Carl Sagan - Kapcsolat

— Na jó — az elnök kutatóan végignézett az asztal körül ülőkön. És van ilyen rádióteleszkópunk? Mennyi időbe kerül följuttatni? Ki tudja megmondani? Garrison doktor?

— Hát, nem, elnökasszony. A NASA a legutóbbi három évben újra és újra felvetette a Maxwell Obszervatórium kérdését, de az OMB mindannyiszor kihúzta a költségvetésből. Természetesen részletesen kidolgozott tervünk van rá, de évek kellenek hozzá — legalább három év —, mire fel tudnánk bocsátani. És emlékeztetni szeretnék rá, hogy tavaly őszig az oroszoknak egy milliméteres és a milliméternél rövidebb hullámhosszú teleszkópja működött Föld körüli pályán. Nem tudjuk, mi romlott el benne, de egyszerűbb lenne, ha ők felküldenének pár űrhajóst, hogy javítsák meg, mint hogy mi egy újat építsünk és állítsunk pályára.

— Szóval így állunk? — kérdezte az elnök. — A NASA-nak tehát csak a szokásos teleszkópjai vannak az űrben, óriás rádióteleszkópja nincs. Semmi használható nincs fönt? Mi a helyzet a hírszerzéssel? A Nemzetbiztonsági Ügynökséggel? Senkinek nincs semmije?

— Kérem, figyeljenek, megpróbálom megvilágítani — szólalt meg der Heer. — Ez egy nagyon erős adás, és nagyon sok frekvencián fogható. Az után, hogy a Vega az Egyesült Államok fölött lenyugszik, féltucat más ország rádióteleszkópjai fogják és rögzítik a jeleket. Nincsenek úgy felkészülve, mint az Argus-projekt, ezért valószínűleg még nem jöttek rá a polarizációs modulálásra. Ha megvárjuk, amíg nálunk elkészül egy űr-rádióteleszkóp és fellőhetjük, addigra az adás esetleg rég véget ér, eltűnik mindörökre. Nem az következik-e mindebből, Arroway doktor, hogy sürgősen meg kell kezdenünk az együttműködést a többiekkel?

— Véleményem szerint egyetlen ország sem képes egyedül megbirkózni ezzel a feladattal. Sokuk részvételére van szükség, végig a Föld hosszúsági körei mentén. Be kell kapcsolódniuk az összes nagy rádiócsillagászati létesítményeknek — Ausztrália, Kína, India, a Szovjetunió, a Közép-Kelet és Nyugat-Európa minden nagy rádióteleszkópjának. Felelőtlenség lenne belenyugodni, hogy a hálózatban hézagok maradnak, mert előfordulhat, hogy az Üzenet lényeges részei akkor érkeznek, amikor éppen egyetlen teleszkóp sem irányul a Vegára. Tennünk kell valamit a Csendes-óceán keleti részén, Hawaii és Ausztrália között, és esetleg a Csendes-óceán középső részén is.

— Hát, ami azt illeti — mondta a Hírszerzőközpont igazgatója vonakodva —, a szovjeteknek van néhány műholdkövető hajójuk, a Keldis akadémikus például, vagy a Nyegyelin marsall. Ha meg tudunk egyezni velük, ők állomásoztathatnának hajókat az Atlanti— és a Csendes-óceánon, és ezáltal kitölthetnénk a hézagokat.

Ellie válaszolni akart, de az elnök megelőzte.

— Na jó, Ken. Lehet, hogy igaza van. De megint csak azt mondom, túl gyors nekem ez az egész. Most más dolgokkal kell foglalkoznom. Hálás lennék, ha a Hírszerzőközpont igazgatója meg a nemzetbiztonságiak holnapra megvizsgálnák, van-e egyéb lehetőségünk, mint hogy együttműködjünk más országokkal — mindenekelőtt olyanokkal, akik nem ellenségeink. Kérem a külügyminisztert, hogy a tudósokkal együtt állítsa össze azoknak az országoknak és személyeknek a listáját, akikhez — ha a közös munka mellett döntünk — fordulnunk kell, és tekintsék át ezeknek a lépéseknek az esetleges következményeit is. És az Isten szerelmére — a tekintete végigfutott a hosszú asztal körül ülőkön —, fogják be a szájukat! Egy hangot se az egészről. Ez önre is vonatkozik, Arroway doktor! Van már így is bajunk elég.

