Stanislaw Lem - Kiberiáda

Miközben emlékműveimet szidolozzák, tudják meg ebből a művemből, hogy a legroszszabbat kívántam nekik, ami csak van a világmindenségben, és a jövőnek szóló átkomban oly mérhetetlen gyűlölet fortyog, hogy annál már csak tehetetlensége nagyobb. Azt kívánom, tudják meg, hogy én nem fogadom el őket, és semmi közünk sincs egymáshoz, csak a mélységes undor, amelyet irántuk érzek!!!

Klapanciusz e szónoklat közben hasztalanul igyekezett csillapítani a magából kikelt aggastyánt. Utolsó szavainál a vénség talpra ugrott, s öklét rázva az eljövendő nemzedékek felé, alpári szavakat kiabálva, amelyeket isten tudja, hogyan szedett össze ilyen jámbor élet folyamán, nekihevülve, elkékülve toporzékolni kezdett, őrjöngése egyre fokozódott, s egyszerre csak nagyot bömbölt, kéket villant, és holtan rogyott össze, mert kiolvadtak a biztosítói. Klapanciusz, mélyen elszomorodva az események e bús fordulatán, leült a közelben egy kőre, elővette a Végrendeletet, és olvasni kezdte. A jövőnek címzett jelzők buja gazdagságától már a második oldalnál káprázni kezdett a szeme, a harmadik oldal végén meg kellett dörgölnie verítékező homlokát, mert az erényben elhunyt Klórfán Teoriciusz kozmikus méretű szabadszájúságról tett tanúságot. Három napon át olvasta Klapanciusz kimeredő szemekkel a dokumentumot, majd töprengeni kezdett: közzétegye-e a világ okulására, vagy megsemmisítse. És azóta is ott ül, mert sehogy sem tudja eldönteni a kérdést…

— Ebben — szólt Zsenialon király, mikor a gép, befejezve történetét, visszavonult — határozottan bizonyos célzásokat látok a fizetés kérdésére, amely immár közeli, hiszen a gyönyörűségesen átmesélt éjszaka után új nap hajnala pillant be a barlangba. Mondd meg tehát, kedves mérnököm, mivel és hogyan jutalmazzalak?

— Zavarba ejtesz, uram — felelte Trurl. — Bármit kívánnék, ha megkapom, később sajnálni fogom, hogy nem kértem többet. Azonkívül nem szívesen sérteném meg felségedet túlzott követelőzéssel. Ezért uralkodói kegyére bízom, hogy állapítsa meg tiszteletdíjamat…

— Legyen — szólt kegyesen a király. — A mesék kitűnőek voltak, a gépek nagyszerűek, ezért nem látok más módot, mint hogy a legnagyobb kinccsel ajándékozzalak meg, amelyet, ebben tökéletesen biztos vagyok, semmi másra nem cserélnél fel. Egészséggel és élettel ajándékozlak meg: úgy vélem, ez a méltó jutalom. Minden mást méltatlannak találnék, hiszen az Igazság és a Bölcsesség nem fizethető meg arannyal. Légy hát egészséges, barátom, és tárd fel továbbra is a világ előtt az igazságot, amely túl kegyetlen volna számára, ha mesékbe nem csomagolnád. — Uram — csodálkozott Trurl —, eredetileg talán meg akartál fosztani életemtől? Ez lett volna a jutalmam?

— Szavaimat úgy értelmezheted, ahogyan akarod — felelte a király. — A magam részéről így értem őket: ha csak mulattattál volna, minden jutalmat megérdemelnél. Többet tettél, ezért semmiféle kincs nem lehet méltó díjad; nem tudok neked nagyobb fizetséget vagy jutalmat adni, mint hogy lehetővé tegyem ama ténykedésed folytatását, amellyel itt olyannyira kitüntetted magad…