Stanislaw Lem - Kiberiáda

Pazari király mindig örvendezve látta, hogyan duzzad a jókedv a népben, valahányszor csatahajó formájú hintójában végighajtatott az utcákon. Elgyönyörködött az éljenző tömegben, kegyesen kiintegetett uralkodói kezével, s az emberek teli torokból kiabálták: „Hűha!”, „Jajdejó!” és: „Ezmárdöfi!” Egyébként demokratikus hajlandóságú volt.

Roppantul szeretett amúgy katonásan elkvaterkázni öreg hadastyánokkal, mohón itta a háborús történeteket, és megesett, hogy amikor kihallgatáson fogadott valami külbolygói méltóságot, egyszerre csak térden sújtotta buzogányával, és felordított: „Hurrá, győzünk!”, vagy „Lékeld meg azt a csatahajót! esetleg: „Záporozzanak csak a golyók!” Semmiért sem rajongott ugyanis annyira, mint a férfias bátorságért, a marcona, halált megvető hősiességért. Imádta a hamuban sült pogácsát puskaporral meg pálinkával, a komiszkenyeret, kartácsot és mordályt. Amikor rosszkedvű volt, felvonultatta maga előtt az ezredeket, amelyek kedvenc katonadalait énekelték: „Ragyog minden csavarunk, háborúzni akarunk”, „Utolsó csepp olajamig”, „Ha majd ellepi a rozsda fáradt testemet”, vagy a régi dragonyos dalt: „Öreg srófnak nincs muterja.” És elrendelte, hogy ha majd meghal, a régi gárda énekelje el a sírja fölött kedvenc nótáját, amelyik úgy kezdődik: „Ha majd eljössz, rózsám, halotti toromra, Ejts egy könnyet kihűlt kondenzátoromra”.

Klapanciusz nem jutott el rögtön a nagy uralkodó udvarába. Az első faluban, ahová betért, több házba is bekopogtatott, de senki sem nyitott ajtót. Végre megpillantott a teljesen kihalt utcán egy kisgyereket. A lurkó feléje tartott, és vékony hangocskáján megszólította: — Meg tetszik venni? Ojcón adom.

— Talán megveszem, de mit? — kérdezte csodálkozva Klapanciusz.

— Ájjamtitkockát — felelte a gyermek, s ingecskéjét föllebbentve, megmutatta egy mozgósítási terv csücskét. Klapanciusz még jobban elámult, és így szólt.

— Nem, fiacskám, erre nincs szükségem. Nem tudod, hol lakik a bíró?

— Minek a bácinak a bíjó? — kérdezte a gyermek, aki selypített.

— Beszélni szeretnék vele.

— Személyeszen?

— Személyesen.

— Akkoj a báci ügynököt kejesz? Tesszék felfogadni apukámat.

Megbízható és nem djága.

— Hát vigyél apukádhoz — hagyta rá Klapanciusz, látván, hogy mást úgysem ér el ezzel a beszélgetéssel. A gyerek elvezette az egyik házba; odabenn, noha világos nappal volt, lámpafénynél üldögélt a család — a nagyapó pipázott, a nagyanyó harisnyát kötött, gyermekeik és unokáik ezzel-azzal szorgoskodtak, ahogy az már családi körben szokás. Klapanciuszt megpillantva, valamennyien felugrottak, és rávetették magukat; a kötőtű bilincsnek bizonyult, a lámpa mikrofonnak, a nagyanyó a helybéli rendőrfőnöknek.

„Úgy látszik, félreértés áldozata lettem” — gondolta Klapanciusz, mikor némi ütlegelés után tömlöcbe vetették. Türelmesen várt egész éjszaka, mivel úgysem tehetett mást. A hajnal ezüstösre festette a pókhálót a kőfalakon, meg az egykori foglyok rozsdás maradványait.

Egy idő múlva kihallgatásra vitték. Kiderült, hogy a falu, a házak, a gyerek mind csalétek: így csalják lépre az ellenséges ügynököket.

Bírósági tárgyalás Klapanciuszt nem fenyegette, az eljárási mód ugyanis rövid volt. Az ügynök-apukával való kapcsolatfelvétel kísérletéért harmadosztályú lenyakaztatás járt, mivel a helyi hatóságok az ellenséges kémek megvesztegetésére szolgáló az évi keretet már kimerítették, Klapanciusz pedig az ismételt rábeszélés ellenére semmiféle államtitkot nem akart megvásárolni; rovására írták továbbá azt is, hogy nem volt nála komolyabb összegű készpénz. Egyre csak a magáét hajtogatta, a kihallgató rendőrtiszt azonban nem hitt neki, egyébként a fogoly szabadon bocsátása nem is tartozott a hatáskörébe. Végül mégis úgy döntöttek, hogy magasabb fórum elé viszik az ügyet; addig is mindenesetre kínvallatásnak vetették alá Klapanciuszt, nem mintha igazán szükségesnek látták volna, inkább csak lelkiismeretességből. Egy hét múlva ügye kedvezően intéződött: gúzsba kötve felküldték a fővárosba, ott pedig, minekutána kioktatták az udvari etikett szabályairól, az a megtiszteltetés érte, hogy a király személyesen fogadta kihallgatáson. Még trombitát is kapott, az volt ugyanis a szokás, hogy minden állampolgár a hivatalos helyeken trombitaszóval jelzi érkezését és lelépését, és az egész nép olyan fegyelmezett volt, hogy például a napkelte trombitaszó nélkül egyáltalán nem számított érvényesnek.

