Stanislaw Lem - Kiberiáda

— Uram! — felelte Trurl. — Az erdőket és kősziklákat gépekkel győzöm le, ami pedig a feliratokat és mozaikokat illeti, nem szokásom olyan lényekből csinálni őket, akiknek talán más tevékenységhez lenne kedvük.

— Vakmerő idegen — horkant fel a király —, mit kívánsz hát a Tanácsosért?

— Száz zsák aranyat, király!

Mandarion sajnálta az aranyat, de igen ravasz, titkos gondolata támadt. Ezért így szólt: — Legyen kívánságod szerint.

— Igyekszem teljesíteni felséged óhaját — mondta Trurl, és visszavonult a palota bástyájába, ahol Mandarion műhelyt utalt ki számára. Nemsokára kihallatszott, amint szuszog a fújtató, csattog a kalapács, csikorog a fűrész. A király meglesette kémeivel, mit művel a mérnök; csodálkoztak a kémek, mert Trurl nem tanácsost épített, hanem sok különféle szerszámkészítő, lakatos és villanyszerelő gépet; aztán leült, hosszú papírszalagot kezdett egy szöggel lyukasztgatni, elkészítette a tanácsos programját, majd sétálni ment, míg a gépek késő éjszakáig serénykedtek a bástyában, reggelre pedig elkészült a tanácsos. Dél felé Trurl bevezetett a trónterembe egy jókora, két lábon járó bábut, egyetlen kicsi kézzel, és bemutatta a királynak: ez a Tökéletes Tanácsos.

— No, majd meglátjuk, mit ér — gyanakodott Mandarion. Megparancsolta, hogy szórják fel a márványpadlót sáfránnyal és fahéjjal, mert a tanácsos a forró vas erős szagát árasztotta, sőt helyenként még izzott is egy kicsit, hiszen az imént vették ki a kemencéből. — Elmehetsz — intett a király Trurlnak —, estére gyere vissza, és akkor majd elszámolunk.

Trurl elkocogott, azon tűnődve, hogy Mandarion szavai nem sok bőkezűséget ígértek, sőt talán holmi fondorlat is rejlik mögöttük.

Nagyon örült, hogy a tanácsos mindentudását egy apró, de lényeges fenntartással korlátozta a programban: nevezetesen azzal, hogy bármi legyen is a parancs, alkotójának vesztét a gép soha ne okozza.

A király, kettesben maradva a tanácsossal, így szólt: — Nos, ki vagy, és mit tudsz?

— Én felséged Tökéletes Tanácsosa vagyok — felelte a gép tompa hordóhangon —, és a legtökéletesebb tanácsokat tudom adni.

— Jól van — dörmögte a király. — Kinek tartozol hűséggel és engedelmességgel, nekem vagy az építődnek?

— Hűséggel és engedelmességgel egyes-egyedül felségednek tartozom — búgott fel a tanácsos.

— Nna jó — dünnyögte a király. — Hát akkor először is… izé…

hogy is mondjam… nem akarom, hogy mindjárt az első kívánságom azt a benyomást keltse, mintha fukar volnék… de azért szeretném, bizonyos mértékig, csak az elv kedvéért… mi a véleményed?

— Felséged még nem kegyeskedett közölni, mit kíván — felelte a tanácsos, oldalából egy harmadik, kisebb lábat nyújtott ki, és megtámaszkodott rajta, mert egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát.

— A Tökéletes Tanácsosnak olvasnia kell ura gondolataiban! — fortyant fel dühösen Mandarion.

— Természetesen, de csak külön utasításra, nehogy indiszkréciót kövessen el — mondta a tanácsos, kinyitott egy kis ajtót a hasán, és elfordított egy „Telepatron” feliratú kulcsocskát. Aztán felragyogott, és így szólt: — Felséged azt kívánja, hogy egy lyukas garast se kelljen fizetnie Trurlnak. Értem!

— Ha ezt bárkinek elárulod, bedobatlak a nagy malomba, amelynek köveit háromszázezer alattvalóm forgatja egyszerre! — fenyegette meg a király.

— Nem árulom el senkinek — biztosította a tanácsos. — Felséged tehát nem óhajt értem fizetni; ez nagyon egyszerű dolog. Ha Trurl eljön, kegyeskedjék megmondani neki, hogy aranyat pedig nem kap, és hordja el magát.

— Tökfilkó vagy te, nem tanácsos! — dühöngött a király. — Nem akarok fizetni, de azt akarom, hogy ez Trurl hibájából történjék! Azt akarom, hogy ne járjon neki semmi! Érted?!

