Stanislaw Lem: Kiberiáda

— Úgy? Hát akkor próbáljuk ki először azt a vezetéket! — lihegte a király. Amint mondta, úgy is történt, jöttek a villanyszerelők, hozzákapcsolták a testőrgárda délceg parancsnokát a felséghez, és a király megparancsolta neki, hogy fűrészelje nyomban apró darabokra a bölcs Kalkulust, mert ezt olyan kívánatos ocsmányságnak találta, hogy másra nem is vágyott. Mit sem segített a bölcs könyörgése, jajgatása.

De a fűrészelés közben megsérült a vezeték szigetelése, így a király a hóhérkodásnak csak első felét érezhette.

— Pocsék módszer ez, jogosan daraboltattam szét ezt a hülye bölcset — hördült fel a felség. — Ide azzal a vén kiboszorkánnyal a háromlábú kunyhójából!

Rohantak az erdőbe az udvaroncok, és hamarosan felcsendült a király előtt az álmatag nóta, amely nagyjából így hangzott: — Öregeket, véneket, aggokat, élemedetteket, hajlott korúakat, vén satrafákat és salabaktereket gyógyítok, javítok, élénkítek, tatarozok, nem a dicsőségért teszem, mióta tudom az eszem, ízületet kenegetek, rozsdafoltot eltüntetek, paralízist kikúrálok, minden aggot kiszolgálok, süketnéma pofázik, a köszvényes bokázik, a haldokló kipirul, a szenilis kivirul, sistereg az agya, nem lesz többé gyagya!

Meghallgatta a kiboszorkány a király panaszát, mélyen meghajolt, és így szólt: — Uram, királyom! Messze a kék távolban, a Kopasz Hegyen túl van egy forrás, amelyből vékony sugárban fürgítő permet csörgedez; ebből készül az ifjító víz, amelyből egyetlen kávéskanál negyvenhét éwel fiatalít meg! De nagyon vigyázni kell ám, nehogy túl sok csodavizet nyeljen valaki, mert egykettőre eltűnhet a szerfölötti ifjúlástól.

Ha megengeded, felség, nyomban elkészítem számodra ezt a kipróbált csodaszert!

— Remek! — mekegi a király. — Addig is készítsék elő Kunigunda hercegnőt, hadd tudja, mi vár rá, hihihi!

És remegő kezével meglazult csavarjait számolgatja, nyámmog, vihog, időnként még szökdécsel is, mert a vénséges vénségtől már egészen gyermeteg lett, de a kéjenc gondolatokról csak nem szokott le.

Vágtatnak a lovagok a fürgítő permetért, rotyognak a keverékek, füstölnek a füstök, gőzök gomolyognak a vén kiboszorkány üstje fölött, végül is a trónhoz siet, térdre hull, átnyújtja az uralkodónak a higanyos, tükörfényes folyadékkal teli kelyhet, és fennhangon kiáltja: — Paralízis király! Íme, a csodavíz, amely megifjít; megerősít, harci kedvet és féktelen szerelmi erőt olt beléd; aki ezt a kelyhet kiüríti, annak az egész galaktikában nem lesz elegendő város, amit felperzseljen, szűz lány, akit megöleljen! Idd ki, és váljék egészségedre!

Megragadta a király a kelyhet, néhány csepp kilöttyent belőle a zsámolyára, mire a zsámoly felhorkant, nagyot ugrott, és Eklampton degenerálisra vetette magát! Ütötte-rúgta, hat marék érdemrendet tépett le róla!

— Idd ki bátran, felség! — buzdítja a kiboszorkány a királyt. — Hiszen látod, minő csodaszer ez!

— Előbb te igyál belőle — szól halkan a király, mert a vénség ravasszá tette. A kiboszorkány összerezzen, hátrahőköl, fejét rázza, de a király intésére máris három porkoláb ragadja meg, s tölcséren át néhány csepp higanyos folyadékot önt belé. Egy villanás, egy robbanás! Bámulnak az udvaroncok, bámul a király, de semmit sem látnak — a boszorkánynak se híre, se hamva, csak egy kormos szélű lyuk maradt a padlón, azon át egy másik lyuk látszik, már az álom és az ébrenlét között; ebben a második lyukban egy láb tűnik fel, savmarta csatos cipőben és megpörkölődött harisnyában. A láb, a cipő és a harisnya Cselemér főtudoré. Olyan iszonyúan erős volt a méreg, amelyet a kiboszorkány csodavíznek nevezett, hogy nemcsak a padlót, hanem magát az álmot is átfúrta, Cselemér lábára csöppent, és csúnyán megpörkölte. A király rémülten fel akart ébredni, de a főtudor szerencséjére Szeniliusz degenerálisnak még sikerült buzogányával jól fejbe kólintani királyát; ezért Csavar, amikor felocsúdott, semmire sem emlékezett az egész álomból. Mindamellett már harmadszor került ki sértetlenül az álomcsapdából, ezúttal mérhetetlen bizalmatlansága jóvoltából.

