Carl Sagan - Kapcsolat

Ellie nem harapott rá a csalira, így Kitz folytatta. — Aztán itt lesz a legnagyobb kérdés. Ki mit fizet, ki mit gyárt le, ki fogja össze, ki irányítja az egész munkát, ki felel érte? Úgy gondolom, lesz min alkudozni annak érdekében, hogy a legénységben Amerika megfelelően legyen képviselve.

— Akkor is az az alapvető szempont, hogy a legjobbak kerüljenek az ülésekbe — der Heer közbevetett megjegyzése olyan magától értetődően hangzott, hogy kissé tán feleslegesnek tűnt.

— Hát persze — vágta rá Kitz —, de mit értünk azon, hogy “legjobb”? Tudósok legyenek? Vagy a katonai hírszerzés embereí? Feltétel-e a fizikai erőnlét, a kitartás? Vagy a patriotizmus? (Tudják, ez nem egy trágár szó.) Meg aztán… — és most egyenesen Ellie-re nézett — itt van a nemek kérdése is. Férfiak meg nők, úgy értem. Csak férfiakat küldjünk? Ha vegyes a legénység, az egyik nemből eggyel többnek kell lennie. Öt ülés van sajnos. Képesek lesznek mind az öten jól együttdolgozni? Ha nekivágunk ennek a tervnek, lesz miről tárgyalni.

— Nekem így ez az egész furcsán hangzik — szólalt meg Ellie. Nem holmi népszerűségi kampánnyal megvásárolható követi állásról van szó. Ez egy súlyosan felelősségteljes ügy. Netán valami izompacsirtát küldene fel, vagy egy huszonéves kölyköt, akinek még fogalma sincs róla, hogyan működik a világ, legfeljebb arról, hogyan kell száz méteren a legjobbat futni vagy hogyan kell parancsokat teljesíteni? Esetleg valami politikust? Ez az utazás nem erre megy ki.

— Persze, hogy nem — Kitz elmosolyodott. — Gondolom, találunk majd olyanokat, akik minden feltételünknek megfelelnek.

A táskás szemű, nyúzottnak látszó Der Heer berekesztette az értekezletet. Futólag kis magánmosolyt villantott Ellie-re, de csak a szája mosolygott. Előálltak a követségi kocsik, hogy visszavigyék őket az Elysée Palotába.

— Megmondom én magának, miért kellene oroszokat küldeni — Vaygay hangja elgondolkodó volt. — Amikor maguk amerikaiak — pionírok, trapperek, indián nyomkeresők meg minden — elkezdték kialakítani az országukat, nem kellett megküzdeniük ellenséggel, legalábbis olyannal nem, aki a maguk technikai szintjén lett volna. Átrohantak a kontinensükön, az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig. Egy idő után már természetesnek találták, hogy sehol semmi ellenállás, megy minden, mint a karikacsapás. Nálunk ez másképp volt. Bennünket megszálltak a mongolok. Lovasművészetük toronymagasan felülmúlta a mienket. Amikor kelet felé kezdtünk terjeszkedni, nagyon óvatosan tettük. Sohasem merészkedtünk az ősvadonba, eszünkbe sem jutott. Sokkal inkább hozzászoktunk, hogy ellenállást, akadályokat kell leküzdenünk, mint maguk. Az amerikaiak azt is megszokták, hogy a technikában vezetnek. Mi pedig azt, hogy örökké be kell hoznunk az elmaradásunkat. A szovjet állampolgárok sokkal alkalmasabbak erre a küldetésre az amerikaiaknál.

Megint ugyanannál az asztalnál ültek, az ablaknál, a Chez Dieuxben. Kint hűvös volt már, érezni lehetett, hogy közeleg a tél. A kirakott, dermedt osztrigák előtt fiatalember ballagott, rajta csak egy hosszú kék sál jelezte, hogy nincs már meleg.

Ellie Lunacsarszkij — rá egyáltalán nem jellemzően — gondosan megválogatott és fegyelmezett szavaiból arra következtetett, hogy a szovjet delegáció tagjai között nincs összhang. Aggódnak, hogy a Gép megépítése kedvezőbb helyzetbe hozza az Egyesült Államokat az öt évtizede folyó, mindenre kiterjedő vetélkedésben. Vaygay valóban megdöbbenve hallgatta Baruda javaslatát, hogy égessék el az adatokat és rombolják le a teleszkópokat. Fogalma sem volt róla, hogy Baruda ezzel fog előállni. De most erősködött, hogy a Szovjetunió létfontosságú szerepet játszott az Üzenet vételében, náluk húzódik a lánc leghosszabb szakasza, és csak nekik vannak nagy rádióteleszkópos óceánjáró hajóik. Nagyobb szerepre számítanak hát abban is, ami ezután történik. Ellie biztosította, hogy ha rajta múlik, ő mindent megtesz, hogy meg is kapják ezt a szerepet.