Ellie úgy tervezte, hogy ő megy be Vaygay-ért a Thunderbirddel az Albuquerque-i repülőtérre, a szovjet küldöttség többi tagját meg az Argus többi kocsiján hozzák el az Argus-telepre. Kifejezetten élvezte volna a száguldást a hűvös hajnalban, lehet, hogy megint ott lett volna az út mentén a nyuszi-díszőrség is. És úgy gondolta, visszafelé hosszú, beható magánbeszélgetést folytat majd Vaygay-jel. De az új biztonságiak megvétózták az ötletet. A média szagot kapott, és az elnöknek a két héttel ezelőtt tartott sajtókonferenciáját lezáró józanul szűkszavú közleménye nyomán is óriási tömegek özönlötték el az eddig elhagyatott környéket. Erőszakos cselekedetre kerülhet sor, magyarázták Ellie-nek a biztonságiak. Mostantól csak kormányzati kocsival közlekedhet, diszkrét fegyveres őrséggel. A rövid kocsioszlop olyan józanul mértéktartó sebességgel araszolt Albuquerque felé, hogy Ellie azon kapta magát, a jobb lába ösztönösen tapos egy nem létező gázpedált a gumiszőnyegen.

Jó lesz együtt tölteni megint egy kis időt Vaygay-jel. Utoljára három éve, Moszkvában találkoztak, azoknak az időszakoknak egyikében, amikor a tudóst nem engedték nyugatra. A külföldi utazások engedélyezése az évtizedek során a politikai helyzet és Vaygay kiszámíthatalan magatartása szerint változott. Volt úgy, hogy valamilyen kisebb politikai provokáció felbosszantotta, képtelen volt véka alá rejteni a véleményét, mire megtagadták tőle a kiutazást. De aztán hamarosan mégis kapott útlevelet, mert nem találtak hozzá hasonló kiváló tudóst egy tudományos küldöttség vezetésére. Az egész világról dőltek hozzá a meghívások konferenciákat, előadásokat tartani, szemináriumokat, kollokviumokat, nemzetközi bizottságokat vezetni. Mint fizikai Nobel-díjas és mint a Szovjet Tudományos Akadémia rendes tagja, kicsit szabadabban viselkedhetett másoknál. De gyakran úgy tűnt, a végsőkig feszíti a rendszer ortodoxiájának határait és türelmét.

Igazi neve Vaszilij Gregorovics Lunacsarszkij volt, de a fizikusok apai és keresztneve kezdőbetűiről világszerte csak Vaygay-nek hivták. Ellie is, más nyugatiak is értetlenkedve nézték a Vaygay-t a szovjet rendszerhez fűző változó és ambivalens kapcsolatot. A tudós távoli rokona volt Anatolij Vasziljevics Lunacsarszkijnak, Gorkij, Lenin és Trockij egykori bolsevista elvtársának. Az a Lunacsarszkij később nevelésügyi népbiztosként, majd a Szovjetunió spanyolországi nagyköveteként szolgált, 1933-ban bekövetkezett haláláig. Vaygay édesanyja zsidó volt. Suttogták, hogy Vaygay részt vett a szovjet nukleáris fegyverek kidolgozásában, bár túl fiatal volt ahhoz, hogy annak idején valamilyen jelentősebb szerepe lehetett volna az első szovjet termonukleáris robbantásban.

A vezetése alatt álló intézetben értékes munkaerők dolgoztak, és az intézet felszereltsége is jó volt. Figyelemre méltó tudományos eredményeket mutattak fel, amelyeknek köszönhetően az állambiztonsági rendőrség fel-felfigyelt rájuk. A kiutazási engedélyek árapályának ellenére Vaygay rendszeresen megjelent a nagyobb nemzetközi konferenciákon.

Ellie hallott róla, hogy Vaygay az 1960-as években meglátogatta Berkeley-ben a Kalifornia Egyetemet, és el volt ragadtatva az olcsó kitűzőkre nyomott tiszteletlen, trágár és felháborító politikai szlogenektől. Az ember, idézte fel magában Ellie kis nosztalgiával, első látásra fel tudja mérni belőlük, hogy kinek mi a legégetőbb szociális ki-fogása. A Szovjetunióban is népszerűek a kitűzők, rengeteget el is adnak belőlük, de azokon a Dinamó futballcsapatot vagy a Holdon elsőként leszállt űrjárművek, a Luna-széria valamelyik szerkezetét dicsőítették. A Berkeley-i kitűzők mások voltak. Vaygay többtucatnyit összevásárolt belőlük, de volt egy kedvence, azt viselte. Akkora volt, mint a tenyere, és ez állt rajta: “Könyörögj szexért!” Hordta a tudományos rendezvényeken is. Amikor megkérdezték tőle, tulajdonképpen mit akar vele, azt felelte: — Az önök országában a mondás csak egyféle értelmű felszólítás. Nálunk két, egymástól független értelme van. A további faggatózásra annyit mondott csupán, hogy az ő híres bolsevik rokona írt egy könyvet arról, mi a szerepe a vallásnak a Szovjetunióban. Vaygay angol tudása azóta nagyon sokat javult — sokkal többet, mint Ellie orosz tudása —, sajnos azonban ma már kevesebb a lelkesedés benne, hogy szemtelenül követelődző kitűzőket viseljen.