Stanislaw Lem: Kiberiáda

Ezzel meghajolt a fekete gép, Zsenialon király pedig mélyen, de kissé gyászosan eltűnődött, olyannyira, hogy a társaság már görbe szemmel kezdett Trurlra nézni, hogy így elbúsította királyukat a mesével.

De aztán a király váratlanul elmosolyodott, és megkérdezte: — Tudsz-e még valamit, gépem?

— Uram — felelte a gép, mélyen meghajolva —, elbeszélem neked Klorián Teoriciusz Klapostol, a mammoni intelektrikus és gondolnok hihetetlenül mély értelmű történetét.

Történt egyszer, hogy Klapanciusz, a híres mérnök, pihenésre vágyva nagy munkái után (elkészítette ugyanis Nihilofil király számára a Gépet, amelyik Nincs, ez azonban külön történet), a mammonidák bolygójára repült, és ott barangolt magányt keresve, míg egy erdő szélén meg nem pillantott egy kiborbolyával benőtt kunyhót, amelynek kéményéből füst szállt fel. Legszívesebben elkerülte volna, de mikor észrevette, hogy a kunyhó előtt üres tintás hordók állnak, meglepődött és bekukkantott. Az asztal mellett, amely voltaképp jókora kő volt, a székül szolgáló kisebb kövön egy aggastyán üldögélt, de olyan kormos, rozsdás és összevissza drótozott volt, hogy Klapanciusznak leesett az álla. A vén homloka gidres-gödrös volt, szemei csikorogva forogtak keretükben, tagjai nyikorogtak, mert rég nem kente őket, egész testét drótok meg zsinórok tartották össze, és szemlátomást áramínség gyötörte, mint a földön elszórt borostyándarabkák is mutatták; ezek dörzsölgetésével szerezte meg a boldogtalan a mindennapi betevő áramát! Klapanciusz szíve elszorult e nyomor láttán, diszkréten a tarisznyájába nyúlt, mikor az aggastyán, aki csak most vette észre zavaros szemével, nyekergő hangon felkiáltott: — Hát megjöttél végre?!

— Megjöttem… — bökte ki Klapanciusz, csodálkozva, hogy várták ott, ahová nem is készült.

— Most jössz?! Hát akkor pusztulj innét, törd ki kezed, lábad, nyakad — emelkedett föl iszonyú csikorgással az öreg, és mindazt, ami körülötte hevert, különféle szemetet meg hulladékot, kezdte hozzávagdosni a meghökkent Klapanciuszhoz. Mikor aztán elfáradt és abbahagyta, a mérnök gyengéden faggatni kezdte, hogy minek köszönheti ezt a fogadtatást. Az öreg olykor még felmordult: — Zárlatosodj meg!

Hogy enne meg a rozsda! — de bizonyos idő múltán lecsillapodott, és olyannyira megbékélt, hogy zihálva, fölemelt mutatóujjal, már csak néha szitkozódva, viszont annál többször szikrázva, úgyhogy ózonillat szállt a levegőben, e szavakkal beszélte el történetét: — Tudd meg, idegen, hogy én a gondolnokok legelseje vagyok, hivatásom szerint ontológiával foglalkozom, nevem pedig, amely egykor majd elhalványítja a csillagok fényét, Klórfán Teoriciusz Klapostol.

Szegény szülők gyermeke vagyok, kiskoromtól csak a létet átható gondolkodás felé vonzódtam. Tizenhat éves koromban írtam meg első munkámat „Deotron” címmel. Ez az aposzteriorisztikus istenségek általános elmélete, amely istenségekkel a magas fokra érkezett civilizációk azért kénytelenek kipótolni a kozmoszt, mert mint ismeretes, az anyag első, ezért kezdetben senki sem gondolkodik.

Ennélfogva a történelem hajnalán teljes gondolattalanság uralkodik, no és persze, nézd csak meg, kérlek, hogyan fest ez a kozmosz!! — Az öreget itt elöntötte a méreg, toporzékolni kezdett, majd lecsillapodott, és folytatta elbeszélését. — Kifejtettem tehát annak szükségességét, hogy ha már kezdetben nem voltak istenek, utólag kell őket csinálni; és minden intelektrikus civilizáció arra törekszik, hogy megépítse az Ultimatív Mindenhatógépet avagy Helyrezökkentőt, az Értelem útjainak kiegyenesítőjét. E munkámban felvázoltam az első Deotron tervét, és jellemeztem működését; kapacitását deonokban mértem. A mindenhatóságnak ez az egysége egymilliárd parszek hatósugarú csodatételi képességgel egyenlő. Mikor művem saját kiadásomban megjelent, siettem ki az utcára, mert biztosra vettem, hogy a nép azonnal a vállára emel, virágokkal koszorúz meg, és eláraszt arannyal, de még egy sánta flip-flop sem dicsért meg.

