Stanislaw Lem: Kiberiáda

És tovább sántikált, elhullajtva lazán csüngő csavarjait — hiszen senki sem húzta meg őket —, és himnuszokat dúdolt az Eleve Elrendelt Harmónia tiszteletére, de hét lépés után megbotlott, mert nem jól látott, és fejjel lefelé visszapottyant a szemétdombra, aztán semmi sem történt vele a rozsdásodáson, bomláson és általános korrózión kívül háromszáznegyvenezer évig, mert mikor fejre esett, zárlatos lett, és már nem is létezett többé. Egyszer azonban történt, hogy egy kereskedő, aki ócska bárkáján kökörcsinrakományt szállított a bergengócok számára a Seholsincs bolygóról, a lila nap közelében öszszeveszett segédjével, és hozzávágta a cipőjét, s az egyik cipő kitörte az ablakot, és kirepült az űrbe, majd annak következtében, hogy az üstökös, amely annak idején Trurlt elvakította, megint éppen ugyanazon a helyen volt, ez a cipő lassan keringve lepottyant a holdra, alig pörkölődött meg a légköri súrlódástól, leugrált a hegyoldalon, és megrúgta a szemétdombon heverő Majmászt, éppen akkora impulzussal és véletlenül éppen olyan szögben, hogy a centrifugális erő, a forgatónyomaték és az impulzusmomentum ismét beindította e véletlenszerű lény akcidentális szemétagyát. Az történt ugyanis, hogy a rúgástól Majmász belepottyant a közeli pocsolyába, feloldódtak benne a kloridok és jodidok, agyában bugyborékolni kezdett az elektrolit, áram keletkezett, amely ide-oda ugrott, míg e szökdelés és keringés következtében Majmász felült a pocsolyában, és azt gondolta: „Úgy rémlik, hogy vagyok!”

Ennél többet azonban nem volt képes gondolni további tizenhat századon keresztül, csak öntözte az eső, és verte a jégeső, és nőtt az entrópiája, de ezerhatszázhúsz év múlva egy kismadár, amely egy ragadozó madár elől menekülve átrepült a szemétdomb fölött, könnyített magán, hogy növelhesse sebességét, s éppen fejen találta Majmászt, aminek következtében Majmász felocsúdott, tüsszentett, majd így szólt magában: — Csakugyan vagyok! Ehhez a legcsekélyebb kétség sem fér. Kérdés azonban, ki mondja tulajdonképpen: vagyok? Vagyis: ki vagyok én?

Hogyan találhatnék erre választ? Hm! Ha rajtam kívül létezne még valami, bármi, amivel összevethetném és összehasonlíthatnám magam, könnyű lenne a dolgom, de éppen az a bökkenő, hogy nincsen semmi, hiszen látom, hogy egyáltalán semmit se látok! Eszerint csak én vagyok, és én egymagam alkotok minden lehetőséget, amennyiben gondolkodhatom, amiről akarok; de hát mi vagyok én tulajdonképpen, a gondolkodás üres színhelye vagy mi a csuda?

Ugyanis ezúttal már nem volt semmiféle érzékszerve, mert azok az évszázadok folyamán teljesen tönkrementek és felbomlottak, hiszen mindenen a könyörtelen Entrópia, a Káosz kemény szívű szeretője uralkodik. Majmász tehát nem látta sem anyapocsolyáját, sem a szülősarat, sem az egész világot, nem emlékezett, hogy mi történt vele korábban, és egyáltalán semmi mást nem tudott, csak gondolkodni.

Erre az egyre volt képes, tehát ebben gyakorolta magát.

Ki kellene tölteni azt az űrt, ami vagyok, és ily módon megváltoztatni nyomasztó egyhangúságát szólt magában. — Nosza, találjunk ki valamit; amit elgondolunk, az lesz is, hiszen gondolatainkon kívül nincsen semmi egyéb. — Mint látható, kissé elbizakodott lett, és többes számban gondolkodott saját magáról.

— Vajon lehetséges volna, hogy rajtam kívül is létezzék valami? — töprengett tovább. — Tegyük fel egyelőre, bármily valószínűtlenül, sőt szinte őrülten hangzik, hogy lehetséges. Nevezzük ezt a másik valamit Gozmosznak. Ez esetben tehát létezik a Gozmosz, és én mint annak részecskéje!

