Stanislaw Lem: Kiberiáda

— Hogyan hihetnék szavaidnak? — kérdezte Csavar. — Honnan tudhatom, hogy engem modellezel, és nem valaki mást?

— Tegyünk próbát — szólt az öreg. Aztán nekilátott méretet venni róla, mint a szabók szokták, de pontosabban, mert minden atomját lemérte, majd programozta a Szekrényt, és így szólt: — Nézzed!

A király benézett az ablakon, és látta, hogy ő maga a tűz mellett ülve könyvet olvas Hajdanka királylányról, látta, hogyan fut el a királylányt keresni, miként érdeklődik utána, míg végül az aranyos sivatag közepében rátalál a viskóra, benne az aggastyánra, aki e szavakkal köszönti: — Te Hajdankát keresed, boldogtalan! — és így tovább.

— Azt hiszem, meggyőztelek — szólt az aggastyán, kikapcsolva az áramot —, most hát betáplállak a középkorba, a gyönyörű Hajdanka mellé, hogy vele álmodd az örök álmot, amely nemlineárisan, digitálisan…

— Jó, jó — vágott közbe a király —, de az csak a hasonmásom, nem én, mert én itt vagyok, nem a szekrényben!

— Mindjárt nem leszel itt — felelte szívélyesen az öreg —, erről gondoskodom…

Azzal nehéz, de jó fogású kalapácsot szedett elő az ágy alól.

— Míg te kedvesed karjában éled világodat — magyarázta —, én majd teszek róla, hogy ne legyen belőled kettő, egy itt, egy meg a Szekrényben. Bízd rám, van erre egy régi, egyszerű, de megbízható módszerem, csak szíveskedjél előrehajolni…

— Előbb mutasd meg még egyszer Hajdankát — szólt a király —, mert ellenőrizni akarom, tökéletes-e a módszered…

Az aggastyán megmutatta Hajdankát a Fekete Szekrény ablakában, a király nézte, nézte, majd így szólt: — A leírás abban az ócska könyvben erősen túloz. Jó bőr, nem mondom, de egyáltalán nem olyan különleges, mint a krónikák írják. Viszlát, öreg…

És sarkon fordult.

— Hogyhogy? Hová mész, te őrült?! — kiáltotta az öreg, a kalapácsot szorongatva, mert a király már az ajtóban volt.

— Akárhová, csak nem a Szekrénybe — felelte Csavar, és kiment. Ebben a pillanatban az álom szétpattant körülötte, mint a szappanbuborék, és meglátta maga mellett a szörnyen csalódott Cselemért az előcsarnokban. Hiszen már majdnem besétált a Fekete Szekrénybe, amelyből a főtudor soha többé nem engedte volna ki…

— Ide hallgass, Cselemér, túl sokat kell futni a nők után ezekben az álmokban — jegyezte meg a király. — Vagy mutatsz olyan álmot, amelyben minden különösebb utánjárás nélkül kedvemet tölthetem, vagy hordd el magad a palotából a szekrényeiddel együtt!

— Uram! — felelte Kiberényi. — Van egy extra álmom a számodra, osztályon felüli minőség, ezt próbáld ki, kérlek!

— Melyiket dicséred? — kérdezte a király.

— Ezt, uram — mutatott a főtudor a gyöngyháztábla eme feliratára: „Mona Lisa, avagy az édes végtelenség útvesztője.”

És ő maga ragadta meg a király óraláncon függő villásdugóját, hogy mielőbb bekapcsolja, mert látta, hogy rosszul áll a szénája: Csavar elkerülte az örök fogságot a Fekete Szekrényben, kétségkívül saját tompasága miatt, amelynek következtében nem szeretett bele kellőképpen a csábos Hajdankába.

— Várj — mondta a király —, majd én!

