Stanislaw Lem - Kiberiáda

Az első gép ezzel befejezte meséjét, mélyen meghajolt Zsenialon és a hallgatóság előtt, majd szerényen visszavonult a barlang sarkába.

A király megdicsérte a tanulságos történetet, majd megkérdezte Trurltól: — Mondd, mérnököm, vajon géped azt meséli, amire te megtanítottad, vagy ismereteinek forrásai rajtad kívül vannak? És hadd jegyezzem meg azt is, hogy az elhangzott történet, bármilyen épületes és bájos, befejezetlennek rémlett, hiszen semmit sem tudtunk meg a tömkelegek és buta királyuk további sorsáról.

— Uram — felelte Trurl —, a gép igazat mesél, mivel információs tápegységét indulásunk előtt saját fejemre kapcsoltam, s onnét merítette az emlékeimet. Ezt azonban önállóan tette, nem tudom tehát, hogy emlékeim közül mit raktározott el; ennélfogva nem mondhatjuk, hogy bármire szándékosan tanítottam volna, de azt sem, hogy ismereteinek forrásai rajtam kívül vannak. Ami a tömkelegeket illeti, a történet valóban nem szól további sorsukról, mivel mindent el lehet mesélni, de nem mindent lehet elrendezni. Ha az, ami most történik, nem valóság volna, hanem csupán magasabb szintű elbeszélés, amely keretként foglalja magában a gép meséjét, egy hallgató megkérdezhetné, miért vagytok te és barátaid gömb alakúak, holott ez a gömb alak, úgy rémlik, semmilyen funkciót nem tölt be a történetben, s így teljesen fölösleges adalék…

Elámultak a király barátai a mérnök éles elméjén, maga a király pedig széles mosollyal felelte: — Szavaidban sok az igazság. Ami pedig formánkat illeti, elmondhatom neked az eredetét. Hajdanában, nagyon régen, más volt az alakunk, illetve őseink alakja, mivel ők a sápatagoknak is nevezett kocsonyás lények akaratából keletkeztek, akik saját képükre és hasonlatosságukra építették őket; annak idején volt karjuk, lábuk, fejük és törzsük, amely mindezt összefogta. De alkotóiktól megszabadulva, önnön formájukban el is akarták törölni e származás nyomait, ezért őseim nemzedékei lassacskán átalakultak, s végül gömb alakúak lettek; nem tudom, jó ez vagy rossz, de mindenesetre így történt.

— Uram — jegyezte meg Trurl —, a gömb alaknak szerkezeti szempontból vannak jó és rossz oldalai; de minden egyéb szempontból jobb, ha az értelmes lény nem változtathatja meg önmagát, mivel ez a szabadsága valóságos lidércnyomás. Gondold meg, aki kénytelen olyan lenni, amilyen, az átkozhatja sorsát, de nem tud változtatni rajta; aki viszont képes önmagát megváltoztatni, senkit a kerek világon nem okolhat saját sikertelenségéért; ha nincs megelégedve önmagával, ebben senki más nem lehet hibás rajta kívül. De nem azért jöttem, király, hogy az önszerkesztés általános elméletét adjam neked elő, hanem csupán azért, hogy kipróbáljuk mesélőgépeimet. Kívánod-e meghallgatni a következőt?

A király kegyesen intett. A társaság jót húzott a legfinomabb ionborral teli amforákból, majd kényelmesen elhelyezkedett. A második gép előrelépett, illendően meghajolt a király előtt, és így szólt: — Felség! Hadd mondjak el egy keretes történetet Trurl mérnökről és nemlineáris kalandjairól!

Történt egyszer, hogy Trurlt, a Nagy Mérnököt maga elé hívatta Harmadik Marcona király, Vasföld uralkodója. Azt kívánta megtudni tőle, hogyan lehet tökéletessé, s mi módon kell ehhez átalakítania lelkét és testét. Trurl pedig így felelt néki: — Történt egyszer, hogy Legária bolygóra érkezvén, szokásom szerint megszálltam egy fogadóban, s elhatároztam, hogy addig el se hagyom szobámat, míg útikönyveimből meg nem ismerkedem a legórok történelmével és szokásaival. Télidő volt, hóvihar dühöngött; rajtam kívül nem is volt vendég a komor épületben. Egyszerre csak hallom, hogy dörömbölnek a kapun. Kinéztem, és négy csuklyás alakot pillantottam meg, akik fekete bőröndök súlya alatt görnyedeztek.

Miután lerakodtak páncélos bricskájukról, betértek a fogadóba.

