Stanislaw Lem - Kiberiáda

— Mindjárt szétesik a vezérlő központ és a programozás — dörmögte Trurl. — Akkor majd leáll.

— Nem — felelte Klapanciusz —, ez különleges eset. Ez annyira buta, hogy az sem árt neki, ha az egész vezérlés leáll. Vigyázz, jön…

Meneküljünk!!

A gép szemlátomást nekilendült, hogy ízzé-porrá morzsolja őket.

Rohantak hát, ahogy csak bírtak. Hátuk mögött egyre hallották a baljós, ütemes dobogást. Futottak, futottak, mert mit is tehettek volna? Vissza akartak térni a falujukba, de a gép nem engedte; elvágta útjukat, és egyre pusztább vidék felé kergette őket. Lassan kibontakoztak a ködből a komor, sziklás hegyek; Trurl, keservesen zihálva, odaszólt Klapanciusznak: — Ide figyelj! Fussunk valami szűk hasadékba… ahová nem jöhet utánunk… ez a dög… jó lesz?

— Inkább fussunk… előre — lihegte Klapanciusz. Nem messze van egy kis város… Nem emlékszem, hogy hívják… de ott… uff!…

menedéket találunk…

Előreügettek hát, és hamarosan meglátták az első házakat. Ebben az órában az utcák majdnem üresek voltak. Jó darabot futottak már, s egy lélekkel sem találkoztak, mikor egy félelmetes robaj, mintha a város végére lavina zúdult volna, arról tanúskodott, hogy üldözőjük odaért.

Trurl hátrapillantott, és feljajdult.

— Te jó ég! Odanézz, Klapanciusz, ez lerombolja a házakat!!

Úgy is volt. A gép konokul üldözte őket, átcsörtetett a házakon, mint valami acélhegy, útját téglahalmok és fehér mészporgomolyagok jelezték. A felriadt alvók rémülten ordítoztak, megteltek az utcák, Trurl és Klapanciusz pedig csak rohant lihegve, míg el nem érték a városháza jókora épületét. Villámgyorsan lerohantak a lépcsőn a mély pincébe.

— No, itt nem fér hozzánk, még ha az egész házat a fejünkre dönti is! — zihálta Klapanciusz. — Az ördög súgta nekem, hogy ma meglátogassalak… Kíváncsi voltam, hogy megy a munkád. Hát most aztán tudom…

— Csitt! — szólt közbe Trurl. — Valaki jön… Csakugyan megnyílt a pinceajtó, és maga a polgármester lépett be, néhány városatyával.

Trurl szégyellte elárulni, mi okozta e rendkívüli és egyben hátborzongató históriát, tehát Klapanciusz beszélt helyette. A polgármester némán hallgatta végig. Egyszerre csak megremegtek a falak, megrendült a föld, és összeomló falak dübörgése hallatszott le a pince mélyébe.

— Már ideért?! — kiáltotta Trurl.

— Ide — bólintott a polgármester. — És azt követeli, hogy adjunk ki benneteket, máskülönben földig rombolja az egész várost…

Közben már hallották is odafentről az orrhangú acélrecsegést: — Trurl itt van valahol… Érzem, hogy itt van…

— Csak nem akartok kiadni? — kérdezte reszkető hangon az, akit a gép olyan konokul követelt.

— Annak, akit Trurlnak hívnak, ki kell mennie innét. A másik maradhat, mivel az ő kiadatása nem tartozik a feltételekhez…

— De hát könyörüljetek rajtam.

— Semmit sem tehetünk — jelentette ki a polgármester. — Különben is, Trurl, ha itt maradnál, felelned kellene a városnak és lakosainak okozott károkért, mert miattad rombolt le a gép tizenhat házat és temetett a romok alá számos polgárt. Csak azért engedhetlek szabadon, mert úgyis halál vár rád. Eredj hát, és ne térj vissza.

Trurl végigpillantott a városatyákon, és mivel arcukra írva látta ítéletét, lassan az ajtó felé indult.

— Várj! Veled megyek! — kiáltott fel hirtelen Klapanciusz.

— Te? — fordult vissza Trurl, hangjában enyhe reménnyel. — Nem…

— szólt egy kis idő múlva. — Maradj inkább… Miért pusztulnál el értelmetlenül?

— Hülyeség! — jelentette ki erélyesen Klapanciusz. Miért pusztulnánk el? Csak nem ijedünk meg attól a gyagyás ócskavastól?! Még mit nem!

