Stanislaw Lem - Kiberiáda

— No de öregem, hiszen tudod, hogy mindezek a folyamatok azért játszódnak le, mert beprogramoztam őket, tehát nem valóságosan mennek végbe…

— Mi az, hogy nem valóságosan? Azt akarod mondani, hogy a doboz üres, és minden fáklyásmenet, kínvallatás, kivégzés csak illúzió? Érzéki csalódás?

— Nem csalódás annyiban, hogy igazán végbemegy, de csak bizonyos mikroszkopikus jelenségek gyanánt, amelyekre az atomrajokat kényszerítettem — magyarázkodott Trurl. — Mindenesetre az ottani születés, szerelem, hősiesség vagy árulás csupán parányi elektronok körtánca az űrben, az én programozó művészetem pontossága jóvoltából, amely…

— Elég az öndicséretből! — szakította félbe Klapanciusz. — Azt mondod, hogy ezek önszervező folyamatok?

— Hát persze!

— És parányi elektronfelhők között mennek végbe?

— Tudod nagyon jól! — És a hajnalok, napnyugták és véres harcok létrejötte pusztán a lényeges változók kölcsönhatásának következménye?

— Pontosan így van.

— No és mi magunk, ha fizikai és kauzális szempontból vizsgáljuk, vajon nem az elektronok táncának felhői vagyunk? Nem az űrbe szerelt pozitív és negatív töltések? A mi létünk talán nem részecskeütközések következménye, noha mi magunk az elektronok bakugrásait úgy érzékeljük, mint szorongást, vágyat vagy gondolkodást? Hát mi egyéb történik a fejedben, mikor álmodozol, mint kapcsolások bináris algebrája és az elektronok szakadatlan tánca?

— No de Klapanciusz! Azonosítanád a mi életünket az üvegdobozba zárt játék ország életével?! — méltatlankodott Trurl. — Na hallod, ez már túlzás! Hiszen én csak államszimulátort építettem, tökéletes kibernetikai modellt, semmi többet!

— Hát nem érted, Trurl? A tökéletesség a mi átkunk, amely minden alkotásunkra ránehezedik, mert kiszámíthatatlanná teszi a következményeket! — mondotta nyomatékosan Klapanciusz. — Ha egy tökéletlen utánzó kínozni vágyna valakit, és csinálna magának holmi formátlan fatönköt vagy viaszbábut, amely külsőleg valamelyest hasonlít egy értelmes lényre, azon nyugodtan kitölthetné szadista hajlamát, és kész! De gondold meg, barátom, mi történik a tökéletesedés folyamán! Gondolj a következő szobrászra, aki már gramofont szerel a bábu hasába, hogy teremtménye jajgasson a korbácsütések alatt; gondolj a következő bábura, amely bábuból már homeosztáttá válik, gondold el a könnyező, vérző bábut, és végül azt a bábut, amely retteg a haláltól, bár ugyanakkor vágyik is a nemlét nyugalmára, hogy szabaduljon kínjaitól! Hát nem látod, hogy a szimuláció tökéletessége folytán a látszat valósággá válik, a színlelés igazsággá? Kiszolgáltattad egy vérszomjas zsarnoknak a szenvedésre képes lények egész tömegét, tehát gyalázatos bűnt követtél el…

— Mindez csak szófacsarás! — szakította félbe hevesen Trurl.

Barátjának szavai elevenébe vágtak, de persze csak annál dühösebben ágált. — Az elektronok nemcsak a mi fejünkben ugrálnak, hanem a gramofonlemezben is. Ennek a ténynek az általánosságából semmi olyan nem következik, ami feljogosítana efféle hiposztazált analógiákra! A kegyetlen Kirúgtak alattvalói valóban vesztőhelyre mennek, sírnak, harcolnak, szeretnek, mert így határoztam meg a paramétereket, de hogy éreznek-e közben valamit, azt nem tudjuk, Klapanciusz, mert arról a fejükben ugráló elektronok nem árulnak el semmit!

— Ha szétverném a te fejedet, abban sem látnék egyebet, mint elektronokat — felelte higgadtan Klapanciusz. — Úgy teszel, mintha nem értenéd, amit mondok, pedig jól tudom, hogy nem vagy ilyen buta!