A tanácsos bekapcsolta gondolatolvasó készülékét, kissé megingott, és tompán így válaszolt — Felséged úgy kívánja feltüntetni a dolgot, hogy felséged igazságosan járt el, a törvényekhez és adott szavához híven, Trurl pedig semmirekellő himpellér és csaló. Felséged engedelmével most rávetem magam felségedre, és fojtogatni kezdem, esetleg meg is tiprom, felséged pedig kegyeskedjék a szükséges hangerővel segítségért kiabálni…

— Te alighanem megzavarodtál — csodálkozott Mandarion. — Miért akarsz fojtogatni, és miért kiabáljak?

— Hogy azzal vádolhassuk Trurlt: királygyilkosságot akart általam végrehajtani — jelentette ki sugárzó képpel a tanácsos. — Ha ezek után felséged kiseprűzteti és a várfalról az árokba hajíttatja, ezt mindenki rendkívül irgalmas cselekedetnek fogja minősíteni, hiszen az effajta bűnt rendszerint kínvallatással megelőzött lenyakazás sújtja.

Nekem viszont felséged nagylelkűen megkegyelmez, mint Trurl ártatlan eszközének. Mindenki elragadtatva zengi majd felséged jóságát, és minden pontosan úgy lesz, ahogy felséged óhajtotta.

— Hát akkor fojtogassál, de óvatosan, te disznó — morogta a király.

Valóban minden úgy történt, ahogy a Tökéletes Tanácsos kieszelte.

A király ugyan meg akarta toldani Trurl kidobását azzal, hogy mindenesetre tépjék ki a lábait, de erre aztán nem került sor. Ő azt hitte, hogy egyszerű hanyagság következtében, pedig az a teljes igazság, hogy a tanácsos diszkréten közbenjárt a segédhóhérnál.

Azután a király megkegyelmezett a tanácsosnak, és saját felséges személye mellé rendelte. Trurl pedig nagy keservesen hazasántikált.

Másnap elment Klapanciuszhoz, elmesélte szerencsétlen kalandját, és így szólt: — Ez a Mandarion még nagyobb gazember, mint hittem. Csúnyán becsapott, és ráadásul a saját tanácsosom ötlete alapján! De téved, ha azt hiszi, hogy lenyelem a békát. A rozsda rágjon meg, ha bosszút nem állok ezen az aljas zsarnokon!

— De hát mit akarsz csinálni? — kérdezte Klapanciusz.

— Először is beperelem, hogy behajtsam a járandóságomat; de ez csak a kezdet. Megfizettetek a disznóságért, amit velem csinált!

— Bonyolult jogi probléma ez — töprengett Klapanciusz —, azt ajánlom, keress fel mindenekelőtt egy jó ügyvédet.

— Minek mászkáljak én ügyvédhez? — morogta Trurl. — Inkább csinálok magamnak egyet.

Hazament, és munkához látott. Hat púpozott merőkanál tranzisztort dobott egy hordóba, hozzáadott ugyanannyi ellenállást és kondenzátort, elektrolitet öntött rá, letakarta egy deszkával, lenyomtatta kővel, hogy jól összeérlelődjék, aztán aludni ment. Három nap múlva pompás, zamatos ügyvédje volt. Ki sem szedte a hordóból, hiszen úgyis csak egyetlen alkalomra kellett. Az asztalra tette a hordót, és megkérdezte: — Ki vagy?

— A jog — és államtudományok tudora vagyok, a legkiválóbb ügyvéd és jogtanácsos — bugyborékolta a hordó; mert egy kicsit túl sok volt benne az elektrolit. Trurl előadta ügyét, a hordó pedig így szólt:

— Betápláltad a tanácsosba azt a megszorítást, hogy a te vesztedet nem okozhatja?

— Igen. Annyit, hogy ne pusztítson el, semmi többet.

— Eszerint nem tettél eleget maradéktalanul a szerződésnek. A tanácsosnak mindent tudnia kellett volna, kivétel nélkül. Ha téged nem pusztíthat el, akkor nem tud mindent.

— De ha engem elpusztít, akkor nincs, aki felvegye a díjat!

— Ez külön kérdés, Mandarion büntetőjogilag vonható felelősségre, a te kereseted viszont magánjogi.

— Jól nézünk ki! Egy hordó tanít enged a magánjogra! — dühöngött Trurl. — Kinek a jogtanácsosa vagy tulajdonképpen, az enyém vagy azé a piszok királyé?