Stanislaw Lem - Kiberiáda

Trurl tehát, tőle telhetőleg leplezve csalódását Klapanciusz előtt, nehogy kaján megjegyzéseket kelljen hallania, a Sivatag felé irányította hajójukat. A páncélfalon rögtön sustorogni kezdett a homok, kopogni a mindenféle csillagszemét, és hamarosan olyan vastag réteggel borította be a hajó falát a napkitörések hulladéka, hogy a hajómosás gondolatára mindentől, de főleg az utazástól teljesen elment a kedvük.

A csillagok rég eltűntek a piszkos sötétségben, a hajó vaktában repült, majd egyszerre csak nagyot ugrott, minden készülék, hordó és műszer megcsörrent benne, s az utasok érezték, hogy valamerre sodródnak, mégpedig egyre gyorsabban; végül a hajó hirtelen, bár elég puhán megállt, ferdén, mintha valami égitestbe fúródott volna az orra. Az ablakhoz rohantak, de odakint teljes sötétség volt, hiába meregették a szemüket; s ekkor odakintről döngetni kezdték a hajó oldalát, hogy csak úgy remegtek a falak: egy ismeretlen, szörnyű erejű valaki akart erőszakkal behatolni. A két mérnök kezdett valahogy kevésbé bizakodni fegyvertelen eszében, de késő volt a bánat, hát hogy össze ne törjön a hajójuk, inkább maguk nyitották ki belülről az ajtót.

Néznek, néznek, és lám, egy óriási pofa jelenik meg az ajtóban, olyan hatalmas, hogy maga a gazdája semmiképpen sem férhet be; hallatlanul csúf ez a pofa, hosszában és keresztben tele nagy, dülledt szemekkel, orra, mint a fűrész, álla, mint a markológép; és meg se moccan, csak bámul be az ajtón, szemei mohón fürkészik a hajó belsejét, mindegyik szemcsoport másik sarkot figyel, olyan kifejezéssel, mintha azt becsülgetnék, kifizetődik-e mindez; még a mérnököknél sokkal butább valaki is megértette volna, mit jelent ez a nézelődés, mert nagyon ékesszóló volt.

— Na, mi van? — szólalt meg végre Trurl, akit idegesített ez a néma, szemérmetlen vizsgálódás. — Mit akarsz, te randa pofa?! Én Trurl mérnök vagyok, általános omnipotenciátor, ez pedig Klapanciusz barátom, ugyancsak jeles híresség. Turistaúton vagyunk a hajónkkal, tehát légy szíves, azonnal vidd innen a képedet, és vezess ki minket erről a sötét és biztosan koszos helyről, aztán irányítsál a rendes, tiszta űrbe, máskülönben panaszt teszünk, és téged apró vasárura szednek szét, te szemétkotró. Hallod, mit beszélek?!

De a pofa egy szót sem szól, csak tovább bámészkodik, és mintha számolna magában. A zsákmányt becsülgeti, vagy mi a fene? — Ide figyelj, te pocsék alak — ordítja feldühödve Trurl, noha Klapanciusz oldalba bökte, hogy mérsékelje magát —, nekünk nincsen se aranyunk, se ezüstünk, se más kincsünk, hát engedj el bennünket rögvest, és mindenekelőtt vidd innen az a nagy pofádat, mert hihetetlenül ronda. Te meg — fordul hátra Klapanciuszhoz — ne bökdöss, mert megvan a magamhoz való eszem, és tudom, kivel hogyan kell beszélni!

— Énnekem — szólal meg ekkor hirtelen a pofa, ezer tűzszemét Trurlra függesztve — nemcsak aranyra vagy ezüstre van szükségem, beszélni pedig finoman és tisztelettel kell velem, mert okleveles zsivány vagyok, művelt és nagyon ideges természetű. Különb fickók is jártak már itt nálam, mint ti vagytok, és megszelídítettem őket, ahogyan akartam, ti is megszelídültök majd, és mindent kifacsarok belőletek.

Nevem Mohó, minden irányban harminc rőf hosszú vagyok, és csakugyan kincseket rablok, de tudományos és korszerű módon, vagyis: becses titkokat gyűjtök, a tudomány kincseit, hiteles igazságokat, és általában mindenféle értékes információt. Most pedig gyerünk, ide vele, mert ha nem, akkor füttyentek! Ötig számolok: egy, kettő, három…

Számolt ötig, és mivel semmit sem adtak neki, valóban füttyentett, hogy majdnem megrepedt a fülük. Klapanciusz rájött, hogy a „Diplo”

név a diplomával függhet össze, amelyet nyilván valamelyik Bűnöző Akadémián szerzett az útonálló. Trurl betapasztotta fülét a kezével, mert Mohónak a füttye is méltó volt termetéhez.

