Carl Sagan - Kapcsolat

— Szó sem lehet róla! Meg kell találnom a kulcsot, minél hamarabb. Nem tudhatjuk, meddig várhatunk vele. Ha leteszik a kagylót, mivel semmi válasz a vonalban, az rosszabb, mintha soha nem is hívtak volna.

— Hát, lehet, hogy igaza van. Én mindenesetre annyi mindenféle lehetőségen gondolkoztam, amennyi csak kitelt tőlem. Mondok majd magának egy csomó kevéssé eredeti ötletet, utána pedig egy teljesen eredetit. Az első a kevéssé eredetik közül: a rejtjelkulcs benne van az Üzenetben, de egészen más adatközlési sebességgel érkezik. Tételezzük fel például, hogy óránként egy bittel jött valamilyen információ — felfedezték volna?

— Teljesen biztosan. Minden esetben rutinszerűen ellenőrizzük az esetleges hosszú időtartamú vételt is. De ha óránként egy bittel érkezne, az is csak — lássuk, mennyi — tíz, legfeljebb húszezer bit, aztán az Üzenet ismétlődik.

— Szóval ennek csak akkor volna értelme, ha a rejtjelkulcs megfejtése sokkalta egyszerűbb lenne, mint magáé az Üzeneté. Maga szerint nem így van. Szerintem sem. És mi van, ha a bitsebesség sokkal nagyobb? Honnan tudhatja, hogy a Gépüzenet minden egyes bitje alatt nem lapul-e a rejtjelkulcs-üzenet milliónyi bitje?

— Mert elképzelhetetlenül széles sávok kellenének hozzá. Azonnal észrevennénk.

— Na jó, akkor mondjuk, hogy hébe-hóba érkezik egy gyorsabb adatlöket. Képzelje el úgy, mint egy mikrofilmet. Az Üzenet ismétlődő részeiben parányi mikrofilmtekercsek csücsülnek. Képzeletben látom, amint egy parányi doboz a maga által megszokott nyelven közli: Én vagyok a rejtjelkulcs. És közvetlenül mellette ott a tekercs. Benne meg százmillió iszonyúan gyors bit. Utánanézhet, léteznek-e ilyen dobozkák.

— Higgye el, már rájuk bukkantunk volna.

— Na jó. Akkor mi a helyzet a fázismodulációval? A radar— és az űrhajó-telemetriában használjuk, és alig vehető észre a spektrumban. Próbálkozott fáziskorrelátorral?

— Nem. Jó gondolat. Megpróbálom.

— Na, akkor most térjünk át a valóban eredeti ötletre. Ha a Gép valaha is megépül, a maguk emberei beleülnek, valaki megnyom egy gombot, és az az öt ember elindul valahová. Mindegy, hová. A kérdés az, visszajönnek-e? Esetleg nem jönnek vissza. Eljátszadozom azzal a gondolattal, hogy ezt az egész géptervezést vegai testgyűjtők találták ki. Tudja, orvostanhallgatók vagy antropológusok vagy mit tudom én. Emberi testek kellenek nekik. Eljönni a Földre sok hercehurcával jár — engedélyek kellenek, tranzitvízumok — a fenébe is, ennyit nem ér az egész. Ahhoz azonban nem kell sok, hogy küldjünk a Földre egy Üzenetet, mire a földiek össze fogják törni magukat, hogy házhoz szállítsák az öt testet, amire szükségünk van.

Mint a bélyeggyűjtők. Kölyökkoromban én is az voltam. Az ember küldött egy levelet egy idegen országba, akárkinek, és a legtöbb esetben válaszoltak. Tökmindegy, mit. Úgyis csak a bélyeg kellett. Szóval szerintem a Vegán is vannak ilyen bélyeggyűjtők. Ha kedvük szottyan rá, szétküldenek pár levelet, aztán az űr minden irányából csakúgy röpülnek hozzájuk a testek. Érdekes gyűjteményük lehet, nem?

Rámosolygott Ellie-re, és folytatta: — Oké, de mi köze van mindennek a rejtjelkulcshoz? Az égvilágon semmi. Csak az számít, ha tévedek. Ha hibás az elképzelésem, ha az öt ember visszajön, akkor nagy előny lesz, hogy már kitaláltuk, hogyan kell űrhajózni. Akármilyen ügyesek, nem lesz könnyű a Géppel leszállni. Túl sok mindenre kell figyelniük. A hajtóműrendszerről sincs fogalmunk sem. Előfordulhat, hogy pár méterrel a föld alatt fejeződik be az űrutazás, és akkor annyi. Márpedig mi az a pár méter huszonhat fényévhez képest? Túl nagy a kockázat. Ha a Gép visszatér, az űrben kell megállnia vagy minek nevezzem —, közel a Földhöz, de nem a Földön vagy pláne a Földben. Szóval, biztosnak kell lenniük abban, hogy értünk az űrhajózáshoz, hogy az öt embert az űrből be tudjuk gyűjteni. Csakhogy megy az idő, nem tudják bevárni, amíg az 1957-es hírek elérkeznek a Vegára. Mit tesznek hát? Úgy intézik, hogy az Üzenet egyik részét csak az űrben lehessen fogni. Na melyik részét? A megfejtését. Ha a rejtjelkulcsra rájövünk, az azt jelenti, hogy már űrhajózunk, akkor pedig az öt ember biztonságosan vissza is tud térni. Ezért úgy képzelem, hogy a rejtjelkulcsot az oxigénabszorpció frekvenciáján, a mikrohullámú spektrumban vagy közel az infravöröshöz sugározzák — mindenképpen a spektrumnak olyan részén, amit csak jóval túl a Föld légkörén lehet fogni…

