Stanislaw Lem - Kiberiáda

Ami a többit illeti, azokat mellőzhetjük. Ha már se a rémisztőgép, se a hiperszupergép, se a faltörő tök nem használt, akkor egészen más, lineáris, archivális és ezért teljesen fatális módszerekre van szükség. Még sohasem hallottam olyan esetet, hogy az átalányi lerovás ne segített volna.

— Hogyan tetszett mondani? — kérdezik az acélkák, de Trurl magyarázat helyett folytatja: — Egészen egyszerű a módszer, csak papírra, tintára, pecsétekre, űrlapokra, bélyegzőkre, ablakocskákra, kiskanálra és poharakra van szükség, mert a kávé már itt van, no meg egy kézbesítőre. És valami írószerszámra. Akad?

— Hogyne! — És nyomban hozzák.

Trurl leül és diktál a gépírónőnek: „Tudomásulvétel végett értesítjük, hogy a GRMB Bizottság 7 per 2 per KK per 405 ügyiratszámú rendelkezvényének hatálybalépésével ezen közigazgatási körzetben eszközölt tartózkodása a folyó év XVIII. hó 19. napján kelt 199 per 407 A számúszabályrendelet értelmében nemkívánatosnak minősíttetvén, a DVKF 67. sorszámú körlevele 1478 per 2 pontjában foglaltak szerinti lerendezés folyamatba tétetik. Jelen határozat alól fellebbezés eszközölhető a Bizottság Elnökségéhez címezve huszonnégy órán belül.”

Trurl néhány bélyegzőt és pecsétet ütött az iratra, beiktatta a Kézbesítőkönyvbe, megnyitotta a Nyugtatványozási Rovatot, és így szólt: — Vigye el azonnal a kézbesítő.

El is vitte, jó darabig nem tért vissza, aztán megérkezett.

— Átadtad? — kérdi Trurl.

— Átadtam.

— Hol az átvétel nyugtázása?

— Itt, ebben a rubrikában. És itt a fellebbezés is.

Trurl átveszi a fellebbezést, és anélkül hogy elolvasná, azonnal visszaküldi, csak előbb egész szélességében keresztben ráírja: „Szabályszerű mellékletek csatolásának elmulasztása miatt nem vétetik figyelembe.” És olvashatatlanul aláfirkantja.

— Most pedig munkára! — szól.

Leül és ír, az acélkák kíváncsian nézik, semmit sem értenek, mi ez itt és mi lesz.

— Hivatal — mondja Trurl. — És ugyancsak lesz, mert már el is kezdődött.

A kézbesítő egész nap ide-oda futkos, Trurl határozatokat küld ki, iktat, nyugtat, érvénytelenít, a gépírónő szorgalmasan kopog, és lassacskán egész hivatal keletkezik körülöttük, ügyintézők, aktakötegek, előadók, gemkapcsok, fekete könyökvédők, dossziék, iratrendezők, kávéfőzők, „Belépni tilos” és „Házon kívül vagyok” táblák, űrlapok, folyamodványok, hajnaltól napestig egyre több irkafirka, a gépírónő már eszeveszetten kopog, és minden tele van kávéval meg szeméttel. Aggódnak az acélkák, mert nem értenek semmit, Trurl pedig sorra küldi a felszólításokat és sürgetéseket, kézbesítésre, postázásra, portózásra, elismervény ellenében eszközlendő átvételre, vagy a legrémesebb módon: átalányi lerovásra; már személyi kontókat is nyitott, bennük csupa nulla — de azt mondja, ez csak egyelőre van így. Bizonyos idő múlva látni, hogy az izé már nem is olyan rémes, különösen felülről: istenuccse, hogy kisebb lett!

De igazán, szemlátomást zsugorodik! És kérdezik az acélkák Trurltól, hogy most mi lesz.

