Stanislaw Lem - Kiberiáda

De semmi sem segített rajtuk — ha nem is mindig egyformán, végül mind belepusztultak a kényeztetésbe. Lebeszéltem Retront arról, hogy egyszerűen leállítsa a Főgyárat, mert keserűen hagyni éppolyan rossz, mint túlcukrozni, ő azonban nem hallgatott rám, s ahelyett, hogy nekiült volna tisztességesen kidolgozni az ontologikus komplikatorikát, elkezdte felrobbantani az automatinkákat. Nagyon rosszul tette, mert utolérte a végzet: rátámadt egy falka csábítógép, megrohanták a vad kacérkák, betuszkolták a csókoldába, ölelgépek tapadtak rá, behálózták, megőrjítették, tébolyba kergették, mígnem „Segítség! Erőszak!” ordítások közepette belepusztult a túldédelgetésbe, s ottmaradt a pusztaság közepén, aranyakkal elborítva, a gépi vágytól bekormozódott, csáléra álló páncéljában.

Így járt a bölcs, aki nem volt eléggé bölcs, ó, király! — fejezte be történetét Trurl, de Marcona királyt ez a história sem elégítette ki.

— Hát mit óhajt felséged voltaképpen? — kérdezte Trurl. — Mérnököm — felelte a király —, te azt mondod, hogy a históriáid tanulságosak, de én nem látom őket annak. Viszont elég mulatságosak, ezért meséld őket tovább, de megállás nélkül.

— Felség! — válaszolta Trurl. — Te meg akartad tudni tőlem, mi a tökéletesség, és hogyan lehet elérni, de elméd nem nyílik meg a mély godolatok és tanulságok előtt, amelyeket történeteim sugallnak.

Valójában szórakozni vágyol, nem okulni; mindamellett ha engem hallgatsz, a gondolatok, melyeket apránként elültetek benned, hatnak és hatni fognak, az időzített bombához hasonlóan. Ebben a reményben hadd beszéljek el neked egy majdnem igaz, szövevényes és rendkívüli történetet, talán koronatanácsod is haszonnal hallgatja meg.

Hallgassátok meg, uraim, a nagy Csavar király történetét, akit bujasága vitt a vesztébe!

Csavar király a nagy Meneti nemzetségből származott, amely két ágra oszlik: a Jobbmenetűekre és a Balmenetűekre, akiket Balemelkedésűeknek is neveznek. Az utóbbiak, mivel a Jobbmenetűek kiakolbólították őket a hatalomból, ádáz gyűlölettel viseltettek uralkodó rokonaik iránt. Csavar atyja, Sróf király, rangján aluli házasságot kötött egy közönséges csizmatalpvarró géppel, és anyjától Csavar a csizmadia mesterség szeretetét, atyjától pedig a bujasággal párosult gyávaságot örökölte. Tudván ezt, a Balmenetűek ravaszul eltervezték: úgy intézik, hogy a királyt saját kéjvágya pusztítsa el. Beajánlottak hozzá egy Kiberényi Cselemér nevezetű lélekmérnököt. Csavar nagyon megkedvelte, és kinevezte udvari főtudornak. Az ügyes Cselemér különféle cseles módszerekhez folyamodott, hogy kielégítse Csavar szenvedélyeit, titkon arra számítva, hogy ezáltal teljesen legyengíti és elsorvasztja a királyt, olyannyira, hogy a trón végül is elárvul. Épített neki szeretőcsarnokot és szexodromot, kiborgiákat rendezett a számára, de az acélkemény király minden féktelenkedést kibírt. A Balmenetűek immár türelmetlenül követelték, hogy megbízottjuk mielőbb érje el az óhajtott célt, a lehető legármányosabb eszközökkel.

— Tegyem zárlatossá a királyt? — kérdezte tőlük Cselemér a palota pincéjében tartott titkos tanácskozáson. — Vagy mágnesezzem szét a memóriáját, hogy nyomban megőrüljön?

— Soha! — felelték a cselszövők. — Ne bennünket terheljen a király pusztulása! Saját bujasága ölje meg a királyt, ne mi!

— Jól van — ígérte Cselemér —, akkor majd álmokból fonok neki hálót; felajzom a csalétekkel, hogy ráharapjon és megízlelje, aztán már maga hajszolja majd a képzelt mámort, és ha egyszer betévedt az álmok csapdájába, úgy elkapom, hogy soha többé fel nem ébred!

— Jó, jó — felelték —, ne dicsekedj, mert nem szavakra van szükségünk, hanem tettekre, hogy Csavarból királygyilkos legyen, vagyis önmaga elpusztítója!

Vérfagyasztó munkához látott most Kiberényi Cselemér. Dolgozott egy álló évig, egyre újabb aranytömböket, rezet, platinát meg egyéb drágaságot igényelt a király kincstárosától; a türelmetlen Csavarnak pedig azt hajtogatta, hogy olyasmit készít a számára, amilyen egyetlen királynak sincs a világon!