— Valamit álmodtam, de nem emlékszem, hogy mit — dünnyögte a király, mikor ismét az önálmodó szekrény előtt állott. — De miért ugrálsz fél lábon, Cselemér barátom, és miért szorongatod a másik lábadat?

— Kibereumám van, felség… Úgy látszik, időváltozás lesz… — nyöszörögte az álnok főtudor, majd tovább csábítgatta a királyt, hogy kóstoljon meg még egy álmot. Csavar hosszan tánakodott, végigböngészte az álomlistát, végül a „Hajdanka királylány nászéjszakája” című álom mellett döntött. És azt álmodta, hogy egy furcsa, kapcsos könyvet olvas a tűz mellett, és a könyv aranypergamenen, tűzvörös betűkkel, ékes szavakkal regél Hajdanka királylányról, aki ötszáz évvel azelőtt uralkodott Dandéliában; szó volt a könyvben a királylány Jégerdejéről, Spirális Bástyáiról, nyerítő madárkájáról, sokszemű kincstárnokáról, de főként rendkívüli szépségéről és erényéről. Csavarnak nagy kedve támadt erre a szépségre, olyan égető vágyra gyulladt, hogy pupilláján is átsütött a tűzfény. Elindult álma mélyébe Hajdankát megkeresni, de sehol sem lelte, csak a legvénebb robotok tudtak egyáltalán arról, hogy valaha létezett ilyen királylány. Mikor belefáradt a vándorlásba, egy sivatag kellős közepén — királyi sivatag volt, tehát helyenként aranyozva — szegényes viskót talált, belépett és hófehér ruhás vénembert pillantott meg. Az aggastyán felállt, és így szólt: — Te Hajdankát keresed, boldogtalan! Pedig jól tudod, hogy immár ötszáz éve nem él, szenvedélyed tehát meddő és hiábavaló. Az egyetlen, amit tehetek érted, hogy megmutatom őt neked, ha nem is testi valóságában, csupán numerikus, nemlineáris, sztohasztikus és gyönyörűséges módon modellezve ebben a Fekete Szekrényben, amelyet a sivatagi ócskavasakból barkácsoltam! — Mutasd hát, ó, mutasd! — kiáltott fel Csavar, az aggastyán pedig bólintott, kiolvasta könyvéből a királylány együtthatóit, betáplálta őt és az egész középkort, bekapcsolta az áramot, kinyitott egy kis ajtót a Fekete Szekrény tetején, és így szólt Csavarhoz.

— Nézd hát, és hallgass!

A király a kis ajtó fölé hajolt, és remegve látta nemlineárisan és digitálisan modellezve az egész középkort, benne Dandélia királyságot, a Jégerdőt, a királylány palotáját a Spirális Bástyákkal, a nyerítő madarakat, a sokszemű kincstárnokot, és magát Hajdankát, amint szépségesen és sztohasztikusan sétál a modellezett erdőben. Látszott az üvegen át, a Fekete Szekrény mélyében, zúgó vörös-arany izzás közben, amint a modellezett királylány modellezett virágokat szed, és modellezett dalocskát dúdol; Csavar pedig nekiugrott a szekrénynek, öklével verte a tetejét, be akart bújni a kis ajtón — őrületében be akart volna hatolni a szekrénybe zárt világba. Az aggastyán gyorsan kikapcsolta az áramot, elrántotta a királyt, és így szólt: — Tébolyult vagy! Lehetetlenségre vágyol, hiszen valóságos anyagból való lény nem hatolhat be abba a világba, amely csupán bináris elemek keringése és örvénylése egy numerikus, nemlineáris és diszkrét modellben!

— De én akarom! Akarom!! — toporzékolt Csavar, és fejét a Fekete Szekrény oldalába verte, úgyhogy a vaslemez begörbült. A vén így szólt: — Ha ennyire kívánod, lehetővé teszem, hogy összekapcsolódjál Hajdanka királylánnyal, de tudd meg, hogy előbb el kell veszítened jelenlegi alakodat; mértéket veszek majd rólad, felírom együtthatóidat, atomról atomra modellezlek; azután betáplállak, és ily módon része lehetsz annak a középkori, modellált világnak, amely a Szekrényben él, és élni fog mindaddig, amíg lesz áram a vezetékekben és izzás az anódokban; te magad azonban, aki most itt állsz előttem, eltűnsz, és nem leszel többé másként, csupán bizonyos áramok formájában, amelyek sztohasztikusan, diszkréten, nemlineárisan és gyönyörűségesen keringenek!