— Kéretik nem zavarni az ügyintézőt! — feleli. És bélyegez, aláír, csatol, mellékleteket számol, fellebbezéseket küld vissza, közben a kávéját issza, nyakkendőjét leveti, az ügyfelet kéreti, ebédszünet három óra, ne üljön rá a pókhálóra, öt példányban kitölteni, hét dossziét megtölteni, végrehajtási utasítás, megvesztegetési kísérlet, erről még hiányzik a tömbbizalmi pecsétje.És a gépírónő kopogtat: „Hivatkozással a 16 per B per 694 ügyiratszámú engedély bemutatásának elmulasztására az A.B.C.Gr. Km. Bizottság folyó év folyó hó folyó napi rendelkezése értelmében ezennel foganatosítjuk az ön Kir.

Ugat. Ásának haladéktalan folyamatba tételét a Puk. Kadj.

Meg. 27. paragrafus 6. cikkely értelmében az XYV hatóság joghatályos döntvénye alapján. Jelen határozat alól fellebbezés nem eszközölhető.”

Elküldi a kézbesítővel, aztán zsebre teszi az átvételi elismervényt.

Majd feláll, és kezdi sorra kidobálni a kozmoszba az íróasztalokat, pecséteket, iratrendezőket és a kávét. Csak a gépírónő marad.

— Jaj, mit tetszik csinálni? — kiabálják az acélkák, akik közben már egészen megszokták a dolgot. — Hogy szabad ilyet tenni?!

— Nyugalom, barátocskáim — feleli. — Inkább oda nézzetek!

És csakugyan, mire odapillantanak a potenciálhegyre — üres a helye, nincs ott senki, mintha soha nem is lett volna. De hát hová lett, hogyan tűnt el? Elmenekült szégyenében, mert már olyan picire ment össze, hogy a kézbesítő csak nagyítóval találta meg. Odafutnak, keresik a nyomát, de csak egy kissé nedves helyet találnak, valami odacsepegett, nem tudni, milyen alkalomból, azon kívül sehol semmi.

— Éppen így terveztem — szól Trurl. — Elég egyszerű volt az ügy, barátaim; mikor átvette az első végzést, és aláírta a kézbesítőkönyvet, máris elveszett. A Büro-Krá-Cia nevű csodagépet alkalmaztam; mert amíg a kozmosz kozmosz, senki sem állhat neki ellen.

— No jó, de miért kellett kidobálni az aktákat és kiönteni a kávét? — nyűgösködtek.

— Hogy benneteket is meg ne egyen a gép! — feleli Trurl. Maga mellé ülteti a csinos gépírónőt, s elrepül, barátságosan integetve — és mosolya ragyog, mint a csillag.

„A Nagy Napok népeitől két karavánút visz délnek. Az első, a régebbi, a Négycsillagtól a Garázda felé vezet; az utóbbi nagyon álnok, változó fényű csillag, halványulóban az Ezüstfehérek Törpéjére hasonlít, így megtéveszti az utasokat és a Bakacsin Sivatagba csalogatja őket, ahonnét tíz közül csak egy karaván kerül ki épségben. A második, újabb utat a Mirábil birodalom nyitotta meg, miután rakétás rabszolgái hatmilliárd mérföld hosszú alagutat vágtak magán a Fehér Garázdán keresztül.

Az alagút északi bejáratát pedig így kell megtalálni: a Nagy Napok közül az utolsótól egyenesen a Pólus felé kell haladni, hét villamos miatyánknyi ideig. Aztán kicsit balra, míg feltűnik egy tűzfal, ez a Garázda oldala, és az alagút nyílása olyan rajta, mint fekete pont egy fehér tűztengerben. Akkor aztán nyílegyenesen lefelé kell tartani, bátran, mert nyolc hajó elfér egymás mellett az alagútban; és páratlan látvány nyílik meg az utas előtt a hajóablakon át.