— A Hubble-teleszkóp az ultraibolya, a látható és az infravöröshöz közeli spektrumban is figyeli a Vegát. Sehol semmi. Az oroszok megjavították a milliméter hullámhosszú készüléküket is. Már szinte mást sem figyelnek, csak a Vegát, de semmit nem találtak. Ettől függetlenül folytatjuk a figyelést. Még valami?

— Tényleg nem iszik semmit? Én nem szoktam, de sokan teszik. Ellie megint nemet intett. — Nem, több nincs. Akkor most én jövök? Tudja, szeretnék valamit kérni magától. De nincs gyakorlatom a kérésben. Sose kértem senkitől semmit. Rólam azt tartják, dúsgazdag vagyok, röhejes a külsőm, nincsenek gátlásaim — kiszúrom a rendszer gyönge pontjait, aztán gyorsan bekaszálom a hasznot. És ne is mondja, hogy maga nem ilyennek lát. Biztosan hallott rólam már eleget. De szánjon rám tíz percet, hogy elmesélhessem magának, hogy is kezdődött mindez. Szeretném, ha egyet-mást megtudna rólam.

Ellie hátradőlt a székben. Mit akarhat tőle Hadden? Elindult a fantáziája, de sietve elhessegette a képeket Istár Templomáról, Haddenről, meg esetleg egy-két izmos kocsihajtóról.

Hadden évekkel ezelőtt feltalált egy olyan tévéalkatrészt, amely automatikusan leveszi a hangot, ha a képernyőn reklám jelenik meg. Akkor még nem volt szó a későbbi szövegfelismerő készülékről. Az alkatrész egyszerűen a hordozóhullám amplitúdóját érzékelte. A tévéreklámokat nagyobb hangerővel és kisebb háttérzörejjel sugározták, mint a többi adást. Hadden találmányának híre szóban terjedt. Az emberek megváltásként, nagy örömmel fogadták a lehetőséget, hogy megszabadulnak a reklámözöntől, amely megkeserítette a tévét naponta hat-nyolc óra hosszat bámuló átlagos amerikai nézők életét. Mire a tévéreklám-ipar felocsúdott és összehangolt ellenlépéseket tehetett volna, az Adnix már óriási népszerűségre tett szert. Új hordozóhullám-technikák kidolgozására kényszerítette a reklámcégeket és a tévétársaságokat, de akármit változtattak, Hadden mindig feltalálta hozzá az újabb készüléket. Néha elébük is vágott, olyasmit talált fel, amit csak egy későbbi védőmegoldás ellen hasznosított. Azt mondogatta, hogy megkíméli őket, nem érdemes a részvényeseik drága pénzén újabb kitalációkkal vesződniük, úgysem mennek azokkal sem semmire, ő jobbat dolgoz ki. Minél többet adott el a készülékeiből, annál olcsóbban árulta őket. Valóságos elektronikai háború volt ez, és Hadden egyik győzelmet aratta a másik után.

Pert akasztottak a nyakába — valamiféle összesküvéssel vádolták, hogy gátolja a szabad kereskedelmet. Volt annyi politikai befolyásuk, hogy Haddennek ne sikerüljön a vádat teljesen elejtetnie, de annyi már nem, hogy meg is nyerjék a pert. Hadden rákényszerült, hogy behatóan tanulmányozza az idevonatkozó rendeleteket. Egy Madison Avenue-i ügynökségen át, amelynek a legnagyobb csendestárs-tulajdonosa volt, hamarosan meg akarta rendelni termékei reklámozását három kereskedelmi tévétársaságnál. Néhány hetes huzavona után a rendelését visszautasították. Ekkor ő perelte be a tévétársaságokat, és ő valóban bizonyítani tudta, hogy a szabad kereskedelem gátlásáról van szó. Hatalmas összegű kártérítést kapott, a legnagyobbat, amit ilyesmiért valaha is megítéltek, és ez is újabb vereséget jelentett a Haddent eredetileg támadó tévétársaságoknak.