Pazari természetesen új fegyvereket követelt. Klapanciusz megígérte, hogy teljesíti a király kívánságát, sőt biztosította, hogy ötlete alapvető fordulatot jelent a hadművészetben. Mert — kérdezte először is — vajon melyik hadsereg legyőzhetetlen? Az, amelyiknek a legjobb parancsnokai és a legfegyelmezettebb katonái vannak. A vezér parancsol, a katona engedelmeskedik; ezért az előbbinek bölcsnek kell lennie, az utóbbinak pedig fegyelmezettnek. Ámde a bölcsességnek, még ha katonáról van is szó, megvannak a természetes határai. Azonkívül a lángeszű hadvezér is találhat egyenrangú ellenfélre. El is eshet a harcmezőn, árván hagyva csapatát, vagy csinálhat még rosszabbat is: például ha hivatásából kifolyólag túlságosan belejön a gondolkodásba, elkezdhet a hatalomról is töprengeni. Nem veszélyes-e a harcban rozsdásodott vezérkari tisztek kis csoportja, akiknek a nagy hadi gondolkodásban úgy felizzik az agyuk, hogy hovatovább a trónra támad kedvük? Nem okozta-e ez már sok király bukását? Napnál világosabb tehát, hogy a hadvezér csak szükséges rossz; a cél az, hogy ne legyen rá szükség. No de menjünk tovább. A hadsereg akkor fegyelmezett, ha pontosan végrehajtja a parancsokat. Az eszményi szabályzat ezer keblet és gondolatot egy kebellé, gondolattá és akarattá ötvöz. Erre való az egész katonai fegyelem, a sorakozók, felvonulások és hadgyakorlatok. Mindamellett elérhetetlen célnak látszik az olyan hadsereg, amely a szó szoros értelmében egy szív, egy lélek, amely maga alkotja és maga hajtja is végre hadászati terveit. De vajon kinél tapasztalható ilyen eszményi helyzet? Csakis az egyénnél, hiszen senki másnak nem engedelmeskedünk olyan szívesen, mint önmagunknak, és senki szívesebben nem teljesíti a parancsokat, mint az, aki önmagának parancsolhat. Azonkívül az egyén nem képes szétszóródni, megtagadni magának az engedelmességet, vagy netán zendülést szítani önmaga ellen. A feladat tehát világos: azt a készséges engedelmességet, azt az önmaga iránti szeretetet, amelyet az egyénnél tapasztalunk, tegyük sokezres csapatok tulajdonságává! De hogyan? Idáig érve magyarázatában, Klapanciusz ismertetni kezdte a csupa fül király előtt Gargancián mester éppoly egyszerű, mint amilyen zseniális eszméit.

Minden újoncnak — magyarázta — villásdugót szerelnek a mellére, konnektort a hátára. „Csatlakozz!” vezényszóra a villásdugókat bekapcsolják a konnektorokba, és ott, ahol az imént még egy civil banda nyüzsgött, egy pillanat alatt megjelenik a tökéletes hadsereg.

Mikor a külön-külön elmék, amelyek addig holmi civil ostobaságokkal foglalkoztak, a szó szoros értelmében egyetlen katonalélekké olvadnak össze, nem csupán automatikusan megvalósul a fegyelem, ami abban nyilvánul meg, hogy az egész hadsereg mindig ugyanazt csinálja, mivel egyetlen lélek él a milliónyi testben, hanem egyszersmind a bölcsesség is megjelenik. Ez a bölcsesség pedig egyenesen arányos a létszámmal. A szakasznak őrmesteri lelke van, a század olyan okos, mint egy százados, a zászlóalj már okleveles ezredesnek felel meg, a hadosztály pedig, még ha tartalékos is, felér valamennyi stratégával együttvéve. Ily módon, a létszámot növelve, megdöbbentően zseniális csapatokhoz lehet jutni. A kiadott parancsokat okvetlenül végrehajtják, hiszen ki ne hallgatna önmagára? Vége az egyének rakoncátlankodásának és kilengéseinek, a hadi siker nem függ többé a vezérek tehetségének véletlenjétől, sem kölcsönös irigykedésükről, versengésüktől, viszályaiktól; az összekapcsolt csapatot szétkapcsolni már nem szabad, mert abból csak zűrzavar támadna. — Hadsereg vezérek nélkül, mert önmagának a vezére: íme, az én eszmém!