Először a Hőzabálók Tűzesése következik, aztán az időjárás szerint váltakoznak a csodák; mikor a csillag belsejét egy-kétmilliárd mérfölddel arrább mágneses viharok kavargatják, olyankor látszanak a nagy tűzmagok, és a csillag izzó erei fehéren égő, alvadt vércsomókkal, ha közelebbi a vihar vagy hetedfokú tájfun dühöng, akkor remeg a boltozat, mintha fehér hőtészta akarna hullani róla, de ez csak látszat, mert repül és nem hullik, és ég, de nem éget, mivel az Erős Mezők gátjai sakkban tartják. Látszik, hogyan dagasztódik a protuberancia-tészta, a Pokolkáknak nevezett villámforrások pedig háborognak és zubognak; nem árt erősebben megragadni a kormánykereket, mert ilyenkor a legnagyobb kormányosi tudományra van szükség, és nem a térképet, hanem a nap zsigereit kell figyelni: ugyanis még senki sem látta kétszer egyformának ezt az utat. A Garázdába vágott alagút nem marad egy helyben, hanem állandóan hullámzik, tekereg és vonaglik, mint a viaskodó kígyó; ennélfogva tartsuk jól nyitva a szemünket, figyeljük a zuhogó tűzfalakat és a kinyúló tűznyelveket, ha pedig azt halljuk, hogy a hajó páncélja recseg a tűzkorbácsoktól és lángtarajoktól, saját gyorsaságunkon kívül semmiben se bízzunk. Mindazonáltal azt is figyelembe kell vennünk, hogy nem minden tűzhullám és az alagútnak nem minden rándulása jelent mindjárt csillagrengést vagy a fehér tűzóceánok áradását, tehát ezt jól eszébe vésve, a tapasztalt hajós nem kiabálja nyakra-főre: «A szivattyúkhoz!», nehogy aztán az öregebb rókáktól szégyenére azt kelljen hallgatnia, hogy egy csepp hűtőammóniákkal akarja a csillag örök fényét kioltani. Annak pedig, aki megkérdezi, mit kell hát csinálni, ha valódi csillagrengés rázza meg a bárkát, minden tapasztalt csillaghajós megmondja, hogy ilyenkor elegendő egy nagyot sóhajtani, mert hosszabb búcsúzkodásra úgy sincs idő a halál előtt, szemünket pedig nyugodtan tarthatjuk nyitva vagy csukva, ahogy tetszik, mivel a tűz úgyis kiégeti. De az ilyen katasztrófa nagyon ritka, mivel a Mirábil birodalom mérnökei szolid kapcsokkal erősítették meg a boltozatot; ezért tulajdonképpen bízvást ajánlható ez az út a csillagon keresztül, a Garázda hajladozó, fényes hidrogénfalai között. Joggal dicsekednek az építők, hogy aki bement az alagútba, majdnem bizonyosan ki is jön belőle; ám ugyanezt aligha mondhatnánk el a Bakacsin Sivatagról. Ugyanis az alagút legfeljebb századonként egyszer szakad be csillagrengés miatt, eltévedni viszont egyáltalán nem lehet benne, mivel csak ez az egyetlen út vezet a csillagon át. Ezzel szemben a sivatag feketébb az éjszakánál, mert a környékbeli csillagok fénye egyszerűen nem merészkedik oda. Annál nagyobb a lárma és csörömpölés, mert folyton összeverődnek a hajóroncsok, zörög az ócskavas: ez a sok hajó mind az álnok Garázda miatt tévesztette el az utat, és zuhant a feneketlen örvényekbe, hogy ott keringjen a galaxis utolsó fordulatáig, s a szilaj gravitáció rázza, mint a csörgőt. A Bakacsin Sivatagtól keletre van a síkospofájúak birodalma, nyugatra pedig a szemkezűek földje, délre viszont több út vezet a halálkatlanok között a kéklő Azúrföld derűsebb vidékére, majd azon át a tűzvirágos Murgundiába, a vasatlan csillagokból álló véres csillagképbe, amelyet Alcaron szekerének hívnak.