Stanislaw Lem - Kiberiáda

Klapanciusz felfortyant erre a hírre: — Hogyhogy? Hát azért, mert én keresztülláttam rajta, mert túljártam az eszén, mert alaposan elpáholtam, hogy alig győzte kikalapálni magát, mert éjnek idején dicstelenül meglógott a pincémből, most jólétben úszik, és még a király is kitünteti?! Ó, micsoda világ!…

És dúlva-fúlva hazatért, hogy műhelyébe zárkózzék. Tudniillik ugyanolyan Kívánságteljesítő Gépet épített, mint amilyet Trurl, csak amazé hamarább készült el.

Amikor a kozmosz még nem volt úgy elkanászodva, mint manapság, hanem minden csillag szép rendben sorakozott, úgyhogy könnyen meg lehetett őket számlálni balról jobbra vagy felülről lefelé, azonkívül külön csoportosultak a nagyobbak és kékebbek, a kisebbeket és sárgásakat pedig, mint másodosztályú égitesteket, a sarkokba taszigálták, amikor a térben még nyoma sem volt semmiféle pornak, felhőnek és ködszemétnek, ezekben a régi jó időkben az a szokás uralkodott, hogy a mérnökök, akik megkapták a Perpétuális Omnipotencia Oklevelét a külön dicsérettel együtt, utazni indultak, hogy jó tanácsot és segítséget vigyenek a távoli népeknek. Történt tehát, hogy e hagyományhoz híven elindult Trurl és Klapanciusz, akiknek számára olyan egyszerű dolog volt csillagokat gyújtani vagy kioltani, mint másoknak diót törni. Midőn már olyan óriási út volt mögöttük, hogy szinte el is feledték a honi eget, megpillantottak maguk előtt egy bolygót, se kicsit, se nagyot, csak amolyan közepes formát, egyetlenegy kontinenssel. Közepén vörös vonal húzódott végig, s mindaz, ami a vonal egyik oldalán terült el, sárga volt, ami pedig a túlsó oldalán, az rózsaszínű. Látták ebből, hogy két szomszéd állam van előttük, és elhatározták, hogy leszállnak. Előbb azonban megtanácskozták a helyzetet.

— Ha itt két állam van — mondotta Trurl —, úgy lesz igazságos, ha te az egyikbe mész, én pedig a másikba. Így senki sem jár rosszul.

— Jól van — felelte Klapanciusz —, de mi lesz, ha fegyvereket követelnek tőlünk? Ez is előfordul.

— Bizony követelhetnek, még csodafegyvert is — bólintott Trurl. — Határozzuk el, hogy szilárdan megtagadjuk.

— És ha erőszakoskodnak? — vetette fel Klapanciusz. — Ilyesmi is előadódik.

— No, nézzük csak — jegyezte meg Trurl, és bekapcsolta a rádiót.

Pattogó katonazene hangzott fel.

— Van egy ötletem — szólt Klapanciusz, kikapcsolva a rádiót. — Alkalmazzuk Gargancián receptjét. Mit szólsz hozzá?

— Ó, a Gargancián recept! — kiáltott fel Trurl. — Sohasem hallottam, hogy valaki alkalmazta volna. De miért ne lehetnénk mi az elsők?

— Mindketten készen állunk majd az alkalmazására — magyarázta Klapanciusz —, de feltétlenül egyszerre kell csinálnunk, különben nagy bajok lesznek.

— Ó, ez egyszerű — mondta Trurl. Aranydobozkát vett elő, és kinyitotta. Bársonypárnán két fehér golyócska feküdt benne.

— Vedd magadhoz az egyiket, nálam marad a másik — folytatta — Minden este megnézed a golyócskát; ha megpirosodik, az azt jelenti, hogy alkalmaztam a receptet. Akkor te is így teszel.

— Helyes — hagyta rá Klapanciusz, eltette a golyócskát, majd leszálltak, megölelték egymást, és elindultak, ki-ki az ellenkező irányba.

Abban az országban, ahová Trurl került, Fukari király uralkodott.

Ízig-vérig militarista volt, azonkívül igazán kozmikus méretekben fukar. Hogy az államkincstárat ne terhelje, minden büntetést eltörölt, a halálbüntetés kivételével. Kedvenc foglalatossága volt a fölösleges hivatalok megszüntetése. Amióta még a hóhéri hivatalt is megszüntette, minden halálraítéltnek saját kezűleg kellett lenyakaznia magát, vagy a király kivételes kegye esetében valamelyik rokonát hívhatta segítségül. A művészetek közül csak azokat támogatta, amelyek semmibe sem kerülnek, úgymint a szavalókórust, a sakkjátékot és a katonai talajtornát. A hadművészetet általában igen nagyra becsülte, mivel a megnyert háború busásan jövedelmez; másrészről viszont a háborúra csak békeidőben lehet kellően felkészülni, ezért a király támogatta ugyan, de csak mértékkel.