— Nem kapsz semmit! — ordította, miközben Klapanciusz vattáért rohant. — És vidd innen a pofádat!

— Ha elviszem a pofámat, akkor a kezemet dugom be — felelte Mohó —, márpedig erős, súlyos és harapófogóban végződő kezem van, majd meglátjátok! Vigyázat, kezdem!

És csakugyan: a vatta, melyet Klapanciusz előszedett, már feleslegesnek bizonyult, mert a pofa eltűnt, helyette megjelent egy ormótlan, görcsös, lapátkörmű acélmancs, és rögtön turkálni kezdett, tördelve az asztalokat, szekrényeket és közfalakat, csak úgy csikorgott a vaslemez. Trurl és Klapanciusz az atommáglya mögé menekült a mancs elől, és valahányszor egy ujj hozzájuk közeledett, rácsaptak a piszkavassal. Végül is megdühödött az okleveles zsivány, megint a pofáját dugta be az ajtón, és így szólt: — Jót mondok nektek, tárgyaljatok velem, de rögtön, mert ha nem, akkor elteszlek titeket későbbre, a tartalékpincém legaljára, teleszórlak szeméttel, és köveket dobálok rátok, hogy meg se tudtok mozdulni, és megesz a rozsda; különbekkel is elbántam már, hát döntsetek, egykettő!

Trurl hallani sem akart az egyezkedésről, de Klapanciusz nem ellenezte, és megkérdezte, mit kíván tulajdonképpen a zsivány úr.

— Ez már beszéd! — vigyorgott az útonálló. — A tudás kincseit gyűjtöm, mert ez a kedvtelésem, tekintettel egyetemi végzettségemre és gyakorlatias szemléletemre, no meg arra, hogy a közönséges kincsekért, amilyenekre a faragatlan zsiványok ácsingóznak, erre mifelénk semmit sem lehet vásárolni; ezzel szemben a tudás oltja az ismeretszomjamat, hiszen, mint tudjuk, minden, ami csak létezik, információ. Információkat gyűjtök tehát évszázadok óta; nem mondom, elteszek éppen némi aranyat vagy drágakövet is, mert szépek, kedvesek a szemnek, ha kirakom őket a házamban, de csak mellesleg, ha éppen alkalom adódik. Figyelmeztetlek, hogy hamis igazságokért ütök, éppúgy, mint a hamis aranyért, mert kifinomult ízlésem van, és hiteles igazságokra vágyom!

— No, és milyen hiteles és becses információkat kívánsz? — kérdezi Klapanciusz.

— Mindenfajtát, csak igaz legyen — feleli amaz. — Minden információ kapóra jöhet valamilyen alkalomra. Kezdenek már megtelni a pincéim és éléskamráim, de még ugyanennyi elfér bennük. Mondjátok hát, amit tudtok, én meg felírom. Csak gyorsan!

— Szép kis ügy — súgja Klapanciusz Trurl fülébe —, ez egy évszázadig itt tarthat bennünket, mire mind elmondjuk neki, amit tudunk, hiszen óriási a mi bölcsességünk!

— Várj — súgja vissza Trurl —, most majd én tárgyalok vele. — És fennhangon így szól: — No hát ide figyelj, okleveles zsivány: ami az aranyat illeti, van egy információnk, amely minden mással felér, mégpedig annak a receptje, hogy hogyan kell atomokból aranyat csinálni, kezdetnek, mondjuk például hidrogénatomokból, mert azokkal tele van a kozmosz.

Ha akarod, megkaphatod ezt a kitűnő receptet, aztán elengedsz bennünket. Áll az alku?

— Már egész ládám van tele ilyen receptekkel — feleli a pofa, bosszúsan forgatva mind az ezer szemét. — Egyik sem ér semmit. Többé nem hagyom átverni magam, minden receptet előbb kipróbálok.

— Miért ne? Kipróbálhatjuk. Fazekad van?

— Nincs.

— Nem baj, fazék nélkül is lehet, csak gyerünk — sürgeti Trurl. — A recept egyszerű: annyi hidrogénatom, amennyit egy aranyatom nyom, vagyis százkilencvenhét. A hidrogénatomokról először lehámozzuk az elektronokat, aztán összegyúrjuk a protonokat, addig dagasztjuk az atommagtésztát, amíg előtűnnek a mezonok, aztán az egészet körös-körül bekenjük elektronokkal, és kész a tiszta arany. Ide nézz!