Stanislaw Lem - Kiberiáda

Az idő tájt Trurl fölöttébb elbizakodott volt, és a tisztelet jeleit, amelyekkel körülvették, egészen magától értetődőnek tekintette. Észak felé repült hajóján, mert azt a vidéket ismerte a legkevésbé. Sokáig repült az űrben, sorra elhúzott a csatazajtól hangos vagy halott csöndbe dermedt bolygók mellett, míg véletlenül felfigyelt egy apró, szinte mikroszkopikus bolygócskára, amely tulajdonképpen csak holmi elkallódott anyagmorzsának látszott.

Ennek a kőmorzsának a felszínén valaki fel-alá szaladgált, ugrált és furcsán hadonászott. Trurl elcsodálkozott ezen a magányosságon, aggasztották a kétségbeesés vagy a harag e különös gesztusai, ezért gyorsan leszállt.

Hatalmas termetű férfiú fogadta, tetőtől talpig iridiumból és vanádiumból volt. Zengő-bongó hangon mondta el, hogy ő Tartaroszi Kirúgtak király, Namarski és Fenebeléd országok uralkodója; ámde mindkét országának lakosait álnok királygyilkos düh szállta meg, letaszították trónjáról, s erre a kőmorzsára száműzték, hogy itt keringjen a gravitáció fekete örvényeiben az idők végeztéig.

Miután megtudta, hogy kivel van dolga, a száműzött király követelni kezdte, hogy Trurl, mint afféle hivatásos jótevő, haladéktalanul ültesse őt vissza trónjára. A visszatérés puszta gondolatára fellángoltak a szemei a bosszú édes előérzetétől, s acélujjai begörbültek, mintha máris hű alattvalói torkát szorongatnák.

Trurl nem tudta és nem is akarta teljesíteni Kirúgtak óhaját, mivel ez töméntelen bajt és bűnt vont volna maga után, valahogy azonban mégis meg akarta vigasztalni a kiebrudalt felséget. Hosszabb gondolkodás után kisütötte, hogy van megoldás: úgy intézhetné a dolgot, hogy a király is jóllakjon, és alattvalói is megmaradjanak.

Felgyűrte az ingujját, és híres mérnöki művészetével vadonatúj országot épített a királynak. Tele volt az városokkal, folyókkal, hegyekkel, erdőkkel és patakokkal, volt ege, felhői, hadseregei, csatamezői, bástyái, várai, ékes kastélyai; voltak benne napsütötte, tarkabarka hetivásárok fáradságos napok, áttáncolt éjszakát, hajnalig tartó mulatságok, fényes kivégzések. Beszerelt az országba egy pompás fővárost, csupa márványból és hegyikristályból, beépítette az agg bölcsek tanácsát, téli palotákat és nyári rezindenciákat, összeesküvőket, cselszövőket, dajkákat, titkosrendőröket, telivér hátaslovakat és a szélben vörösen lengő tollbokrétákat: aztán átszőtte az ország levegőjét harsonaszó ezüstfonalaival és ágyúlövések repedt dörejével, tett még hozzá egy marék árulót, egy marék hőst, csipetnyi szabadságharcost és prófétát, egy-egy darab messiást és nagy ihletkapacitású költőt, majd leült a kész ország mellé, s nekilátott a próbaüzemeltetésnek. Közben, parányi szerszámaival mesterkedve, adott még az ország asszonyainak egy-egy késhegynyi szépséget, a férfiaknak egy csipet komor hallgatást és duhaj kurjongatást, s hivatalnokoknak gőgöt és szolgalelkűséget, a csillagászoknak mámoros csillagnézést, a gyerekeknek nyafogást. És mindez együttvéve, szépen összeszerelve és kicsiszolva, egy dobozban foglalt helyet, amely nem is volt túlságosan nagy, csak akkora, hogy Trurl könnyedén fölemelhette. Ezek után az egészet Kirúgtaknak ajándékozta, hadd uralkodjék rajta örök időkig; persze megmutatta neki, hol vannak a picuri királyság kimenetei és bemenetei, hogyan kell háborúkat programozni, zendüléseket elfojtani, hogyan kell adókat kivetni és behajtani, megtanította arra is, hol vannak a miniatűr társadalom kritikus átmenetei, mennyi a palotaforradalmi és társadalmi feszültség megengedett maximuma és mennyi a minimuma.