— Nézze, Vaygay, a tévéadásainkból tudják, hogy a Föld forog, és azt is, hogy sok nemzet él rajta. Ehhez már az olimpiai közvetítés is elég volt. Azóta már sok országból kaptak tévéadásokat, úgyhogy most már biztosak lehetnek benne. Ha tehát olyan menők, ahogy feltételezzük róluk, összehangolhatták volna az adásukat a Föld forgásával, hogy csak egyetlen ország kapja az Üzenetet. De nem ezt a megoldást választották. Azt akarják, hogy eljusson mindenkihez, aki csak él a bolygónkon. Azt várják, hogy mindannyian együtt építsük meg a Gépet. Egyszerűen nem lehet csak amerikai, vagy csak orosz mű. Nem ezt akarják a… klienseink.

Csakhogy, és ezt is megmondta Vaygay-nek, egyáltalán nem biztos benne, hogy bármilyen beleszólása is lesz akár a Gép megépítésébe, akár a legénység kiválasztásába. Holnap vissza kell mennie az Egyesült Államokba, főleg azért, hogy az utóbbi hetekben érkezett rádióadatokat tanulmányozza. A konzorcium plenáris üléseinek se vége, se hossza, semmiféle határidőt nem szabtak még nekik. Vaygay-t a kollégái megkérték, hogy legalább egy darabig maradjon még Párizsban. A szovjet külügyminiszter csak most érkezett meg, és vette át a szovjet küldöttség vezetését.

— Tartok tőle, hogy ez az egész nem végződik jól — mondta Vaygay. — Rengeteg lehetőség van rá, hogy elszúródjon. Technikai hibák. Politikai félrefogások. Emberi gyarlóságok. És ha ezt mind meg is ússzuk, ha háború sem tör ki a Gép miatt, ha rendesen meg is építjük, anélkül, hogy vele együtt a levegőbe repülnénk, nekem még akkor is maradnak aggályaim.

— Miért?

— Még az lesz a legjobb eset, ha csak hülyét csináltunk magunkból.

— Kicsoda?

— Arroway, hát tényleg nem érti? — Lunacsarszkij nyakán kidagadt egy ér. — Csodálkozom. A Föld… a Föld egy gettó. Jól hallotta, gettó. Minden emberi lény be van ide zárva. Hallunk valamit harangozni, hogy a gettón kívül léteznek nagy városok, széles sugárutakkal, droskák vágtatnak rajtuk, bennük drága bundákba burkolt, csodás asszonyok parfümfelhőben. De azok a városok túl messze vannak, mi pedig szegények vagyunk, soha el nem jutunk azokba a városokba, még a legtehetősebbek sem. De hát úgy is tudjuk, hogy mi ott nem vagyunk kívánatosak. Főleg ezért felejtettek itt bennünket ebben az istenhátamögötti nyomorult fészekben.

Most meg egyszerre csak érkezik egy meghívás. Ahogy Xi mondta. Pompás, elegáns. Vésett, díszes meghívó jött, droskát is küldtek értünk. Ültessünk bele öt falusi bunkót, a droska meg elviszi őket hová is, ki tudja? — Varsóba. Vagy Moszkvába. Még az is lehet, hogy Párizsba. Persze, hogy akad, aki kísértésbe esik. Mindig lesznek, akik hizelgőnek találják a meghívást, vagy egyszerűen csak megragadják az alkalmat, hogy megszökhessenek ebből a szakadt kis faluból.

És ha odaérkezünk, mit gondol, mi lesz ott? Tán maga a nagyherceg ad fogadást a tiszteletünkre? Az Akadémia elnöke érdeklődik tőlünk, milyen is az élet a putrikban? Netán úgy képzeli, hogy az orosz ortodox metropolita folytat majd velünk magasszintű csevelyt az összehasonlító vallástudományról?

Nem, Arroway, nem. Tátott szájjal bambulunk majd a csodás nagyvárosra, ők meg a hátunk mögött kiröhögnek. Mutogatnak bennünket a kíváncsiaknak. Minél elmaradottabbaknak bizonyulunk, annál jobb, annál magabiztosabbaknak érezhetik ők magukat.

Ez amolyan kvóta-rendszer. Öten közülünk néhány századonként egyszer eltölthetnek egy víkendet a Vegán. Legyünk könyörületesek a nyomorult falusiakhoz, meg aztán nem is árt, ha tudják, ki az úr a házban.