Stanislaw Lem - Kiberiáda

Borzalommal eltelve válaszoltam: — Kegyelmetek alighanem teljesen elveszítették ép elméjüket, ha úgy vélik, hogy ez az ártatlan polgár, akit, mint hallom, minden délben atomokból hengerelnek, felelős lehet bizonyos tudós tetteiért, akármilyenek voltak légyen is azok, mikor az illető idestova három évszázaddal ezelőtt teljesen meghalt!

Mire a professzor: — Hát ki más volna ez a nagy orrú térdeplő itt? Hiszen ő is Zűrkavarinak nevezi magát… Hogy hívnak, te címeres gazember?

— Zűr… kavari… Zuárdnak… kegyetlenséged… — hüppögte ez uborkaorrú.

— De hát ő mégsem ugyanaz! — szóltam.

— Hogyhogy nem ugyanaz?

— Hiszen magad mondottad, professzor uram, hogy ő meghalt!

— Mi pedig feltámasztottuk!

— Egy másikat, hozzá hasonlót, az ikertestvérét, de nem ugyanazt!

— Bizonyítsd be!

— Nem bizonyítok én semmit — válaszoltam erre —, mivel itt van a kezemben ez a lézerpisztoly, azonkívül jól tudom, hogy belemászni ebbe a bizonyításba igencsak veszélyes lenne, minthogy az azonossági elvből a ‘recreatio ex atomis individui modo algorytmico’ esetében nem egyéb következik, mint a híres Paradoxon Antinomicum, vagyis Labyrinthum Lemianum, mely az Advocatus Laboratorisnak is nevezett tudós műveiben van leírva. Ezért mindennemű bizonyítás nélkül, pusztán eme pisztoly hatására, ebben a szempillantásban engedjétek szabadon ezt az ormányos málnát, és soha többé ne merészeljetek hasonló rútságokat elkövetni!! — Köszönöm, nagylelkűséged! — áradozott a málnazekés, miközben feltápászkodott. — Íme — csapott duzzadt zsebére —, itt vannak az új képletek és egyenletek, amelyekkel már teljesen és igazán boldoggá lehet tenni a legárokat! Tudniillik vissza kell őket kapcsolni, és nem sorba, mint ahogyan háromszáz évvel ezelőtt egy apró tévedés folytán kijött a számításomból! Rohanok, hogy nagyszerű, új eszmémet megvalósítsam!

És máris az ajtónál termett, mi többiek pedig döbbenten figyeltük.

Ekkor lebocsátottam zsibbadt kezemet, és szemeimet elfordítva, így szóltam a professzorhoz: — Visszavonom szavaimat. Tedd, ami a dolgod…

A négy legór halkan felhördülve Zűrkavari felé ugrott, nekiestek, és addig foglalatoskodtak vele, míg nem volt többé a világon.

Ekkor felsóhajtottak, fejükre húzták a csuklyájukat, megigazították a nagy fáradozásban félrecsúszott ruházatukat, hűvösen biccentettek felém, s libasorban kivonultak a pincéből, én pedig egyedül maradtam, a nehéz lézerpisztolyt szorongatva, s mélabú és döbbenet gomolygott bennem.

Ezt az épületes történetet mesélte el vasföldi Marcona király okulására Trurl mérnök, akit a fent említett király hívatott a színe elé. Mikor pedig az uralkodó további magyarázatot követelt a nemlineáris perfekcionálás ügyében, Trurl így szólt: — Cembália bolygón járván, láttam, milyen következményekre vezethet a tökéletesítési vágytól ihletett tevékenység. A cembálok régtől fogva más nevet vívtak ki maguknak, mégpedig a hedofág vagy gyönyörfaló nevet, de röviden és egyszerűen csak boldogoknak is hívták őket.

Mikor hozzájuk érkeztem, éppen a bőségkorszakban éltek. Minden cembál, vagyis boldog saját palotájában éldegélt, melyet automatinkája épített neki (így nevezik ugyanis a rabszolganőiket), illatos olajakban és tömjénfüstben fürdött, kellemes áramok bizsergették, így élt ezüsttel, arannyal körülvéve, drágakövekben gázolva, kincstárak között sétálva, brokátoktól zörögve, dukátoktól csörögve, testőrgárdával, háremmel, réztrombitával, bölömbikával, de mindezzel együtt valahogy elégedetlenül, sőt szinte rosszkedvűen.