Inkább csodálkozva, mint csalódottan nekiültem, hogy megírjam „Az Ész kalapácsa” című kétkötetes munkámat, amelyben kifejtettem, hogy minden civilizáció előtt két út áll, vagy agyongyötri, vagy agyonkényezteti magát. Mindkettővel lassacskán felfalja a kozmoszt, és a csillagokat hokkedlikká, kerekekké, csapágyakká, szivartárcákká és jászlakká dolgozza fel, ez pedig azért van, mert miután a kozmoszt képtelen megérteni, az Érthetetlent valamiképpen Érthetővé kívánja változtatni, és nem nyugszik, amíg a ködöket árnyékszékekké, a bolygókat golyóstollakká és bombákká nem alakítja át, mindeközben a Rend Magasabb Eszméjére szögezve szemét, mivel csak a csatornázott, kövezett és katalógusba szedett mindenséget találja eléggé illendőnek. Az „Advocatus Materiae” című második kötetben kifejtettem, hogy az Értelem, mohósága következtében, csak akkor érzi jól magát, ha sikerül leigáznia valami kozmikus gejzírt, vagy befognia valami atomfalkát, és szeplőhalványító kenőcsöt készítenie belőle. Aztán rögtön a következő jelenségre veti magát, hogy trófeaként odaakassza tudományos zsákmányai mellé. Ám a világ ezt a két kötetet is tökéletes meg nem értéssel fogadta; ekkor azt mondtam magamban, hogy a türelem és a kitartás erényén múlik minden. Miután megvédtem a Kozmoszt az Észtől, melynek a fonákját így lelepleztem, valamint az Észt a Kozmosztól, amely csupán azért ártatlan, mert az Anyag öntudatlanul vetemedik mindenféle gyalázatosságra, hirtelen ihlettől vezérelve megírtam „A Lét Szabásza” című munkát, amelyben logikusan bebizonyítottam, hogy a filozófusok vitái értelmetlenek, hiszen az a dolgok rendje, hogy mindenkinek saját filozófiája legyen, amely testére van szabva, mint egy öltöny. Mivel ezt a munkámat is süket csönd fogadta, nyomban megírtam a következőt, ebben felsoroltam valamennyi lehetséges hipotézist a világmindenségről: az elsőt, amely szerint egyáltalán nincsen, a másodikat, hogy valamiféle Teremtőcske baklövésének következménye, aki világot akart teremteni, holott úgy értett hozzá, mint hajdú a harangöntéshez, a harmadikat, miszerint a világ bizonyos Szuperagy őrülete, amely önmagába gabalyodott, a negyediket, hogy ügyetlenül materializált szellem, az ötödiket, hogy idióta módján gondolkodó anyag — és magabiztosan vártam az éles vitákat, a visszhangot, a szidalmakat, dicséretet, koszorúkat, támadásokat, kiátkozást; de megint csak nem történt semmi.

Álmélkodásomnak ekkor már nem volt határa. Azt gondoltam, talán nem eleget tanulmányozom a többi gondolnokot, tehát gyorsan beszereztem műveiket, és sorra áttanulmányoztam a leghíresebbeket, úgymint Frenéziusz Pacort, Bulfon Struncelt, a strunclista iskola atyját, Turbuleon Kratafalkot, Szfericiusz Logart, végül magát Tökkopasz Lémuelt.

Sajnos, semmi figyelemre méltót nem találtam bennük. Műveim példányai eközben lassan kifogytak, tudtam tehát, hogy valaki olvassa őket, ha pedig olvassa, majd csak meglesz az eredmény. Különösen abban nem kételkedtem, hogy maga elé idéztet majd a Zsarnok, és követeli, hogy mindenekelőtt vele foglalkozzam, és az ő dicséretét zengjem. Pontosan elterveztem, mit fogok válaszolni: mindenem az Igazság, és kész vagyok meghalni érte; a dicséretekre szomjas Zsarnok, miután megismerkedett nagyszerű elmémmel, megpróbál majd kegyeivel lépre csalni, csengő aranyakat szór lábaimhoz, majd hajthatatlanságomat látva, szofistái sugalmazására azzal érvel, hogy ha a kozmosszal foglalkozom, vele is foglalkoznom kell, hiszen ő a kozmosz része.