Carl Sagan - Kapcsolat

— Szóval, az aktívak küldenek egy rádióüzenetet, és közlik a passzívakkal, hogyan kell megcsinálni a redőt. Csakhogy, ha valóban kétdimenziós lények, hogyan képesek ők megcsinálni a redőt a saját síkjukon?

— Úgy, hogy nagy tömeg anyagot sűrítenek egy pontba — mondta töprengve Vaygay.

— Dehát mi nem ezt tettük.

— Tudom, persze. A benzelek csinálták valahogyan.

— Figyeljenek — kezdte Eda lassan. — Ha az alagutak fekete lyukak, akkor itt kemény ellentmondások vannak. Einstein mezőegyenleteinek egzakt Kerr-féle megoldásában szerepel egy belső alagút, de az instabil. A legcsekélyebb zavaró hatás felborítaná, és az alagutat fizikai szingularitássá változtatná, amin semmi sem jutna át. Megpróbáltam elképzelni egy felsőbbrendű civilizációt, amely képes egy összeomló csillag belső szerkezetét úgy befolyásolni, hogy a belső alagút stabil maradjon. De ez nagyon nehéz. A civilizációnak örökre rögzítenie és stabilizálnia kellene az alagutat. Különösen nehéz ezt elképzelni, ha az alagúton akkora valami hullik át, mint a dodekaéder.

— Még ha Abonnema rájönne is, hogyan lehet az alagutat átjárhatóként megtartani, akkor is felmerül egy csomó más probléma — mondta Vaygay. — Túl sok merül fel. A fekete lyukak jobban vonzzák a problémákat, mint az anyagot. Ott vannak az árapály erők. Miszlikbe kellett volna szakadnunk a fekete lyuk gravitációs terében. Úgy meg kellett volna nyúlnunk, mint az emberek El Greco képein, vagy annak az olasznak a szobrai… — segítséget kérően nézett Elliere.

— Giacometti — mondta Ellie. — És svájci volt.

— Igen, mint Giacometti figurái. Aztán a többi probléma. Földi mértékkel mérve a fekete lyukon átjutni végtelen ideig tart, soha, soha többé nem térhetünk vissza a Földre. Lehet, hogy így is van. Lehet, hogy soha nem jutunk haza. Továbbá, a szingularitás körül pokoli a sugárzás. Ez egy kvantummechanikai instabilitás…

— Végül pedig — folytatta Eda —, egy Kerr-típusú alagútban fejreált az okság elve. Elég egy parányi változás az alagút mozgáspályájában, és a túlsó végén az univerzum történelmének tetszőlegesen korai időpontjában kerülünk elő — mondjuk, egy pikoszekundummal az ősrobbanás után. Ami egy meglehetősen rendezetlen univerzumot jelentene.

— Figyeljenek, fiúk — szólalt meg Ellie. — Nem sokat konyítok az általános relativitáshoz. De hát nem láttuk ezeket a fekete lyukakat? Nem pottyantunk beléjük? Nem kerültünk elő belőlük? Nem ér-e többet egyetlen grammnyi tapasztalat egy tonnányi elméletnél?

— Igen, igen, tudom — Vaygay hangjában némi elkeseredés csengett. — Valami másról van szó. Lehetetlen, hogy ennyire ne ismerjük még a fizikát. Vagy netán mégis?

Az utolsó, panaszos kérdés Edának szólt, aki mindössze ennyit válaszolt: — Egy természetes úton keletkező fekete lyuk nem szerepelhet alagútként. A fekete lyukakban átjárhatatlan szingularitások vannak.

Egy kezdetleges szextáns és a karóráik segítségével megpróbálták megállapítani a lenyugvó nap szögsebességét. Azt találták, hogy 360 fok huszonnégy óra alatt, vagyis ugyanannyi, mint a Földön. Ameddig még elég magasan járt a nap, szétszedték Ellie kameráját, és a lencse révén tüzet gyújtottak. Ellie gondosan biztonságba helyezte a pálmaágat, nehogy később a sötétben valaki tűzrevalónak nézze. Xiről kiderült, hogy remekül ért a tűzrakáshoz. Úgy ültette őket, hogy a tűz szélárnyékban legyen, csendesen parázslott.

Előbukkantak a csillagok. Mind ott volt, a Földről jól ismert, összes csillagkép. Ellie vállalta az első őrséget, míg a többiek aludtak, vigyázott a tűzre, nehogy kialudjon. Látni akarta, hogyan kel fel a Lyra. Pár óra múlva meg is látta. Az éjszaka kristálytiszta volt, a Vega rezzenéstelenül ragyogott. Abból, hogy felismerte a déli féltekéről látható csillagképeket, a mozgásukból és abból, hogy látta, a Göncölszekér mélyen, közvetlenül az északi látóhatár fölött ragyog, kikövetkeztette, hogy a trópusi övezetben vannak. Ha ez az egész csak utánzat, gondolta közvetlenül elalvás előtt, hát alaposan meg kellett dolgozniuk érte, akik csinálták.