Itt megállt, fontolóra vette a dolgot, és az egész hipotézist tökéletesen alaptalannak vélte. Hiányzott belőle minden ráció, nem volt semmiféle alapja és premisszája, nem szólt mellette semmi érv, ezért merő képzelgésnek és gőgös nagyratörésnek minősítette, elrestellte magát, és így szőtte tovább gondolatait: — Arról, ami rajtam kívül van, ha egyáltalán van valami, semmit sem tudok. Arról viszont, ami belül van, tudni fogok, mihelyt azt a valamit elgondolom, hiszen az ördögbe is, ki más ismerné a gondolataimat, mint én magam?!

És másodszor is kigondolta a Gozmoszt, de most már saját lelkének belsejébe helyezte el. Ezt sokkal szerényebbnek, illendőbbnek és ésszerűbbnek vélte, márpedig racionális felfogásra törekedett.

Nekilátott tehát, hogy kitöltse ezt az ő Gozmoszát mindenféle elképzelt dologgal. Először, gyakorlatlan lévén, kigondolta a bumburnyákokat, akik zsendevérek bösztörözésével foglalkoztak, meg a nyihulákokat, akik a garáncot kedvelték. És nyomban öszszeverekedtek a bumburnyákok a nyihulákokkal a garáncon, úgyhogy Szemétdombi Majmásznak megfájdul a feje, és ebből a világteremtésből a migrénen kívül nem lett semmi.

Most már megfontoltabban fogott a teremtéshez. Először kigondolva az alapelemeket, úgymint egy-két nemesgázt, a Calsonium nevű tökéletes elemet és a Dumalium nevű szellemi elemet, aztán szaporítani kezdte a lényeket, olykor belezavarodott, de néhány évszázad után már bizonyos gyakorlatra tett szert, és egészen tisztességes, szolid Gozmoszt gondolt össze, különféle törzsek, lények, létezők és jelenségek éldegéltek benne, mégpedig egész kellemesen, mivel Majmász Gozmoszában messzemenően liberális törvények uralkodtak, nem szerette ugyanis a szigorú törvényeket, az olyan kaszárnyarendszert, amilyet az anyatermészet alkalmaz (ezt persze nem is ismerte, és mit sem tudott róla).

Majmász világa ezért tele volt szeszélyes csodákkal, egyszer így történtek benne a dolgok, máskor amúgy, harmadszor megint egészen másképp, minden különösebb ok nélkül. Ha valakinek ebben a világban el kellett pusztulnia, mindig megúszhatta valahogy a dolgot, mert Majmász úgy döntött, hogy nem engedélyez visszafordíthatatlan eseményeket. És gondolataiban nagyon jó dolga volt mind a gondról népnek, mind a Calsoniumot bányászó káliaknak, mind pedig a profundoknak, benéneknek és csalándokoknak évszázadokon keresztül.

Ezalatt lassan lehullott Majmász szemétkarja és hulladéklába, körülötte rozsdásra színeződött a pocsolya, hajdani délceg derekától fara pedig lassan belesüllyedt a mocsárba. Éppen új csillagcsoportokat alkotott gyengéd figyelemmel tudatának örök sötétségében, amely az ő Gozmosza volt, és önzetlenül arra törekedett, hogy lehetőleg pontosan emlékezzék mindarra, amit gondolataiban megalkotott; noha már gyakran belefájdult a feje, mégsem hagyta abba, mert úgy érezte, hogy Gozmoszának szüksége van reá, és e Gozmosz meglehetős hálával is tartozik neki. Ám a rozsda közben megette külső lemezeit, amiről persze nem tudott.

Trurl fazeka pedig, amely évezredekkel előbb életre keltette Majmászt, a pocsolya színén ringatózva, lassan közeledett hozzá, és a boldogtalannak már csak a feje állt ki a vízből. És akkor, amikor Majmász éppen kigondolta az üvegtiszta, bájos Bauciszt és hűséges Pendragorját, s amikor ők ketten boldogan siklottak végig képzeletének sötét napjai között, valamennyi gozmoszbeli nép néma csöndje közepette, a bumburnyákokat is beleértve, és halkan szólongatták egymást — egyszerre csak megrepedt a rozsdás koponya, mert a szél fuvallatától nekikoccant a fazék, barnás víz hatolt be a réztekercsek közé, kioltotta a logikai áramköröket, és Majmász Gozmosza a mindennél tökéletesebb semmibe tért vissza. Azok pedig, akik az első lökést adták neki és a világok sokaságának, minderről soha nem tudtak meg semmit.