Stanislaw Lem: Kiberiáda

És erre maró gúnnyal felelek, mire megkínzat; ezért idejében edzeni kezdtem testemet, hogy méltósággal viselhessem majd a kínokat. Ámde múltak a napok és hónapok, és a Zsarnok valahogy nem jelentkezett, hiába készülődtem a hősi helytállásra. Csak bizonyos Slapaj nevű tollrágó írta egy zugújságban, hogy a Klórfikám nevű új humorista nagy kujon lehet, mert igen pajzán meséket és dévaj adomákat ír le „Deotron avagy a Végső Mindenhahota” című könyvecskéjében.

Előrántottam a kötetemet; valóban, sajtóhiba folytán a „mindenható”

szót sajnálatosan elírták… Először meg akartam ölni a cenket, de győzött bennem a józanság. — Majd eljön még az én időm! — szóltam magamban. — Az nem lehet, hogy valaki éjjel-nappal a végső igazságokat hirdesse, hogy a Tökéletes Megismerés fénye szinte beragyogja a világot: és sehol semmi! Eljő majd a hírnév, elfő a dicsőség, az elefántcsont trónus, az Érdemes Gondolnok címe, a nép szeretete, békés öregkor kertem csendjében, saját iskola, rajongó tanítványok és éljenző tömeg! Mert ilyen álmokat melenget minden gondolnok, ó, idegen. Persze azt mondják, hogy a Megismerés az egyetlen táplálékuk, és az Igazság az italuk, a földi javakból nem vágynak sem elektrolányok ölelésére, sem csillogó aranyra, sem érdemrendekre, sem dicsőségre. De ez csak mese, ó, tengerentúli jövevény! Mind ugyanarra vágynak, a különbség köztük és köztem csak annyi, hogy én lelkem nagyságától indíttatva, nyíltan és kertelés nélkül bevallom e gyengéimet. Ám az évek csak múltak, és senki sem nevezett másként, mint Klórfikámnak vagy Kujon Klórinak. Mikor eljött negyvenedik születésnapom, döbbentem láttam, hogy már mily régóta várok műveim visszhangjára, és sehol semmi. Nekiültem hát, és megírtam művemet a Fejlegekről, a világmindenség legfejlettebb népéről. Talán nem hallottál még róla? Én sem, legalábbis nem láttam őket, és sohasem fogom látni; létezésüket tisztán deduktív, logikus és teoretikus úton következtettem ki. Ha ugyanis — így szólt következtetésem — a világmindenségben különféle mértékben fejlett civilizációk vannak, legtöbb bizonyára az átlagos, a közepes, mások elmaradtak a fejlődésben, megint mások előbbre járnak. Ha pedig így fest a statisztikai szórás, akkor miként a személyek tömegében, melyben legtöbb a középtermetű, minden bizonnyal van egy legmagasabb személy, hasonlóképpen a kozmoszban is lennie kell egy civilizációnak, mely elérte a Fejlődés Legmagasabb Fokát. Ennek lakosai, a fejlegek, már mindent tudnak, amiről mi még nem is álmodunk. Négy kötetben fejtettem ki témámat, tönkrementem a kiadásban, mert merített papíron jelentettem meg a szerző képmásával, ám e tetralógia is osztozott elődei sorsában. Egy évvel ezelőtt sorról sorra újból elolvastam, s könnyeztem a gyönyörűségtől, olyan zseniális ez a munka, úgy árad belőle az abszolútum, hogy azt el sem lehet mondani. Ötven felé járva bolond gondolatom támadt.

Elhatároztam, hogy megveszem ama gondolnokok irományait, akik élvezetekben és kincsekben fürödnek, hogy megtudjam, miről is írnak.

Voltak ott művek az elnök és a hátnok közötti különbségről, a királyi trón csodás formájáról, bűbájos karfáiról és igazságos lábairól, tanulmányok a kecses bokák csiszolásáról, részletes leírások erről meg amarról, és egyik szerző sem dicsérte önmagát, de valahogy mindig úgy adódott, hogy Struncel csodálta Pacort, Pacor pedig Struncelt, és a logarista iskola mindkettőt magasztalta. Nagyon híres volt a három Elmési fivér is, közülük Elménc Elmért dicsérte, Elmér Elmést, amaz pedig Elméncet. Mikor mindezeket a fércműveket végigböngésztem, eszeveszett harag szállt meg, rávetettem magam a könyvekre, rúgtam, szaggattam és fogaimmal téptem őket… Végül lecsillapult a zokogásom, felszáradtak könnyeim, és akkor nekiültem megírni „Az Ész Fejlődése mint Kétütemű Jelenség” című remekemet. Mint ebben bebizonyítom, körkapcsolás köti össze a sápatagokat a robotokkal.