Fukari legnagyobb reformja a hazaárulás államosítása volt. A szomszéd ország kémeket küldött a nyakára; az uralkodó ezért létrehozta a Királyi Főáruló hivatalát, aki a hozzá beosztott tisztviselők közvetítésével jó pénzért államtitkokat adott el az ellenséges ügynököknek; igaz, hogy az ügynökök inkább csak az elavult titkokat vásárolták, mert azok olcsóbbak voltak, és náluk is szűk volt a kémkedési keret.

Fukari alattvalói kora hajnalban keltek, szerényen viselkedtek, és későn tértek nyugovóra, mert sokat dolgoztak. Vesszőfonadékot készítettek sáncnak, azonkívül fegyvert és feljelentéseket gyártottak. Hogy a túl sok feljelentés szét ne zilálja az államot — pár száz évvel ezelőtt ugyanis már volt egy ilyen válság, Ezerszemű Ébertalan idejében —, úgy döntöttek: aki túl sok feljelentést ad be, azzal külön fényűzési adót fizettetnek, s így ésszerű színvonalon tartották a termelést. Trurl eljutott Fukari király udvarába, felajánlotta szolgálatait, a király pedig, mint sejteni lehetett, nyomban szörnyű harci eszközöket követelt tőle. Trurl háromnapi gondolkodási időt kért, beköltözött a számára kijelölt szerény lakásba, és megnézte a golyócskát az aranydobozban. Fehér volt, de amint nézte, lassan pirosodni kezdett. — Ahá — mondta magában —, jön a Gargancián módszer! — és elővette a titkos jegyzeteket.

Klapanciusz ezenközben a másik országba került, amelynek ura a hatalmas Pazari király volt. Itt minden egészen másként festett, mint Fukariában. Ez az uralkodó is rajongott a hadjáratokért, ő is buzgón fegyverkezett, de fényűző módon, mivel hallatlanul nagyvonalú mecénás volt, és művészetrajongása párját ritkította. Imádta az egyenruhákat, vállrojtokat, lampaszokat, csengettyűket, érmeket, szalagokat és csatahajókat. Nagyon érzékeny lélek volt: valahányszor új csatahajót bocsátottak vízre, egész testében reszketett az izgalomtól. Bőkezűen támogatta a csataképfestőket; hazafias szempontoktól vezérelve a megölt ellenségek száma szerint fizetett nekik, úgyhogy a monumentális körképeken, amelyekből rengeteg volt az országban, egész hegyeket alkottak az ellenséges hullák. A mindennapi életben a király az abszolutizmust felvilágosultsággal, a szigort nagylelkűséggel párosította. Trónra lépésének minden évfordulóján reformokat vezetett be. Egyszer felvirágoztatott minden nyaktilót, máskor megkenette őket, hogy ne csikorogjanak, megint máskor bearanyoztatta a hóhérbárdokat, nem feledkezve meg arról sem, hogy humanitárius szempontokból megélesíttesse őket. Nagyvonalú volt, ám egyszersmind a gazdaságos megoldások híve, ezért külön rendelettel szabványosított minden bitót, karót, pellengért, kalodát és bilincset. A törvénysértők kivégzése, amelyre egyébként csak ritkán került sor, pompás ünnepségszámba ment, díszfelvonulással, lelki vigasszal és kenettel, lampaszos és pomponos díszegyenruhákkal. Volt ennek a felvilágosult uralkodónak egy elmélete, amelyet meg is valósított: az egyetemes boldogság elmélete. Ismeretes ugyanis, hogy az ember nem azért nevet, mert vidám, hanem azért vidám, mert nevet. Ha mindenki azt mondja, hogy remekül mennek a dolgok, mindjárt megjavul a hangulat. Pazari alattvalói ezért, természetesen saját javuk érdekében, kötelesek voltak fennhangon mondogatni, hogy rendkívül jó dolguk van, és a régi, homályos „Jó napot!” üdvözlő formulát a király az előnyösebb „Dejóminden!” köszöntéssel helyettesítette, engedélyezve azonban, hogy a tizennégy éven aluli gyermekek egyszerűen csak annyit mondjanak: „Hűha!”, az öregek pedig: „Jajdejó!”