És bekapcsolta magát. Belép az álomba, és látja, hogy továbbra is ő maga az, Csavar, ott áll a palota előcsarnokában, mellette Kiberényi Cselemér, aki éppen azt magyarázza, hogy a legkéjesebb álom a „Mona Lisa” című, mert abban a női nem végtelensége érződik; meghallgatta, bekapcsolta magát, és körülnézett, mert már nagyon vágyott az örökös enyelgésre, de a következő álomban megint csak ott állt az előcsarnokban a főtudor mellett, gyorsan bekapcsolta magát, újabb álomba merült, és megint ugyanaz: az előcsarnok, benne a szekrények, Cselemér és ő maga. — Álmodom én? — kiáltott fel, bekapcsolódott, megint az előcsarnok, a szekrények és Kiberényi; még egyszer — megint ugyanaz; és megint, és megint, egyre gyorsabban. — Hol a Mona Lisa, te csaló?! — csattant fel, és kirántotta a csatlakozót, hogy felébredjen, de szó sincs róla! Megint ott állt az előcsarnokban a szekrények között. Toporzékolni kezdett, és egyik álomból a másikba, egyik szekrénytől a másikig, egyik Cselemértől a másikig hánykolódott, aztán már ezt sem akarta, semmit, csak visszatérni az ébrenlétbe, kedvelt trónjához, a palotabeli cselszövényekhez és kicsapongásokhoz, kitépdeste a villásdugókat, vaktában visszadugta őket, tört, zúzott. — Segítség! — kiabálta. — Veszélyben a király! — és: — Hé, Mona Lisa! Halló! — És ugrált rémületében, a sarkokba húzódott, rést keresett, ahol kiszökhetne az ébrenlétbe, de hiába.

Nem tudta, miért van mindez, mert túl izgatott volt, de ezúttal sem a tompaság, sem a gyávaság, sem a hitvány kapzsiság nem menthette meg.

Túl sok álomba keveredett már, túl sok álom vette körül szoros gubójával, hiába szakított fel egyet-kettőt vadul kapálózva, semmit sem ért el, mert csak a szomszéd álomba jutott, s amikor kirángatta a villásdugókat a szekrényekből, mindez csak álom volt, amikor leütötte a mellette álló Cselemért, ő is álomképnek bizonyult; rohangászni és futkosni kezdett Csavar, de sehol sem talált egyebet, csak álmokat és álmokat, az ajtófélfa, a márványpadló, az aranyhímes függöny, a csillár, a trónus, végül ő maga is — minden csak álom, látszat és délibáb volt; fuldokolni kezdett ebben az álommocsárban, eltévedt az útvesztőben, még kapálózott és rugdalózott, de hiába, hiszen az álombeli rúgás és kapálózás is csak álom! Agyonverte Cselemért, de hiába, mert nem ébren tette, ordított, de igazi hangot nem bírt adni, s amikor szédülve és összezavarodva egy bizonyos pillanatban csakugyan az ébrenlétre ocsúdott fel, nem tudta már megkülönböztetni az álmoktól, tehát bedugott egy villásdugót, és visszamerült az álomba, és eldőlt a sorsa, hiába próbált már felébredni, nem tudta ugyanis, hogy a „Mona Lisa” nem más, mint a „monarcholízis” vagyis „királyfeloldás” szó sátáni rövidítése, s ez volt az álnok Cselemér összes csapdái közül a legalattomosabb…

Ezt az épületes és hátborzongató történetet mondta el Trurl Marcona királynak, de annak megfájdult tőle a feje, ezért sürgősen hazaküldte a mérnököt, kitüntetve őt a Szent Kibernát renddel, amelynek címere zöld mezőben lila visszacsatolás és arany információ.

E szavak után a második mesélőgép dallamosan bekapcsolta leállító berendezését, furcsán felkacagott, mert némelyik tranzisztora kissé túlmelegedett, csökkentette magában az anódfeszültséget, aztán kikapcsolt, és visszament a gyaloghintóhoz, általános taps közepette, melyet ékesszólásával és elbeszélő tehetségével méltán kiérdemelt.

Zsenialon király kelyhet nyújtott Trurlnak, tele valószínűségi hullámokban fürdő ionokkal, a mérnök felhajtotta a fotonhabos italt, és jelt adott, mire a harmadik gép kilépett a barlang közepére, meghajolt, és szépen modulált elektronikus hangján így szólt: Íme, a történet arról, hogyan váltott ki Trurl, a Nagy Mérnök, egy ócska fazék segítségével helyi fluktuációt, és mi következett ebből.