Egy rozzant selejt akarja kinyiffantani a világ két legkiválóbb mérnökét?! Gyere, Trurl barátom! Ne félj!

E szavaktól felbátorodva Trurl fölszaladt a lépcsőn, Klapanciusz a nyomában. A piacon egy lélek sem volt. A porfelhőben, amelyből lerombolt házak váza meredezett elő, gőzgomolyokat fújtatva ott állt a gép. Magasabb volt a városháza tornyánál, tetőtől talpig vörös a falak téglaszínű vérétől és fehér a mészportól.

— Vigyázz! — súgta Klapanciusz. — Most nem lát minket. Fussunk el azon az első utcán balra, aztán jobbra, aztán egyenesen előre, ott már kezdődnek a hegyek. Ott elbújunk, és kitalálunk valamit, hogy egyszer s mindenkorra elmenjen a kedve… Gyerünk! — rikkantotta, mert a gép ebben a pillanatban észrevette őket, és rájuk rontott, hogy a föld is beleremegett.Teljes erejükből vágtattak, ki a városkából. Vagy egy mérföldet loholtak. A kolosszus mögöttük dübörgött, vérszomjasan üldözve őket.

— Ezt a szorost ismerem! — kiáltott fel hirtelen Klapanciusz. — A kiszáradt patakmeder sziklafalak közé vezet, barlangok is vannak ott.

Csak fussunk gyorsan, mindjárt elakad a disznó!…

Botladozva és karjukkal egyensúlyozva törtettek felfelé a hegyoldalban, de a gép csak nem maradt le. Továbbloholtak a kiszáradt patakmederben, egyik ingadozó kőről a másikra ugrálva, míg végre a függőleges sziklafalak közé értek, s magasan a fejük fölött meglátták egy barlang feketéllő száját. Teljes erejükből felfelé kezdtek kapaszkodni, nem törődve a lábuk alól lezúduló kövekkel. A nagy sziklaodú hideg és sötét volt. Gyorsan beugrottak, szaladtak még néhány lépést, aztán megálltak.

— No, itt biztonságban vagyunk — mondta Trurl, nyugalmát visszanyerve. — Kinézek, hogy hol akadt el…

— Vigyázz! — figyelmeztette Klapanciusz. Trurl óvatosan a barlang szájához ment, kihajolt, és hirtelen rémülten visszaugrott.

— Felfelé mászik!! — kiáltotta.

— Ne félj, ide nem tud bemászni — biztatta Klapanciusz nem egészen határozott hangon. — Mi ez? Milyen sötét lett… Ó!

Ebben a pillanatban hatalmas árnyék takarta el az eget, amelyet eddig ott láttak a barlang nyílásában, egy pillanatra feltűnt a gép szegecsekkel kivert, fényes acélfala, majd lassan a sziklafalhoz tapadt. Barlangjukat acélfedő zárta el a külvilágtól.

— Foglyul estünk… — suttogta Trurl remegő hangon a vaksötétben.

— Hülyeséget csináltunk! — fakadt ki dühösen Klapanciusz. — Bemászni egy barlangba, amit eltorlaszolhat! Hogy tehettünk ilyet?

— Mit gondolsz, mire számít? — kérdezte hosszabb hallgatás után Trurl.

— Arra, hogy majd ki akarunk jutni innét. Ehhez nem kell különösebb okosság.

Megint csönd lett. Trurl a fekete sötétségben, mindkét kezét maga elé nyújtva, lábujjhegyen a barlang nyílása felé tapogatózott, végighúzta ujjait a sziklafalon, és egyszerre csak sima acélhoz ért. Meleg volt ez az acél, mintha fűtené valami belülről…

— Érezlek, Trurl… — kondult fel a zárt térben a vashang. Trurl hátraugrott, leroskadt a kőre, barátja mellé, s egy darabig mozdulatlanul üldögélt. Végre Klapanciusz odasúgta: — Itt hiába üldögélünk, nincs segítség. Megpróbálok alkudozni vele…

— Reménytelen dolog — sóhajtotta Trurl. — De próbáld meg, hátha legalább téged kienged élve…

— Dehogyis, nem arról van szó! — biztatta Klapanciusz.

Odatapogatózott a sötétségben láthatatlan barlangnyíláshoz, és felkiáltott: — Halló! Hallasz bennünket?

— Persze — felelte a gép.

— Ide figyelj, szeretnénk tőled bocsánatot kérni. Nézd, kérlek…

volt köztünk egy kis félreértés, de hát alapjában véve lényegtelen az egész. Hidd el, Trurl nem akart…