Furcsa álma volt. Az Ötök ruhátlanul — aminek nem voltak tudatában — víz alatt úszkáltak, hol szarvasagancskorallok között lebegtek lustán, hol sziklarepedésekbe siklottak le, melyeket a következő pillanatban hínár borított el. Ellie egyszer kibukkant a víz színére. Dodekaéder formájú szerkezet siklott alacsonyan a víz fölött. Fala átlátszó volt, Ellie dhótis és szarongos embereket látott benne, újságot olvastak, vagy közönyösen beszélgettek. Ellie visszabukott a víz alá. Ahová tartozott.

Noha úgy tűnt, az álom már régóta tart, egyiküknek sem okozott gondot, hogy lélegezzenek. Vizet lélegeztek be-ki. Semmi kényelmetlenséget nem éreztek, úgy úszkáltak, akárha halak lettek volna. Vaygay kicsit emlékeztetett is egy halra — talán fűrészes sügérre. Telepumpálhatták oxigénnel a vizet, gondolta Ellie. Az álom kellős közepén egy egér jutott eszébe, egy fiziológiai laboratóriumban látta egyszer, oxigénnel dúsított vízzel teli palackban, ahol láthatóan nagyon jól érezte magát, még úszás-féle mozdulatokat végzett apró mellső lábaival. Hosszú farka tekergőzött mögötte a vízben. Ellie emlékezni próbált, mennyi oxigén kellett a kísérlethez, de ehhez túlságosan meg kellett volna erőltetnie magát. Egyre kevesebbet gondolkozom, állapította meg. Nagyon helyes. Tényleg.

Társai most már határozottan halakra hasonlítottak. Devi uszonyai áttetszőek voltak. Bizonytalan, kicsit ijesztő, de érdekes érzés volt. Ellie remélte, hogy folytatódik, és majd rájön, mi is ez. De mire a választ keresni kezdte volna, már a kérdés is szertefoszlott a fejében. Meleg vizet lélegezni, gondolta. Vajon legközelebb mit fognak kitalálni?

Ellie olyan zavarodottan ébredt, hogy fizikai szédülést érzett. Hol van? Wisconsin, Puerto Rico, Új-Mexikó, Wyoming, Hokkaido? Esetleg a Malakkai-szoros? Lassan ocsúdott. Csak annyit tudni, hogy valahol a Tejút-galaxisban, a Föld 30 000 fényévnyi sugarú körzetében. Ez alighanem tájékozatlansági világcsúcs, gondolta. Kínzó fejfájása ellenére felnevetett. A mellette alvó Devi mocorogni kezdett. Mivel a partszegély enyhén emelkedett — előző délután vagy egy kilométernyire felderítő utat tettek, de semmi nyomát nem látták, hogy a vidék lakott lenne —, még nem érték őket közvetlenül a napsugarak. Ellie feje kis homokkupacon nyugodott. Az ébredező Devi az összegöngyölt ejtőernyős kezeslábast gyűrte a feje alá.

— Nem gondolod, hogy az olyan kultúra, amelynek puha párnák kellenek, roppant elpuhult? — kérdezte Ellie. — A nagy pénz azokhoz megy, akik kemény faigába hajtják álomra a fejüket.

Devi nevetve kívánt neki jó reggelt.

Távolabbról a parton kiáltozást hallottak. A három férfi integetett, aztán lehajoltak, a két nő odasietett hozzájuk.

A fövenyen egy ajtó állt. Faajtó, keretben, rajta rézgomb. Vagy legalábbis réznek látszott. Vasalását feketére festették, két ajtófélfa, szemöldökfa és küszöb keretezte. Semmi rendkívüli nem volt rajta. Földi szemmel.

— Kerülje csak meg, menjen mögéje — unszolta Ellie-t Xi.

Hátulról az ajtó egyáltalán nem volt ott. Ellie jól látta Edát, Vaygay-t, Xít, Devi kicsit távolabb állt, négyük és Ellie között csak a homok volt, semmi egyéb. Oldalt lépett, a sarka nedves lett a nyaldosó kis hullámoktól, de hajszálvékony függőleges vonalat látott csupán. Nem merte megérinteni. Megint mögéje került az ajtónak, meggyőződött róla, hogy semmiféle árnyékot vagy fényvisszaverődést nem lát, aztán átlépett.