másikat, múzeumlátogatók, néha iskolásgyerekek is, és rengeteg turista özönlött be Istár Kapuján, korhű jelmezbe bújtak, kezdődhetett az időutazás. Hadden a teljes nappali bevételt New York City és Long Island jótékonysági intézményeinek adományozta. A nappali Babilon-nézések rendkívül népszerűek voltak, részben azok között, akiknek tisztes lehetőséget nyújtott, hogy körülnézhessenek a helyen, ahová éjszaka eljönni álmukban sem juthatott volna eszükbe. Vagyis hát — álmodozni azért talán álmodoztak róla.

Sötétedés után a Babilon afféle felnőtteknek való vidámparkká vált, csakhogy olyan hatalmas méretekben, olyan luxusszinten, olyan fantáziadúsan, hogy a hamburgi Reeperbahn elbújhatott mellette. New Yorkban és környékén nem volt ehhez fogható látványosság, és persze ekkora haszonnal járó vállalkozás sem. Mindenki tudta, hogyan vette rá Hadden a New York-i városatyákat, hogyan lobbizta ki, hogy a helyi és az állami prostitúció-ellenes törvényeket “enyhítsék” a számára. Manapság Manhattan közepéből alig félórás vonatozással el lehetett jutni Istár Kapujához. A biztonságiak riogatása ellenére Ellie ragaszkodott hozzá, hogy vonattal menjen, és azt tapasztalta, hogy a látogatóknak legalább egyharmada nő. Itt nem voltak falfirkák, attól sem kellett túlzottan tartani, hogy kirabolják az embert, de a fehér zaj jóval erősebb volt, mint a New York-i városi metró szerelvényein.

Hadden ugyan tagja volt a Mérnöki Tudományok Akadémiájának, de Ellie nem emlékezett rá, hogy valaha is részt vett volna valamelyik ülésükön, így Ellie még soha nem látta. Hadden arcát azonban a Reklámtanács ellene folytatott hadjárata következtében néhány éve sokmilliónyi amerikainak volt módja megismerni. “Az antiamerikai”, ez állt a cseppet sem hízelgő portré alatt. A gondolataiból felrezzent Ellie mégis kicsit visszahőkölt, amikor váratlanul alacsony, kövér férfi termett előtte, és a kezét nyújtotta.

— Jaj, ne haragudjon. Sohasem fogom megérteni, hogyan ijedhet meg tőlem valaki.

A hangja meglepően dallamosan csengett. Eszébe sem jutott bemutatkozni, hívó mozdulattal intett az ajtó felé, amelyen az imént belépett. Ellie úgy vélte, a jelen körülmények között eléggé nehezen képzelhető el, hogy valamilyen szenvedély-bűntény áldozatává válhatna, ezért szó nélkül követte a szomszéd szobába.

Hadden egy asztalhoz vezette. Egy Babilonnál valamivel kevésbé impozáns ősi városnak a legapróbb részletekig kidolgozott, pompás modellje állt rajta.

— Pompeji — mondta Hadden magyarázólap. — Kulcspontja a stadion. Mióta az ökölvívást korlátozták, Amerikában nincs többé egészséges, vért követelő sport. Nagyon fontos dolog pedig. Lecsapolja a felesleges mérget a nemzet vérkeringéséből. Minden terv kész, minden jóváhagyás megvan, és erre most ez történik.

— Mi az az “ez”?

— Nem engedélyezik a gladiátor-viadalokat. Most kaptam a hírt Sacramentóból. Benyújtottak egy törvényjavaslatot, hogy Kaliforniában tilos legyen mindenfajta gladiátor-játék. Azt állítják, túlságosan erőszakos dolog. Bezzeg a felhőkarcolók építését engedélyezik, pedig jól tudják, hogy minden ilyen épitkezés során elveszítenek kéthárom embert a szerkezetszerelők közül. Tudják a szakszervezetek, tudják az építtetők, mégis építik az irodaházakat az olajtársaságoknak meg a Beverly Hillsen lakni vágyó ügyvédeknek. Persze, nálunk is rámennének egypáran. De nálunk inkább a háromágú szigony meg a halászháló járja, nem a tőr. Azok a törvényhozók visszaélnek a hatalmukkal.

Nagy bagolyszemével merően bámult Ellie-re, és ő is megkínálta itallal, de Ellie most sem fogadta el. — Szóval, maga a Gépről akar velem beszélni, és én is a Gépről akarok beszélni magával. Kezdje maga. Akarja tudni, hol a rejtjelkulcs?

— Segítséget akarunk kérni attól a néhány embertől, aki esetleg hozzá tudna szólni a dologhoz. Gondoltuk, hogy mivel maga rekorder a találmányok terén — és mivel a szövegfelismerő chipjének is része van a felismerésben, hogy az Üzenet ismétlődik —, hogy talán képes lenne a vegaiak fejével gondolkodni, és rájönni, hogy az ő helyükben maga hová tette volna a rejtjelkulcsot. Tudjuk, hogy nagyon elfoglalt, és elnézését kérem, hogy…

— Ne, ne, hagyja. Nincs miért. Az igaz, hogy sok a dolgom. Rendbe akarom tenni az ügyeimet, mert nagy változások előtt állok…

— Az évezredforduló miatt? — Ellie elképzelte, amint Hadden szétosztogatja a szegények között az S.R. Hadden and Companyt, a Wall Street-i brókerközpontot; a Genetic Engineering Inc.-et; a Hadden Cyberneticst; és a Babilont.

— Nem egészen erről van szó. Nem. Jó játék volt töprengeni egy kicsit. Jólesett, hogy hozzám fordultak. Alaposan megnézegettem a diagramokat. — Az íróasztalra mutatott, ahol egymás hegyén-hátán hevert a nyolc kötet. — Csuda dolgok vannak bennük, de nem hiszem, hogy a rejtjelkulcs valahol itt rejlene. Semmiképpen sem a diagramokban. Tulajdonképpen nem tudom, miért gondolják, hogy a kulcsnak benne kell lennie az Üzenetben? Talán a Marson vagy a Plutón hagyták, vagy az Oort felhőben, és majd csak évszázadok múlva akadunk rá. Amit most tudunk, az az, hogy van egy csodálatos Gép, megvannak a műszaki rajzai, és van hozzá vagy harmincezer oldalnyi magyarázószöveg. Azt azonban nem tudjuk, képesek lennénk-e megépíteni a szerkezetet, ha el tudnánk olvasni. Ezért várunk néhány évszázadot, közben fejlesztjük a technikánkat, annak biztos tudatában, hogy előbb vagy utóbb meg tudjuk majd építeni. Az, hogy nincs a kezünkben a megfejtés kulcsa, összeköt bennünket a jövő generációkkal. Az emberiség kapott egy feladványt, amelynek a megoldásához generációk kellenek. Én ezt nem találom olyan szörnyű gondolatnak. Jót tehet nekünk. Talán hibát követ el azzal, hogy annyira keresi a rejtjelkulcsot. Lehet, hogy jobb lenne, ha nem találná meg.