Pedig mindenkinek mindenből elege volt! A bolygón éppen elhalóban volt a visszaható ige, ugyanis már senki sem mosakodott és törölközött, senki sem táplálkozott a leydeni palackból, nem szórakozott és nem szeretkezett többé senki, hanem a Mosdatógép mosdatta, a Táplálógép táplálta, a Szórakoztatógép szórakoztatta, de még csak nem is dicsekedhetett, mert azt is egy külön automata csinálta helyette. Így tengődött minden boldog vagy hedofág avagy cembál, mindenben a tökéletes gépek helyettesítették, mindegyikük tele volt szalagokkal és rendjelekkel, amelyeket a készséges automatinkák terveztek és készítettek, percenként öt-tizenöt darabos sebességgel. Minden boldog körül számtalan aranygépecske nyüzsgött, illatosította, fényesítette, gyengéden rákacsintott, fülébe suttogott, térdét ölelte, lábához hullott, és szakadatlanul csókolta, ahol csak érte; így kóválygott a boldog avagy hedofág avagy cembál, magányosan az óriási Főgyár távoli morajában, amely az egész láthatár mentén végigvonult; s éjjel-nappal termelt: a futószalagok ontották az aranytrónusokat, ezüst toronyórákat, gyönggyel hímzett partedlikat és papucsokat, csiklandozó gépecskéket, jogarokat, országalmákat, hintókat és vállrojtokat, gépzongorát, dzsesszorgonát meg millió egyéb örömszerző eszközt és csodát. Útközben állandóan el kellett hessegetnem a szolgálataikat kínáló gépecskéket; a legtolakodóbbakat időnként oldalba rúgtam, mert túl mohón vágyakoztak kedvemre tenni; végül már egész falka gép elől menekülve, a hegyekbe tévedtem, és ott megpillantottam egy sereg fényes aranygépet, amint egy sziklával eltorlaszolt barlangot ostromoltak; a résen át pedig láttam egy cembál villogó szemét, aki így próbált menekülni az általános boldogság elől. Mikor a gépek megláttak, rögtön legyezni és masszírozni kezdtek, fülembe meséket suttogtak, kezeimet csókolgatták, trónokat kínáltak fel, és csak úgy sikerült megmenekülnöm, hogy a barlangban rejtőzködő boldog elmozdította a szikláját, és bebocsátott. Félig megette már a rozsda, de ennek nagyon örült; kijelentette, hogy ő az utolsó cembál bölcs. Nem kellett sokat magyaráznia, hogy a túlságos jólét rosszabb a nyomorúságnál, ezt magam is tudtam, hiszen mit lehet még csinálni, ha már mindent lehet? És milyen választásunk marad, mikor az értelmes lény az édenek végtelenjébe vetve eltompul, és belefullad az álmok automatikus teljesülésébe? Elbeszélgettem a bölccsel, akinek Retron volt a neve; megállapodtunk, hogy itt a nagy felfedezésekre és Ontologikus Komplikátor-Deperfektorra van szükség, máskülönben mindennek vége. Retron már régen kidolgozta a komplikatorikát, mint a dolgok visszacsinálásának tudományát, én azonban ráébresztettem, hogy téved, mikor a gépeket egyszerűen más gépekkel akarja helyettesíteni, például gyötrinkékkel, szadalcsokkal, morzsoncokkal, tépicékkel és univerzális torturátorokkal. Így ugyanis csöbörből vödörbe jutottak volna, és ez nem komplikatorika, hanem szimplifikálás; a történelem, mint tudjuk, nem fordítható vissza, és a régi jó idők felé nem vezet más út, mint az álom és képzelődés.

Aztán végigsétáltunk a közeli síkságon, amely tele volt hintve dukátokkal, térdig gázoltunk az aranyban, és egy fütykössel zavartuk el a sértődött boldogítógépeket. Láttunk elektrészegen fetrengő, teljesen agyonbecézett hedofágokat, akik csak halk csuklással adtak életjelt magukról, és ennek a túlfejlett fejlődésnek és túl bőséges bőségnek a láttán csaknem meghasadt a szívem a szánalomtól. Az önkeletkező paloták egyes lakói őrült különcködésekkel és tranzisztorzsalkodásokkal töltötték az idejüket, egyik gépet a másikra uszították, földhöz vagdosták a legértékesebb vázákat és kincseket, mert már nem bírták ki, hogy minden olyan gyönyörű körülöttük, ágyúval lövöldöztek a briliánsokra, nyaktiló alá fektették a fülönfüggőket, kerékbe törették a diadémokat, vagy a padlásra bújtak a túl édes élet elől, vagy a gépeikkel törettek-zúzattak, vagy felváltva és egyidejűleg művelték mindezt.