Először a nyálkás tengerparti iszap legömbölyödése következtében ragacsos, fehéres lények jönnek létre, amelyeket ezért albumenseknek hívnak. Évszázadok múltán ezek rájönnek, hogyan kell a fémbe lelket lehelni, és rabszolgáikká teszik az automatákat. Újabb idő múltán megfordulnak a dolgok, az automaták lerázzák a puhányok igáját, kísérletezni kezdenek, hogyan lehetne tudatot lehelni a kocsonyába, és mikor a fehérjével próbálkoznak, sikerül is. De a szintetikus sápatagok évmilliók múltán ismét vaslényeket barkácsolnak, és így váltakozik ez örökkön-örökké; mint látod, ily módon megoldottam az örök vitát, hogy mi volt előbb a robot vagy a sápatag. Beküldtem művemet az Akadémiának, hat bőrkötéses kötetet, amelyek kiadására ráköltöttem atyai örökségem roncsait. Kell-e mondanom, hogy a világ ezt is agyonhallgatta? Hatvanéves lettem, a hetvenhez közeledtem, és az e világi hírnév reménye szertefoszlott. Mit tehettem? Az örök dicsőségre kezdtem gondolni, az utódokra, az eljövendő nemzedékekre, amelyek majd felfedeznek, és leborulnak előttem. Támadtak ugyan bizonyos kétségeim, hogy mit érek majd ezzel, ha már nem leszek; és tanításaim alapján, amelyek immár negyvennégy kötetet töltöttek meg, azt kellett leszűrnöm, hogy az égvilágon semmit. Felforrt a lelkem, és nekiültem megírni „Végrendelet az Utókornak” című munkámat, hogy kellőképpen letoljam, megszégyenítsem, lepocskondiázzam az utókort, persze lehetőleg egzakt módszerekkel. Hogyan? Azt mondod, ez igazságtalan, és haragomat mindenekelőtt kortársaim ellen kellett volna fordítanom, akik így félreismertek? Ugyan, derék idegen! Hiszen mire a jövendő dicsőség majd híressé teszi Végrendeletem minden szavát, kortársaimnak hírük-hamvuk sem lesz, s akkor kire szórjam átkaimat? A nemlétezőkre? Ha úgy tettem volna, ahogy mondod, az utókor édesded lelki nyugalommal tanulmányozhatná munkáimat, az illendőség kedvéért néha felsóhajtva: — Szegény! Mily néma hősiességgel viselte mellőztetését! Milyen jogosan haragudott nagyapáinkra, s milyen szép volt tőle, hogy életművét gyengéden nekünk ajánlotta! — Így lenne! És akkor? Netalán senki sem hibás?

A hülyéket, akik engem élve eltemettek, védje meg a halál bosszúm mennykövétől? Ó, nem, a puszta gondolattól is elönt az olaj! Békésen csámcsognak majd műveimen, és jól nevelten csóválják a fejüket, hogy atyáik milyen ostobák is voltak? Egy frászt!!! Hadd rúgjak beléjük legalább távolról, legalább a sírból! Hadd tudják azok, akik nevemet majd mézzel kenegetik, és képmásaimat aranyozzák, hogy éppen ezért kívánom nekik, hogy szakadjon meg minden áramkörük, égjenek ki a tranzisztoraik, zöld rozsda lepje el a koponyájukat, ha csak arra képesek, hogy hullákat ássanak ki a múlt temetőjéből! Talán él majd köztük egy új, nagy gondolnok, ők azonban mosónőmmel folytatott levelezésem maradványait adják ki részletes lábjegyzetekkel, s őt nem veszik észre! Hadd tudják meg, hogy szívbéli átkom és mély undorom kíséri őket, hogy sírnyalóknak, hullaimádóknak, sakáloknak tartom őket, akik azért keresgélnek csak a múltban, mért az élő bölcsességet egyikük sem képes felismerni! Mikor majd összes műveimet kiadják, kénytelenek lesznek kiadni ezt a Végrendeletet is, végső átkommal együtt, amely nekik szól, és ha elolvassák ezek a nekrofilek, temetőbogarak és tetemimádók, akkor majd elmegy a kedvük az önelégült hencegéstől, hogy az ő nemzetségük adta Klórfán Teoriciusz Klapostolt, a páratlan bölcset, aki évszázadokra világított előre!