Stanislaw Lem: Kiberiáda

— Ízlettek a szüzek? — érdeklődött Cselemér.

— Ízlettek, de hol a muzsika?

— Sajnos, elromlott a szekrényben a zenélő óra — mentegetőzött a főtudor. — Kegyeskedjék felséged egy másik, zamatos álmot kipróbálni.

A király szívesen ráállt, de most a Fekete Szekrényhez ment, és bekapcsolta magát a „Firtán lovag és a szép Ramolda, Heterik leánya”

című álomba.

Körülnéz — és látja, hogy a romantoelektrikus korba került. Tetőtől talpig páncélosan álldogál egy nyírfaligetben, előtte hever egy frissen legyőzött sárkány, távolabb tölgyfák susognak, szellő fújdogál és patak csörgedez. Megnézte magát a víztükörben, s rögtön látta, hogy ő maga Firtán, a nagyfeszültségű lovag, a páratlan vitéz.

A lovagkor egész története páncéljára volt írva. Sisakja rostélyát Morbidor herceg görbítette meg halálos görcsbe szorult öklével, miután ő legyőzte, lábvértjének csatját Szilaj Henrik törte össze, mellvasát a haldokló Vasfogú Tódor harapta szét, vállpáncélja a legyőzött Rémes Szvetozár kardjának nyomát viselte, könyökvédőjén és páncélingén is viadalok emlékei. Pajzsára pillantott: tele volt tűznyilak égett nyomaival. Háta viszont sértetlen volt, mert még senkinek sem fordított hátat a viadalban! Mindez azonban, őszintén szólva, nem nagyon érdekelte, mert fütyült a harci dicsőségre; viszont eszébe jutott Ramolda, tehát lóra pattant, és álomszerte keresni kezdte. El is jutott Heterik fejedelemnek, a leányzó atyjának várához, dobogott a felvonóhíd a ló patái alatt, s maga a herceg jött elébe kitárt karokkal, hogy üdvözölje és házába vezesse.

Sietett volna a lovag Ramoldához, de hát nem illik ajtóstul rontani a házba. Az agg fejedelem elújságolta, hogy külhoni lovag vendégeskedik a várban, a Polimér nemzetségből való híres Vinidur, a mestervívó, akinek egyetlen vágya, hogy megvívjon Firtánnal. Már meg is jelent a hajlékony, fürge Vinidur; hozzá lépett, és így szólt: — Tudd meg, lovag, hogy szívem a nagyfeszültségű, higanycsípejű, mágneses pillantású Ramoldára vágyik, akinek keblénél szebbet a gyémánt sem rajzol! A te jegyesed ugyan, de én élethalálra szóló viadalra hívlak, döntse el a kard, melyikünk lesz a férje!

És elébe vetette fehér nejlonkesztyűjét.

— Lakodalom rögtön a viadal után! — tette hozzá az atya.

— Kérem, ezen ne múljék — szólt Firtán, Csavar pedig azt gondolta magában: „A lakodalom után meg majd felébredek, aztán mire jó az egész! Az ördög hozta ide ezt a Vinidurt!”

— Így hát, lovag — mondotta Heterik —, még ma meg kell vívnod a daliás Polimér Vinidurral; a viadalt este tartjuk, fáklyafénynél, addig fáradjon kiki a szobájába!

Aggódott egy kissé Csavar a Firtán bőrében, de mit tehetett volna?

Bement a számára kijelölt szobába. Egyszerre csak kopogtatnak az ajtón, besurran egy vén kiboszorkány, rákacsint, és így szól — Ne félj semmit, lovag, megkapod a szép Ramoldát, fejed még ma ezüstös ölében nyugszik! Rólad álmodik ő éjjel-nappal! Csak egyre ügyelj: támadj merészen! Vinidur nem tehet kárt benned, te leszel a győztes!

— Könnyű azt mondani, kedves kiboszorkány — jegyezte meg a lovag —, de ha mégsem úgy lesz? Ha például megcsúszom vagy nem hárítok el egy csapást? Nem kockáztathatok könnyelműen! Nincs véletlenül valami jó varázslatod?

— Hihihi! — csikordult fel a vénség. — Hová gondolsz, acéluram!

Varázslat nem létezik, és különben sincs rá szükséged, mert én pontosan tudom, mi lesz, és kezeskedem, hogy győzni fogsz, mint a huzat!

— Egy kis varázslat azért mégiscsak biztosabb lenne — morogta a lovag —, különösen így álomban… De várj csak, véletlenül nem Cselemér küldött téged, hogy egy kis önbizalmat öntsél belém?

— Cselemér nevű lovagot nem ismerek — szólt a kiboszorkány —, és nem tudom, miféle álomról beszélsz; ébren vagy, acéllovag, és hamarosan meggyőződhetsz erről, amikor majd megkóstolod Ramolda mágneses ajkát.

