Carl Sagan - Kapcsolat

— Hát hogy vagyunk mindig? — kérdezte Ellie. Nagyon ostobán hangzott. — Úgy értem…

— Tudom. Az Üzenet érkezésétől sok évnek kellett eltelnie, amíg megérkeztél.

— A munkatempónkra gondolsz, vagy a precizitásunkra? — Egyikre sem.

— Úgy érted, még nem fejeződött be a Próbatétel? Nem kapott választ.

— Kérlek, magyarázd meg világosabban — mondta Ellie kicsit értetlenül. — Éveket bajlódtunk az Üzenet megfejtésével, aztán a Gép megépítésével. Nem mondanád el, miről is van szó tulajdonképpen?

— Te aztán rámenős lettél — egészen úgy mondta, mintha valóban az édesapja lenne, és most összevetné a róla őrzött emlékeit ezzel a még mindig nem teljesen kialakult Ellie-vel.

Beleborzolt Ellie hajába. Mindig ezt tette, jutott eszébe Ellie-nek a gyerekkora. De honnan tudhatnak itt,

30 000 fényévnyire a Földtől, arról, ami réges-régen, az oly távoli Wisconsinban történt? Egyszerre rájött.

— Az álmaink — mondta. — Az éjjel, amikor álmodtunk, benne voltatok a fejünkben, igaz? Mindent kiszedtetek belőle, amit mi tudunk. — Csak lemásoltuk. Gondolom, minden, ami a fejedben volt, most is ott van benne. Tarts gyorsan leltárt. Ha hiányzik valami, mondd meg. — A televíziós adásaitokból rengeteg minden nem derült ki. Az, hogy hol tartotok a technikai fejlődésben, az persze igen. Meg még egy csomó más is. De a fajotok körül még annyi minden van. ami közvetve nem derül ki számunkra. Látom, úgy érzed, megsértettük a magánszférádat…

— Ne viccelj.

… dehát nagyon sürget az idő.

— Úgy érted, túl is vagyunk a Próbatételen? Az álmainkból választ kaptatok minden kérdésetekre? No és? Megfeleltünk vagy megbuktunk a vizsgán?

— A dolog nem így működik — felelte. — Nem úgy, mint egy hatodikos osztályvizsga.

Az édesapja halálakor Ellie hatodikos volt.

— Nem holmi törvényen kívüli civilizációkra vadászó csillagközi seriffek vagyunk. Inkább amolyan Galaktikus Népességnyilvántartó Hivatal. Információkat gyűjtünk. Tudom, szerinted tőletek nincs mit tanulni, hiszen technikai szempontból nagyon elmaradottak vagytok. De egy civilizációnak vannak más érdemei is a technikán kívül. — Éspedig?

— Hát, például a zene. Vagy a szívjóság. Ezt a szót különösen szeretem. Vagy az álmok. Az emberek nagyon szépeket tudnak álmodni, bár a televízióból ez nem derül ki. Sok civilizáció kereskedik álmokkal szerte a Galaktikában.

— Csillagközi kulturális cserével foglalkoztok? Ezért van ez az egész? Nem tartotok tőle, hogy egy támadó, vérszomjas civilizáció eljut az űrhajózásig?

— Mondtam, nagyra értékeljük a szívjóságot.

— Ha a nácik megkaparintották volna a világot, a mienket, és aztán csillagközi űrjárműveket fejlesztettek volna ki, nem avatkoztatok volna be?

— Meglepődnél, milyen ritkán fordul elő ilyesmi. Az agresszív civilizációk hosszú távon szinte mindig elpusztítják önmagukat. Ilyen a természetük. Semmit sem tehetnek ellene. A mi feladatunk csupán annyi, hogy hagyjuk, hadd csinálják. És biztosítjuk, hogy más se zavarhassa őket. Saját maguknak kell beteljesíteniük a végzetüket.

— Akkor bennünket miért nem hagytatok? Ne érts félre, nem szemrehányásképpen mondtam. Csak kíváncsi vagyok, milyen elvek szerint dolgozik a Galaktikus Népességnyilvántartó Hivatal. Az első adásunk, amit fogtatok, az a Hitler-közvetítés volt. Miért vettétek fel velünk mégis a kapcsolatot?

— A képek valóban ijesztőek voltak. Kiderült belőlük számunkra, hogy nagy bajban vagytok. Hanem a muzsika mást közölt. Beethoven zenéjéből megtudtuk, hogy van remény. Az ilyen határesetekben nagy tapasztalatunk van. Gondoltuk, jól jönne nektek egy kis segítség. Tényleg csak keveset segíthetünk. Biztosan érted. Az okság bizonyos határokat szab a segítségnek.

Leguggolt a vízhez, belepancsolt, aztán a nadrágjába törülte a kezét.