Olyan jól elmagyarázta, hogy a zsarnoki uralkodásban régóta jártas király rögtön kapott a tanításon, és ott helyben, a mérnök szeme láttára, kiadott próbaképpen néhány rendeletet, megfelelően igazgatva a császári sasokkal és oroszlánokkal díszített vezérlő kallantyúkat.

A rendeletekkel bevezette a statáriumot, a kijárási tilalmat és a különleges adót; majd miután az apró államban letelt egy év, de a király és Trurl ideje szerint csak egy perc, legmagasabb uralkodói kegyét gyakorolta, vagyis egy vezérlőgomb megnyomásával visszavonta egyik népnyúzó rendeletét, enyhített az adón, és kegyeskedett feloldani a statáriumot — s a hála boldog zsivaja hallatszott ki a dobozból, mintha kis egerek cincognának, mikor a farkukat húzzák, a doboztető domború üvegén át pedig látszott, hogyan ujjong a nép a verőfényes, poros utcákon, a lustán kanyargó folyók mentén, melyek vizében bolyhos felhők tükröződnek, és hogyan dicséri uralkodójának nemes lelkét és páratlan kegyességét.

Kirúgtak, aki először sértődötten fogadta Trurl ajándékát, mondván, hogy ez az ország túl kicsi neki, és különben is gyerekjátékhoz hasonlít, most már, látván, milyen naggyá válik benne minden, amikor a vastag tetőüvegen át nézi, sőt homályosan talán azt is megérezvén, hogy a nagyságrend tulajdonképpen mindegy, hiszen az államügyeket nem méterrel vagy kilogrammal mérik, az érzések pedig egyformák, akár óriások, akár törpék élik át őket, végül is köszönetet mondott a mérnöknek, noha kissé savanyúan és feszengve. Alkalmasint legszívesebben elrendelte volna, hogy a palotaőrség verje bilincsbe Trurlt, és kínozza halálra, hiszen legjobb lett volna csírájában elfojtani minden olyasféle híresztelést, miszerint őfelsége, úgymond, holmi gyanús himpellértől; csavargó mesterembertől kapta ajándékba birodalmát. De Kirúgtakban volt annyi józanság, hogy belássa: erről kénytelen letenni, az arányok miatt — előbb hurcolhatnák börtönbe a bolhák a kutyát, mint a királyi hadsereg Trurlt. Még egyszer biccentett tehát, majd megragadta a jogart és az országalmát, némi fáradsággal fölemelte az országát tartalmazó dobozt, és becipelte szerény száműzötti viskójába. Aztán, míg feje fölött a bolygómorzsa forgásának ütemében váltakozva felragyogott és lenyugodott a nap, a király, akit alattvalói a legnagyobbnak tekintettek a világon, nagy élvezettel országolt, parancsolt, nyakaztatott, jutalmazott, és mindezzel szüntelenül tökéletes alattvalói hűségre és a trón imádatára buzdította pirinyó alattvalóit.

Trurl hazatért, és nagy büszkén elmesélte barátjának, milyen mérnöki remekkel egyeztette össze Kirúgtak monarchista törekvéseit volt alattvalóinak köztársaságpárti hajlamával. Klapanciusz azonban, csodák csodájára, egyáltalán nem dicsérte meg mestermunkájáért.

Ellenkezőleg, Trurl szemrehányást olvasott ki barátja szeméből.

— Jól értettelek? — dörmögte Klapanciusz. — Kiszolgáltattál egy egész társadalmat ennek a vérszomjas gazembernek, ennek a született rabszolgahajcsárnak, ennek a szadista szörnyetegnek? És még elmeséled, milyen ujjongó zsivajt váltott ki a népnyúzó rendeletek egy részének visszavonása?! Hogy tehettél ilyet?!

— Tréfálsz? — fakadt ki Trurl. — Hiszen az az egész ország elfér egy dobozban, összesen egy méter hosszú, hetven centi széles, hatvanöt magas. Csak modell az egész…

— Minek a modellje?

— Hogyhogy minek? Hát egy társadalomnak, százmilliószoros kicsinyítésben.

— És honnan tudod, hogy nem léteznek-e a miénknél százmilliószorta nagyobb társadalmak? Hátha a miénk is csak azoknak az óriásoknak a modellje? És egyáltalán, mit számít a méret? Abban a dobozban, illetve országban talán nem hónapokig tart az utazás a fővárostól a határig: a lakosok számára? Talán nem szenvednek, nem dolgoznak arcuk verítékével, nem halnak meg?