Egy év múlva ünnepélyes menetben átvittek Cselemér műhelyéből a királyi palotába három óriási szekrényt. Az előcsarnokban kellett elhelyezni őket, mert az ajtón nem fértek be. Meghallván a szállítók lépteit, Csavar előjött, és megpillantotta a fal mentén a hatalmas, négy öl magas, két öl széles, drágakövekkel kirakott, kapcsos szekrényeket. Az első, amelyet Fehér Szekrénynek neveztek, gyöngyházzal és hófehér albittal volt díszítve, a második éjfekete volt, csupa achát és morionkő, a lángvörös harmadikat rubinok és korallok díszítették. Mindegyiknek szárnyas griffmadár formájú aranylábai voltak, fényesre csiszolva, belsejüket pedig elektronikus massza töltötte ki, telis-tele álmokkal, amelyek önmagukat álmodják, nincs szükségük sem tanúra, sem résztvevőre. Szerfölött elámult Csavar király ezen a magyarázaton, és felkiáltott: — Miket fecsegsz itt, Cselemér?! Mi a fenének álmodnak ezek a szekrények? Mi hasznom nekem abból? És egyáltalán, honnan lehet tudni, hogy álmodnak?

Ekkor Cselemér, alázatosan meghajolva, megmutatta a szekrény falán húzódó függőleges lyuksort, gyöngyház táblácskákkal, amelyeken a király hüledezve olvasta: „Háborús álom, várakkal és várúrnőkkel” — „Álom az ifjító vízről” — „Álom Firtán lovagról és a szép Ramoldáról, Heterik lányáról” — „Dévajka királylány nyoszolyája” — „Ágyú lőpor és golyó nélkül” — „Salto erotale vagy az amorisztikus akrobaták” — „Édes enyelgés a gyöngéd Polipka nyolc karjában” — „Perpetuum amorobile” — „Reggeli, szüzekkel és muzsikával” — „Hogyan kell a napot gerjeszteni, hogy kellemesen süssön” — „Hajdanka királylány nászéjszakája” — „A körte sörtéje avagy a sörte körtéje” — „Ihaj-csuhaj” — „Delejes kiborgiák, mágnesdobostorta és impulzuskompót” — „Hogyan enyelgett a logarléc a Jogarlánnyal” „Kéjes álom polkával és pirítóssal” — „Mony Lisa avagy az édes végtelenség útvesztője”.

Átment a király a másik szekrényhez, és ott ezeket olvasta: „Játékos álmocskák.” Majd: „Bitócska, kötelecske” — „Klopstock és a kritikusok” — „A kaján kujon kalandjai” — „Cin, cin, cillárom” — és így tovább. Cselemér, a lélekmérnök elmagyarázta, hogy mindegyik álom csak addig önálmodó, amíg valaki be nem kapcsolja díszes óraláncon függő villásdugóját a megfelelő csatlakozóba, mert akkor máris belépett a szekrény álmába, mégpedig oly tökéletesen, hogy úgy éli át azt az álmot, mint az ébrenlétet, színesen, kézzelfoghatóan és a valóságtól meg sem különböztethetően. Kíváncsi lett Csavar király, fogta az óralánc végén csüngő villásdugót, s bedugta a Fehér Szekrénynek abba a csatlakozójába, amelyen ez a felirat szerepelt: „Reggeli, szüzekkel és muzsikával.” Alig kapcsolta be magát, egyszerre csak érzi ám, hogy hátát pikkelyek borítják el, hatalmas szárnyai nőnek, keze-lába karmos manccsá válik, hat sor taréjjal ékes pofájából kénkőfüst árad. Éktelenül elcsodálkozott, köhinteni akart, de mennydörgő bömbölés hangzott fel a torkából. Még jobban elámult, szemét tágabbra nyitotta, lángoló leheletével bevilágított a sötétségbe, és látja ám, hogy a salátazöld függönyös hordágyakon éppen szüzeket hoznak, mindegyiken négyet, de olyan illatosak, hogy összefolyt a nyál a szájában. Az asztalon már ott volt a teríték, só, paprika, bors, ecet, olaj; megnyalta hát a szája szélét, kényelmesen leült, és sorra kihámozta a szüzeket a hordágyakból, mint a diót a héjából. Egészen elfátyolosodott a szeme a gyönyörűségtől. Az utolsó szűz különösen omlós és ízletes volt, csámcsogva fogyasztotta el, majd megsimogatta a hasát, és éppen repetát akart kérni, de ekkor hirtelen felébredt. Körülnéz — ott áll a palota előcsarnokában, Cselemér főtudor mellett, a drágakövekkel ékes, önálmodó szekrények előtt.