Carl Sagan - Kapcsolat

A feketeség sebesen összezsugorodott, eltűnt; megint kék volt az ég, ragyogott a nap. Körülöttük a már ismerős kép: enyhe hullámverés, homok, pálmák, az ajtó, a mikrokamera, a pálmaág, és az… édesapja.

— Azok a mozgó csillagközi felhők meg gyűrűk a Galaxis közepének a közelében — nem a környezetükben végbemenő periodikus robbanások következtében jöttek létre? Nem veszélyes az Állomást ide telepíteni?

— A robbanások nem periodikusak, csak esetenként fordulnak elő, ritkán. Ez nem olyan, mint amit mi csinálunk a Cygnus A-ban.

Kezelhető. Tudjuk, mikor várható, kitérünk előle. Ha valóban veszélyessé válik, egy időre áttelepítjük az Állomást máshová. Tudod, ez afféle rutinmunka.

— Na persze. Rutinmunka. Mindent ti építettetek ki? A járatokat, úgy értem. Más galaktikák… mérnökeivel együtt?

— Dehogy, semmit sem mi építettünk.

— Végképp nem értem. Kérlek, magyarázd meg.

— Úgy tűnik, mindig ugyanaz a történet. A mi esetünkben az a helyzet, hogy mi nagyon régen, a Tejútrendszer különböző pontjairól indultunk. Az elsők közülünk kifejlesztették a csillagközi űrhajózást, és véletlenül rábukkantak az egyik tranzitállomásra. Persze, nem tudtuk, mi az. Amíg néhányunk nem szánta el magát rá, hogy lemerül benne, abban sem voltunk biztosak, hogy mesterséges alkotás.

— Kik azok a “mi”? Az ősöket érted, a… fajotok, a fajtátok őseit? — Nem, dehogy. Sokféle fajtából tevődünk össze, sokféle világból. Aztán találtunk egy csomó járatot — különböző korúakat, különféle módokon voltak díszítve, és mind elhagyott volt. A legtöbbjük még kitűnően működött. Csupán kicsit javítgatnunk, fejlesztenünk kellett.

— És sehol semmi más mesterséges létesítmény? Halott városok? Sehol egy feljegyzés, rögzített emlék arról, hogy mi történt? Senki a metróépítők közül?

Ellie kísérője a fejét rázta.

— Sehol egy bolygó, amelyen ipari civilizáció nyomai maradtak volna?

A kísérő megint csak a fejét ingatta.

— Volt egy az egész Galaxisra kiterjedő civilizáció, amely nyom nélkül tűnt el — kivéve az állomásokat?

— Többé-kevésbé így van. És ugyanez a helyzet a többi galaktikákban. Évmilliárdokkal ezelőtt mind eltűnt valahová. A leghalványabb fogalmunk sincs, hová.

— Dehát hová tűnhettek egyáltalán?

A kísérő harmadszor is ingatni kezdte a fejét, most már nagyon lassú mozdulattal.

— Akkor nem ti vagytok…

— Nem, mi csak gondozzuk, ami maradt utánuk — volt a felelet. Ki tudja, egy nap talán visszajönnek.

— Oké, még egyetlen kérdésem van — mondta Ellie kunyeráló hangon, és úgy tartotta fel az ujját, ahogyan kétéves korában. Csak egyetlenegyet még!

— Rendben — a válasz most is türelmesen hangzott. — De már csak néhány percünk maradt.

Ellie odapislantott az ajtóra, egy csaknem átlátszó rákocska araszolt éppen mellette. Ellie kicsit megborzongott.

— Szeretnék valamit megtudni a mítoszaitokról, a hitetekről. Van valami, amit tiszteltek? Vagy azok, akikből a felfoghatatlanok kikerülnek, képtelenek ilyesmit érezni?

— A felfoghatatlanok belőletek is kerülnek ki. Jó, tudom, mit kérdezel. Persze, hogy érzünk ilyet. Észrevehetted, hogy vannak dolgok, amelyeket nehéz megmagyaráznom. De megpróbálom egy példával megvilágítani. Nem állítom, hogy tökéletes válasz lesz, de legalább némi fogalmat alkothatsz…

Egy pillanatra elhallgatott, és Ellie most baloldalt a tarkóján érezte a bizsergést. Rádöbbent, hogy a kísérője a neuronjai között kutakodik. Kihagyott volna valamit az éjjel? Örülne neki. Azt jelentené, hogy mégsem olyan tökéletesek.