— Különös! — dünnyögte Csavar, és már oda sem figyelt, amikor a kiboszorkány kisurrant a szobából, éppoly halkan, mint ahogy bejött.

— Hogy ez nem álom? Pedig én azt hittem. Azt mondja, ébren vagyok.

Hm. Nehéz eldönteni. Mindenesetre még óvatosabbnak kell lennem!

És máris felharsannak a kürtök, vértesek léptei döngenek, a kerengő megtelik udvari népséggel, és mindenki a bajvívókat várja. Jő is Firtán, kissé remegő térdekkel, látja, milyen édesen pillant rá a csodás Ramolda, ám egyelőre alig érdeklik az ígéretes pillantások.

Vinidur is kilép a fáklyafényes udvar közepére, és pengve összecsapnak a kardok. Csavar most már nagyon megijed, és elhatározza, hogy mindenáron felébred, erőlködik, de nem engedi a nehéz páncél, fogva tartja az álomkelepce az ellenség pedig támad!

Egyre gyorsabban villognak a pengék, Csavar karja már gyengül, mikor egyszer csak felordít a másik bajnok, és felmutatja törött kardját; Firtán lovag rá akarja vetni magát, de a másik kirohan a letaposott bajvívó körből, az apródok új kardot adnak a kezébe, és ebben a pillanatban látja Firtán, hogy a nézők közül feléje surran a vén kiboszorkány, és fülébe súgja: — Acéllovag! Mikor a felvonóhíd nyitott kapuja előtt lesztek, Vinidur elejti kardját, te pedig sújtsál le bátran, ez lesz győzelmed perce!

Így suttog és eltűnik, az ellenfél pedig már jön is az új karddal.

Folyik a harc, Vinidur úgy vív, mint a cséphadaró, de már gyengül, lassul a karja, nem is védi magát, itt a kedvező pillanat, de Vinidur kezében még ott villog és rémít a kard, Csavar tehát összeszedi minden erejét, azt gondolja: „Kell a fenének ez a Ramolda, minden bájával együtt!” azzal hátat fordít, és kirohan a sötét, éjszakába a felvonóhídon, csak úgy dübörög lába alatt a deszka. Beveszi magát az erdőbe, háta mögött üldözők lármáját hallja, csúfos és fenyegető kiáltások szállnak utána, futtában egy fának rohan, beveri a fejét, hogy a csillagokat látja, hunyorog néhányat, és Iám, ott áll a palota előcsarnokában, a Fekete Önálmodó Szekrény előtt, mellette pedig Cselemér, a lélekmérnök, görbén mosolyogva. Ezzel a mosollyal mélységes csalódását leplezte, a Ramolda-álom ugyanis csapda volt a királynak; ha Csavar hallgat a vén kiboszorkány tanácsára, Vinidur, aki a gyengülést csupán színlelte, a nyitott kapuban egyből keresztüldöfte volna. A király csak rendkívüli gyávaságának köszönhette, hogy elkerülte ezt a csúfos véget.

— Kellemes volt Ramoldával? — érdeklődik Cselemér.

— Ugyan! Otthagytam, mert nem a zsánerem — morogja Csavar. — Azonkívül még valami hülye verekedés is volt. Fegyvermentes és csatamentes álmokat kívánok, érted?

— Ahogy felséged parancsolja — hajol meg az álnok. — Válassz, uram, valamennyi álomban csupa gyönyörűség vár rád…

— Meglátjuk — dünnyögi a király, és bekapcsolódik a „Dévajka királylány nyoszolyája” című álomba. Gyönyörű, pompás, aranydíszes szobát lát maga körül. A kristályablakokon át forrásvízként árad be a fény, a gyöngyház mosdónál ott áll a királylány, ásítozik, lefeküdni készül. Elámult Csavar király a szépséges látványon, köhinteni akart, hogy jelenlétét jelezze, de képtelen volt hangot adni — megnémult volna? Szájához akart nyúlni, de nem sikerült — lábát mozdította volna, de nem bírta. Nagyon megrémült, körülnézett, hová ülhetne le, mert egészen elgyengült a nagy ijedelemtől — és leülni is képtelen volt. A királylány eközben még egypárat ásított, és amint lehuppant az ágyára, Csavar király nagyot reccsent, mert ő maga volt Dévajka királylány nyoszolyája! A leányzót bizonyára nyugtalan álmok gyötörték, mert állandóan forgolódott, öklével csépelte, lábacskájával rugdosta a királyt. A nyoszolya végül is szörnyen megdühödött, összeszedte erejét, és nagyot rántott magán — az eresztékek meglazultak, a lábai négyfelé csúsztak, a királylány nagy recsegés közepette a padlóra pottyant, a király pedig felébredt a zuhanástól, és látja, hogy megint ott van palotája előcsarnokában, mellette pedig az alázatosan hajlongó Kiberényi Cselemér.