Carl Sagan - Kapcsolat

Megérkeztek az albuquerque-i repülőtérre, ahol megtudták, hogy, csodák csodája, a menetrendszerű New York-i járat, a szovjet küldöttséggel a fedélzetén félórával korábban megérkezett. Ellie a repülőtér egyik szuvenírboltja előtt bukkant Vaygay-re, éppen valami mütyürre alkudozott. Megláthatta Ellie-t a szeme sarkából, mert anélkül, hogy ránézett volna, figyelmeztetően felemelte az ujját: — Egy pillanat, Arroway. Tizenkilenc kilencvenöt? — Az utóbbi mondat a lezseren unott eladónak szólt. — Tegnap New Yorkban tizenhét ötvenért láttam ugyanezt a paklit. — Ellie közelebb lépett. Vaygay holografikus kártyákat rakosgatott szét, mindkét nembeli pucér testeket ábrázoltak olyan pozitúrákban, amelyek manapság már csupán nem igazán tetszetőseknek számítanak, ám az előző generáció botrányosnak nevezte volna őket. Az eladó bizonytalanul össze akarta söpörni a kártyákat, Vaygay viszont igyekezett minél jobban szétteríteni őket a pulton. Vaygay bizonyult ügyesebbnek. — Sajnálom, uram, nem én szabom az árakat. Én csak eladó vagyok — mentegetődzött a férfi.

— Látja, hát ezek a tervgazdaság fogyatékosságai — mondta Vaygay, miközben átnyújtott egy húszdollárost az eladónak. — Egy valódi szabadvállalkozó-rendszerben tizenöt dollárért megkaptam volna. Lehet, hogy tizenkettő kilencvenötért is. Ne nézzen így rám, Ellie. Nem magamnak veszem. Ez itt a dzsókerekkel együtt negyvennégy kártyalap. Pontosan ugyanennyi munkatársam fog örülni a kedves ajándéknak az intézetben.

Ellie mosolyogva belekarolt. — Örülök, hogy megint látom, Vaygay.

— Ritka öröm, kedvesem.

Útban Soccorróba, hallgatólagos megegyezéssel csupán udvarias csevelyt folytattak. Valerian és a sofőr, az új biztonságiak egyike ültek elöl. Az amúgy sem bőbeszédű Peter az ülésében hátradőlve szótlanul hallgatta a beszélgetésüket, amelyben csak futólag érintették azt a témát, amelynek a megtárgyalására a szovjet küldöttek érkeztek: a palimpszeszt harmadik rétegét, a mindannyiuk számára jött, még megfejtetlen Üzenetet. Az Egyesült Államok kormánya, többé-kevésbé vonakodva végül is belátta, hogy a szovjet részvétel alapvetően fontos. Annál is inkább, mert a Vegáról érkezett jelek olyan erősek voltak, hogy még kis teljesítményű rádióteleszkópok is felfedezhették őket. A Szovjetunió már évekkel ezelőtt 9000 kilométer hosszan telerakta az eurázsiai tájat kis teleszkópokkal, nemrég pedig Szamarkand közelében létesítettek egy nagyobb rádió-megfigyelőállomást. Ezenkívül az Atlanti— és a Csendes-óceánon műholdkövető hajóik járőröztek.

A szovjet észlelések jó része pontos volt, mert japán, kínai, indiai és iraki obszervatóriumok ugyanúgy fogták a jeleket. Most már a világ minden valamirevaló rádióteleszkópja, amelynek rálátása volt a Vegára, figyelte az adást. Angliában, Franciaországban, Hollandiában, Svédországban, Németországban, Csehszlovákiában, Kanadában, Venezuelában és Ausztráliában követték a csillagászok a Vegát felkeltétől lenyugtáig, fogták az Üzenet egyes részeit. Voltak gyenge teljesítményű obszervatóriumok, amelyek műszereivel még az egyes impulzusokat sem lehetett megkülönböztetni, csupán valami rádiózörejt fogtak. Ez mind egy-egy mozaikdarabja volt a rejtvénynek, hiszen, ahogyan azt Ellie Kitznek mondta, a Föld forog. Minden országban megpróbálkoztak az impulzusok értelmezésével. De nehéz diónak bizonyult. Még azt sem tudta megmondani senki, képekben vagy szimbólumokban érkezik-e az Üzenet.

Az újságok már alig írtak másról. Újra meg újra megcsámcsogták azt a kevés tényt — a prímszámokat, az olimpiai közvetítést, egy összetett, bonyolult üzenet létezését —, ami rendelkezésükre állt. Egész bolygónkon alig akadt már valaki, aki ne hallott volna a Vegáról érkező Üzenetről.