Az éjjel körülnéztünk a bensőtökben. Mind az ötötökében. Roppant sok mindent láttunk: érzelmeket, emlékeket, ösztönöket, tanult viselkedésformákat, megértést, őrületet, álmokat, szeretetet. A szeretet az nagyon fontos. Roppant érdekes keverék vagytok.

— És mindez egyetlen éjszaka eredménye? — Ellie hangja kicsit kötekedő volt.

— Sietnünk kellett. Nagyon szoros a határidő. — Miért, hátra van még…

— Nem, nincs, de ha nem tudunk konzisztens kauzalitást biztosítani, önmagától alakul. Az pedig rendszerint rosszabb.

Ellie-nek halvány fogalma sem volt, miről beszélhet.

— Konzisztens kauzalitást biztosítani? Az édesapám soha nem mondott ilyesmiket.

— Dehogynem, biztosan mondott. Már nem emlékszel, hogyan beszélt veled? Művelt, olvasott ember volt, és egészen kisbaba korodtól úgy beszélt — úgy beszéltem — veled, mint egyenrangúval. Tényleg nem emlékszel?

Emlékezett. Világosan emlékezett. Édesanyja jutott eszébe, az otthonban.

— Milyen szép függő — a hangja pontosan olyan volt, olyan szeretetteljes, mégsem bizalmaskodó, ahogyan Ellie gyakran elképzelte, hogy az édesapja beszélne vele, ha megérte volna az ő felnőttkorát. — Kitől kaptad?

— Ja, ez — Ellie megtapintotta az érmet. — Valakitől, akit tulajdonképpen nem is igazán ismerek. De hát… ezt te most már pontosan tudod.

A válasz kis zavart vigyor volt.

— Szeretném tudni, mit gondolsz rólunk — Ellie hangja most határozott lett. — Hogy mit gondolsz rólunk valójában.

Habozás nélkül jött a felelet. — Rendben van. Szerintem meglepően jól csináltátok a dolgotokat. Szinte sejtelmetek sincs a társadalomszervezésről, elképesztően elmaradottak a gazdasági rendszereitek, a történelmi előrejelzés technikájáról még csak nem is hallottatok, és rettenetesen keveset tudtok önmagatokról. Ha figyelembe vesszük, milyen gyorsan változik a világotok, meglepő, hogy nem robbantottátok fel magatokat eddigre. Ezért nem írtunk le még benneteket. Bizonyos mértékig alkalmazkodóképesek vagytok — legalábbis rövid távon.

— Szóval ez a képetek rólunk?

— Ez az egyik lehetséges képünk. Azt látjuk, hogy azok a civilizációk, amelyeknek csak rövid távra van perspektívájuk, egy idő után eltűnnek. Ők is maguk teljesítik be a végzetüket.

Ellie szerette volna megkérdezni, hogy valójában mit érez az emberek iránt. Kíváncsiságot? Rokonszenvet? Vagy érzésről szó sincs, egyszerűen csak végzi a munkáját? A szíve — vagy a mi szívünknek megfelelő belső szerve — legeslegmélyén úgy gondol ránk vajon, mint mi… a hangyákra? De képtelen volt a kérdést feltenni. Túlságosan félt a választól.

A hanghordozásában, beszéde apró jellegzetességeiben igyekezett legalább valami halvány utalást találni arra, ki is lehet az, aki az édesapjának álcázza magát. Ő, Ellie hatalmas mennyiségű közvetlen tapasztalatot szerzett az emberi lényekkel; az Állomásfőnököknek erre mindössze kevesebb, mint egy nap állt rendelkezésükre. Szeretetre méltó, felvilágosításokkal készségesen szolgáló álarcuk mögött nem lehetne-e megpillantani valamit a valódi énükből? De nem lehetett. Abból, amit mondott, természetesen kiderül, hogy nem az ő édesapja, és ezt leplezni sem próbálja. De minden más tekintetben nagyon hasonlított Theodore F. Arroway-hez, aki élt 1924 és 1960 között, kereskedő volt, szerető férj és apa. Ellie-nek vaskézzel kellett uralkodnia magán, hogy ne borítsa el túláradó érzelmekkel ezt a… másolatot. Énjének egy része rettenetesen szerette volna megkérdezni, mi is történt vele azóta, hogy felment a Mennyországba? Hogyan látja most az Üdvözítő eljövetelét és az üdvözülést? Készül valami különleges az ezredfordulóra? Vannak emberi kultúrák, amelyek azt tanítják, hogy az üdvözültek hegycsúcsokon és fellegek között élik tovább túlvilági életüket, esetleg barlangokban vagy oázisokban, de emlékezete szerint arról még soha nem hallott, hogy ha az ember életében nagyon-nagyon jó volt, akkor a halála után tengerparti fövenyre kerül.