A gramofonlemeztől nem kérdezel semmit, a lemez nem fog irgalomért könyörögni, sem térdre esni! Azt mondod, nem lehet tudni, vajon csak azért jajgatnak-e a korbácsütések alatt, mert így meg úgy ugrálnak bennük az elektronok, tehát olyanformán, mint ahogy a kocsikerék a kenetlenségtől nyikorog, vagy csakugyan fájdalmat éreznek, és ezért ordítanak? No de hol itt a különbség? Hiszen a szenvedő nem az, aki kezedbe adja a szenvedését, hogy megtapogasd és mérlegre tehesd, hanem az, aki úgy viselkedik, mint aki szenved. Bizonyítsd be nekem, hogy ők n e m éreznek semmit, hogy n e m gondolkodnak, n e m annak tudatában levő lények, hogy a nemlét két szakadéka közé zárva élnek, a születés előtti és a halál utáni nemlét közötti résben, ezt bizonyítsd be nekem, akkor nem szidlak tovább! Bizonyítsd be tüstént, hogy csak s z i m u l á l t a d a szenvedést, de nem t e r e m t e t t e d!

— Tudod, hogy ez lehetetlen — válaszolta Trurl halkan. — Hiszen mikor a szerszámokat kézbe vettem, mikor a doboz még üres volt, már akkor előre kellett látnom mindezt. Kirúgtak országának tervezésénél ügyelnem kellett, nehogy a királyban az a benyomás támadjon, hogy bábokat kapott igazi alattvalók helyett. Nem tehettem másképp, értsd meg! Hiszen minden, ami megingatja a teljes valószerűség illúzióját, megsemmisítette volna az uralkodás komolyságát is, gépi játékszerré tette volna az egészet…

— Értem én, nagyon jól értem! — kiáltotta Klapanciusz. — Szándékod tiszteletre méltó volt; te csupán az igazihoz minél hasonlóbb államot akartál szerkeszteni, olyan hasonlót, hogy meg se lehessen különböztetni, és döbbenettel hallom, hogy sikerült is! Hazatérésed óta csak órák teltek el, de azok számára, akik ott élnek a dobozba zárva, egész évszázadok. Hány lénynek kellett már elpusztulnia, hogy a gőgös Kirúgtak tovább pöffeszkedhessen, mint egy varangyos béka?

Trurl erre már nem tudott mit felelni. Csendesen elindult a hajója felé, és látta, hogy barátja követi. Az űrcsónak villámgyorsan az égbe röppent, Trurl beirányította a hajó orrát két nagy tűzcsomó közé, s némán támaszkodott a kormányhoz, míg Klapanciusz meg nem szólalt: — Javíthatatlan vagy. Mindig előbb cselekszel, azután gondolkodol.

Mit akarsz most csinálni, ha odaérkeztünk?

— Visszaveszem tőle az országot.

— És mit csinálsz vele?

— Hát megsemmisítem! — kiáltotta volna Trurl, de torkán akadt a szó.

Nem tudott felelni, végül is azt mormolta: — Választásokat rendezek. Válasszanak maguknak igazságos kormányférfiakat.

— Hűbéreseknek és jobbágyoknak programoztad őket. Mit akarsz most a választásokkal? Mit változtatnának a sorsukon? Előbb az állam egész struktúráját kellene szétszerelned, és minden kapcsolást újra összekötnöd…

— De hát hol végződik a struktúra megváltoztatása, és hol kezdődik az elmék átalakítása?! — tört ki Trurl. Klapanciusz nem válaszolt, és komoran hallgatva repültek, amíg meg nem pillantották Kirúgtak bolygóját. Leszállás előtt néhányszor körülrepülték, és meglepő látvány tárult szemük elé.

A bolygót az értelmes tevékenység számtalan jele borította. Parányi hidacskák íveltek a cérnavékony, csobogó erek fölött, a csillagokat tükröző tócsák háta tele volt hajókkal. A bolygómorzsa sötét éjszakai féltekéjén települések fényei sziporkáztak, a nappali féltekén pedig jól látszottak a városok, bár magukat a lakosokat a legerősebb távcsővel sem tudták felfedezni, olyan picikék voltak. Kirúgtak királynak pedig híre-hamva sem volt, mintha a föld nyelte volna el. — Eltűnt… — suttogta ámulva Trurl. — Mit csináltak vele?

Sikerült szétfeszíteniük a doboz falát, és elfoglalták az egész minibolygót…

— Oda nézz! — kiáltott fel Klapanciusz, és egy aprócska gombafelhőre mutatott, amely lassan szétfoszlott a légkörben, nem volt nagyobb egy stoppolófánál. — Már ismerik az atomenergiát… És ott messzebb, látod azt az üvegépítményt? A doboz maradványai! Valami templomfélét építettek belőle…