Mire visszaértek az Argus-telepre, a környéket már ellepték a parkoló autók, lakókocsik, sátrak és rengeteg ember nyüzsgött közöttük. Éjszaka az egykor oly elhagyatott San Augustin-fennsíkot tábortüzek tucatjai borították fényárba. Az országút mentén táborozók legkevésbé sem a jómódúak közül kerültek ki. Ellie-nek feltűnt két fiatal házaspár. A férfiak trikóban, szakadt farmerben voltak, kissé lötyögve jártak, ahogyan azt iskoláskorukban a szüleiktől ellesték, élénk beszélgetésbe merültek. Az egyikük viharvert gyerekkocsit tolt, vidámképű, kétéves forma fiúcska ült benne. A férfiak mögött két asszony jött, az egyikük kezében egy még épp csak botladozó apróság kis praclija, a másik erősen tolatott, látszott rajta, hogy egy-két hónap múlva újabb élet kezdődik majd kétes bolygónkon.

Voltak itt Taosz környéki elkülönített közösségekben élő misztikusok, akik szentségként pszilobicint fogyasztanak, és albuquerque-i apácák, akik ugyanerre etanolt használnak. Voltak cserzett bőrű férfiak, ezer ránccal a szemük körül, láthatóan egész életüket a szabadban töltötték, meg sápadt könyvmolyok a tucsoni Arizona Egyetemről. Volt, aki selyem nyakkendőt viselt, de volt, akinek olyan ezüst madzag csillogott a nyakában, amilyeneket — a fehérek és az őslakosok közti egykori, az utóbbiakat kifosztó kereskedés kis viszonzásaképpen — vállalkozó kedvű navajók kínáltak csillagászati áron. A Davis-Monthan légitámaszpontról jött szabadságos katonák rágták a bagót és a gumit. Az az elegáns ősz úr a 900 dolláros öltönyben és hozzáillő színű Stetson-kalapban feltehetően földbirtokos. Jöttek ide emberek barakkokból és felhőkarcolókból, meg viskókban, menhelyeken, parkolókban éjszakázó hajléktalanok is. Jöttek azért, mert úgysem volt más dolguk, de azért is, hogy majd elmesélhessék az unokáiknak: itt voltak. Egyesek kudarcért drukkoltak, mások csodát vártak. Lelkesítő, jókedvű, eksztatikus, sürgető kiáltások harsantak a ragyogó délutáni napfényben. Alig néhány fej fordult az elhaladó autóoszlop felé. Minden kocsin ott virított pedig: AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK KORMÁNYÁNAK GÉPKOCSIPARKJA.

Amint a 101-es teleszkóp melletti, új főkapu felé hajtottak, Ellie megpillantott egy fiatalembert. Hevenyészett emelvényen állt, eléggé szép számú tömeghez beszélt. A trikóján a Földet égi villámok sújtották, hasonló trikót viseltek többen is a tömegben. Amikor behajtottak a kapun, Ellie kérésére a kocsi lehúzódott az út mellé, és megállt. Leengedték az ablakot és hallgatták, miről beszél a fiú. Háttal állt nekik, ők a hallgatóságra láttak. Az arcokból ítélve elragadja őket a szónok, gondolta Ellie.

A fiatalember a szónoklata közepén tartott. — …, mások meg azt mondják, hogy a tudósok lepaktáltak az Ördöggel, eladták neki a lelküket. Ezekben a teleszkópokban, mindegyikben, értékes drágakövek vannak elrejtve. — A 101-es teleszkóp felé intett. — Ezt még maguk a tudósok is elismerik. Azt mondják, ez az Ördög részesedése az üzletből.

— Vallási huliganizmus — morogta Lunacsarszkij sötéten, és türelmetlenül fürkészte az utat előttük.

— Ne, ne menjünk még — kérte Ellie, kíváncsi kis mosollyal.

— Vannak olyan emberek — vallásos, istenfélő népek —, akik szerint ez az Üzenet az űrből jön, ártalmas lényektől, idegenektől, akik ártani akarnak nekünk, akik az emberiség ellenségei. — Az utolsó szavakat már harsogta, aztán kis hatásszünetet tartott. — De annyi bizonyos, hogy mindannyiótoknak elege van már a hamisságból, ennek a társadalomnak a rothadásából, amelyet az esztelen, gátlástalan, istentelen technika zúdított ránk. Én nem tudhatom, kinek van igaza. Én nem tudom nektek megmondani, mi ez az Üzenet és kitől jön. Magam is tele vagyok kételkedéssel. De azt tudom, hogy a tudósok meg a politikusok meg a bürokraták etetnek. Nem mondanak el nekünk mindent. Mint mindig, most is átvágnak bennünket. Isten a tudója, már túl régóta hallgatjuk a hazugságaikat, tűrjük a hamisságukat.