Másnap, dél felé, a szomszéd szobából különös hangokat hallottam: fütyörészést, kalapálást, hörgést, törött üveg csörömpölését, de főként egy öblös basszus szakadatlan harsogását: — Gyorsabban, bosszú fiai! Gyerünk! Ide még egy áramkört! Most a tölcsérbe! No, hengereljed! Nesze, te piszok csavargó, te bádogkanyarító, te rozsdaevő, te lélekkufár! A sír se óvjon meg jogos haragunktól! Gyerünk azzal a málé agyával, gülü szemeivel! No, most húzzátok az orrát! Gyerünk, húzzátok hosszabbra, hogy legyen minél megragadni a kivégzés alatt! Gyerünk azzal a fújtatóval, derék barátaim! Tegyétek az üllőre, és most rajta, szegecseljétek azt az átkozott rézhomlokát! Tovább, öcsém! Úgy van, ez az! Ne lógasd azt a kalapácsot! Hó-rukk! Húzzátok meg jól az ideghuzalokat, nehogy olyan gyorsan kinyiffanjon, mint a tegnapi! Hadd ízlelje meg alaposan a bosszúnkat! Rajta! Hollá! Hó-rukk!

És így harsogott, kiabált, bömbölt, válaszul pedig csupán a szerszámok zörögtek, a fújtató surrogott, a kalapács csengett-bongott, aztán egyszer csak nagy hahotázás és diadalordítás tört ki négy torokból; jövés-menés zaját hallottam, majd a szomszéd ajtó nyikorgását. Kikukkantottam a szobámból, láttam, amint a jövevények kilopóznak a folyosóra, és nem hittem a szememnek: öten voltak! Mindannyian lementek a lépcsőn, bezárkóztak a pincébe, és sokáig ott maradtak, aztán estefelé visszajöttek, már ismét csak négyen, s attól kezdve néma csend volt náluk. Visszaültem könyveimhez, de ez a furcsa história szöget ütött a fejembe, s elhatároztam, hogy nem nyugszom, míg fel nem derítem. Másnap ugyanabban a déli órában ismét csengeni kezdtek a kalapácsok, sziszegett a fújtató, és felharsogott a hátborzongató basszus: — Gyerünk, bosszú fiai! Rajta, derék szerelőim! Csavarjátok, de fürgén! Öntsétek hozzá a protonokat! Gyorsan elő azt a himpellért, azt az okoskodó cenket, az akasztófára való perpétuális gazembert, hadd ragadjam meg a nagy uborkaorrát, és húzzam, nyúzzam, amíg meg nem gebed! Gyerünk azzal a fújtatóval!

Aztán megint felhangzott a hahotázás és ujjongás, noha fojtott hangon, megint kilopakodtak a szobájukból, és én ismét öt alakot számoltam meg, amikor lementek a pincébe, és négyet, mikor viszszatértek. Látván, hogy csak így találhatom meg a titok nyitját, lézerpisztolyt vettem magamhoz, és hajnaltájban leosontam a pincébe, de ott nem találtam mást, csak megszenesedett, elgörbült, törött ócskavasat. Leültem hát a legsötétebb sarokba, elbújtam a szalma közé, s várakoztam. Déltájban lehallatszottak a már jól ismert zajok és kiáltások, majd egy idő múlva nyílt az ajtó, s a négy legór bevezette a gúzsba kötött ötödiket.

Ez az ötödik régies szabású, málnapíros zekét viselt, csipkegallérral, fején pedig tollas barétot. Arca kerek volt, orra óriási, félelemtől eltorzult szája szüntelenül hebegett valamit. A legórok bereteszelték az ajtót, majd a legnagyobbik intésére durván kioldozták a foglyot kötelékeiből, és irgalmatlanul ütni-verni kezdték, közben ilyeneket kiabálva: — Nesze neked, a boldog jövőért! Ezt meg itt a lét tökéletességéért kapod! Ezt meg az élet rezedájáért! No még egyet, a rózsaillatú szellemiségért! Nesze, te disznó, az egyetemességi turbolyáért! Ezt meg az altruisztikus közjóért! No még egyet, a neoromantikáért!

És őrjöngve ütötték-verték, úgyhogy hamarosan el is pusztult volna, ha elő nem dugom a szalma alól a lézerpisztoly csövét, hogy tájékoztassam őket jelenlétemről. Mikor elengedték áldozatukat, megkérdeztem, miért kínozzák ezt a boldogtalant, aki se nem zsivány, se nem szélhámos, hiszen gallérjáról és málnaszínű zekéjéről jól látom, hogy deákféle. A legórok reszkettek dühükben, és sóvár pillantásokat vetettek az ajtó mellé dobott fegyverükre, de mikor ujjamat a ravaszra téve, megfenyegettem őket, letettek támadó szándékukról, és könyökükkel egymást bökdösve, megkérték a legnagyobbikat, azt a harsány hangút, hogy szóljon nevükben.