… ezekről a mi felfoghatatlanjainkról. A píről van szó, a kör kerületének viszonyáról az átmérőjéhez. Természetesen jól ismered, tudod, hogy a pínek soha nem lehet a végére jutni. Az egész világegyetemben nem létezik olyan teremtmény, legyen bármilyen okos, aki a pít az utolsó számjegyig ki tudná számítani — mert nincs ilyen számjegy, csak végtelen sok szám van. A matematikusaitok eljutottak odáig, hogy kiszámítsák…

Ellie megint érezte a bizsergést.

… úgy tűnik, egyikőtök sem tudja… Na mondjuk, tízmilliárd helyértékig. Nem fog meglepni, hogy más matematikusok ennél többre mentek. Hát, tételezzük fel, hogy — mondjuk a tíz a huszadikon helyiértéknél — valami történik. A véletlenszerűen változó számok megszűnnek, és hihetetlenül hosszú időn át csak egyesek és nullák követik egymást.

A lábujjával szórakozottan kört rajzolt a homokba. Ellie várt egy szívdobbanásnyit, aztán megszólalt.

— És végül véget érnek a nullák és egyesek? Visszatér a számok véletlenszerű változása? — Mintha bátorítást olvasott volna ki a szeméből, ezért gyorsan folytatta: — És a nullák meg egyesek száma? Prímszámok összege?

— Igen, tizenegy prímszámé.

— Azt akarod mondani, hogy a píben egy tizenegy dimenziós üzenet van mélyen elrejtve? Valaki az univerzumban a… matematika közvetítésével kommunikál? Dehát… igazán, segíts már! Nagyon nehéz megértenem, amit mondasz. A matematikában nem lehet önkényeskedni. Úgy értem, a pínek mindenütt ugyanannyi az értéke. Hogyan lehet a píben üzenetet elrejteni? Hiszen bele van szőve az univerzum szövetébe.

— Pontosan.

Ellie elkerekedett szemmel bámult rá.

— Ennél még jobb is a helyzet — mondta a kísérő. — Tételezzük fel, hogy a nullák és egyesek csak a tízes alapú számrendszerben jelentkeznek, habár rá fogsz jönni, hogy az összes többiben is történik valami különös. Tételezzük fel azt is, hogy azoknak a lényeknek, akik először felfedezték, tíz ujjuk volt. Látod már, hogy néz ki a dolog? Mintha a pi évmilliárdokon át várta volna, hogy megjöjjenek a tízujjú, gyors komputerekkel számolni képes matematikusok. Az Üzenetet alighanem nekünk szánták.

— De hát ez csak egy metafóra, vagy nem? Valójában nem a píről és a tíz a huszadikon helyiértékről van szó, ugye? Neked például nincs is tíz ujjad.

— Nem igazán van. — A kísérő rámosolygott.

— Akkor, az Isten szerelmére, mi az Üzenet?

Egy pillanatig csend volt. Aztán megmozdult a kísérő keze, és az ajtóra mutatott. Vidám kis társaság tódult ki rajta.

Olyan jókedvűek voltak, mintha csak egy hosszúra nyúló kiránduláson lennének. Eda egy élénk színekbe öltözött, roppant csinos fiatal nő társaságában volt, a haját a jorubaföldi asszonyok által annyira kedvelt, selymesen fénylő kenőccsel simította le; Edán látszott, nagyon boldog, hogy viszontlátja. Ellie megismerte, mert Eda mutatta neki a fényképét: a felesége volt. Sukhavati egy komoly képű, nagy, meleg szemű fiatalember kezét szorongatta, Ellie feltételezte, hogy Devi férje, Surindar Gosh az, aki még medikus korában, nagyon régen meghalt. Xi élénk beszélgetésbe merült egy alacsony, láthatóan parancsoláshoz szokott férfivel, akinek tömött, lecsüngő bajsza volt, és pompás, áttört, gyöngyökkel gazdagon hímzett köntösbe burkolózott. Ellie jól el tudta képzelni, amint személyesen ellenőrzi a Középső Birodalom temetkezési modelljének készítését, és utasításokat ad a higanyt töltőknek.

Vaygay egy tizenkétévesforma kislány vállát fogta át, ölelte magához, a kislány fürtjei ide-oda kunkorodtak, ahogy sétáltak.

— Az unokám, Nina… többé-kevésbé. Az én nagyhercegnőm. Már korábban be kellett volna mutatnom magukat egymásnak. Moszkvában.

Ellie megölelte a kislányt. Nagy megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy Lunacsarszkij nem a sztriptíztáncosnővel jelent meg. Látta, milyen gyengéd Ninához, és úgy érezte, jobban kedveli, mint valaha. Annyi éve ismerik egymást, és Vaygay végig gondosan titkolta szívének ezt a féltve őrzött titkát.