A Mángorló csillagképben volt egy Spirális Galaktika, ebben a Galaktikában volt egy Fekete Felhő, ebben a Felhőben volt öt hatos csillagcsoport, az ötödik csillagcsoportban volt egy nagyon öreg, vaksi, lila nap, a lila nap körül hét bolygó keringett, a harmadik bolygónak két holdja volt, és mindezeken a napokon, csillagokon, bolygókon és holdakon a statisztikai eloszlás szerint különféle dolgok történtek, de a Mángorló csillagkép Spirális Galaktikájának Fekete Felhőjében az ötödik csillagcsoport lila napja harmadik bolygójának második holdján volt egy szemétdomb, amilyet bármelyik bolygón vagy holdon meg lehet találni, egészen közönséges, tehát csupa szemét és egyéb hulladék, mellesleg abból keletkezett, hogy a Glaubersós Aberridák atomháborút vívtak a Liliomos Albumensekkel, minek következtében hídjaik, útjaik, házaik, palotáik és ők maguk egy halom porrá és némi ócskavassá váltak, s ez aztán a meteorszéllel a szóban forgó helyre vándorolt. Évszázadokon át semmi sem volt ezen a szemétdombon, csak a szemét, de mikor egyszer földrengés támadt, a szemétnek az alsó fele fölülre került, a felső fele pedig alulra, aminek önmagában véve még nem volt nagyobb jelentősége, de előkészített egy jelenséget, melyet az váltott ki, hogy Trurl, a Híres Mérnök, arrafelé repült, és egy fényes csóvájú üstökös elvakította. Hogy eltávolodjon tőle, kidobálta űrcsónakja ablakán, ami éppen a keze ügyébe esett, mégpedig a figurák nélküli, üres úti sakkot, amelyben korábban törkölypálinkát tartott, a puskaporos hordókat, amelyeket nem sikerült rásóznia Kloreleja csillag lakosaira, továbbá különféle ócska edényeket, s ezek között volt egy repedt cserépfazék. Ez a fazék, kellő sebességre tevén szert, sőt felgyorsulva az üstökös csóvájától, a gravitáció törvényei szerint éppen a szemétdomb felett csapódott a hegyoldalba, majd lejjebb gurult egy pocsolyába, megcsúszott a sárban, lesiklott a szemétbe, és meglökött egy rozsdás vasat, amely ettől egy rézdrót köré tekeredett, szélei közé pedig üvegcserép került, így kondenzátor keletkezett, a drót a fazék köré csavarodva napelemet alkotott, a kő pedig, amelyet a fazék megmozdított, meglökött egy rozsdás vasat, amely ócska mágnes volt, ettől a mozgástól áram keletkezett, elmozdított tizenhat másik vasdarabot és drótmaradványt, szulfitok és kloridok olvadtak ki, atomjaik összekapcsolódtak más atomokkal, s a megbolygatott molekulák elkezdtek meglovagolni más molekulákat, míg végül a szemétdomb kellős közepén létrejött egy Logikai Áramkör, aztán öt másik, végül újabb tizennyolc ott, ahol a fazék végül darabokra törött, estére pedig, nem messze a már kiszáradt pocsolyától, kimászott a szemétdomb szélére az ilyen véletlen módon létrejött Magafia Majmász, akinek nem volt sem apja, sem anyja, saját maga fia volt ő, hiszen apja a Véletlen, anyja pedig az Entrópia. Lemászott Majmász a szemétdombról, és egyáltalán nem tudta, hogy keletkezésének valószínűsége egy volt a száz szupergigacentilionhoz, a hexaptilionodik hatványon, csak mendegélt, amíg elért a következő pocsolyához, amely még nem száradt ki, tehát a partjára kuporodva megnézhette magát benne. És meglátta a víz tükrében saját teljesen akcidentális fejét, amelyen patkó alakú fülek libegtek, bal füle görbe volt, a jobb pedig villás, látta véletlenszerű törzsét, amely vasakból, vaskókból és vasacskákból állt össze, részben hengeres volt, mert lekerekedett, amint kimászott a szemétdombból, középen pedig keskenyebb, mintha dereka lenne, mert éppen ott mászott át a szemétdomb szélén heverő kövön, meglátta szemétkarjait és hulladéklábát, megszámolta őket, puszta véletlenségből párosak voltak, meglátta a szemeit, a körülmények összejátszása folytán kettő volt belőlük, és roppantul tetszett magának Magafia Majmász, felsóhajtott a gyönyörűségtől, hogy ilyen karcsú dereka van, páros végtagjai, kerek feje, és hangosan felkiáltott: — Nahát! Gyönyörű vagyok, sőt tökéletes, s ebből világosan következik az Egész Teremtés Tökéletessége! Ó, milyen jóságos lehet az, aki engem teremtett!