Stanislaw Lem - Kiberiáda

Maga a Sivatag, mint említettük, éppúgy tele van feketeséggel, mint a Garázda napalagútja fehérséggel. Nemcsak az örvények, a kavargó ködök és a szilaj meteorrajok okozzák a bajt; némelyek ugyanis azt mondják, hogy ismeretlen helyen, a legsötétebb sötétségben, a felfoghatatlan mélységben ősidők óta lesben ül egy bizonyos lény vagy nemlény, Névtelen nevezetű, mert aki egyszer találkozott vele, és megtudta valódi nevét, az többé semmit sem mondhat el másoknak, mivel rögtön meghal. Azt beszélik, a Névtelen foglalkozására nézve zsivány és boszorkánymester, saját kastélyában lakik, amely fekete gravitációból épült, a várárok örök tájfun, a várfal maga a nemlét, a tökéletes semmi, ablakai vakok, kapui süketek; a Névtelen a karavánokra leskelődik, s mikor elfogja a kincséhség és vérszomjúság, fekete port fúj az utat mutató napokra, így kioltja fényüket, és a vándorokat lecsalja a biztonságos útról, aztán kiront a nemlétből, lasszót vet áldozataira, és vára semmijébe hurcolja őket, vigyázva közben, hogy még a legkisebb rubintű se törjön össze, mert amilyen vérszomjas, éppolyan akkurátus. Aztán már csak a lerágott roncsok repülnek ki a palotából, és keringenek tovább a Sivatagban, nyomukban pedig sokáig röpködnek a hajók szegecsei, amelyeket a Névtelen Szörnyeteg kiköpköd, mint a szilvamagot. De mióta a rakétaraj rabszolgamunkája révén megnyílt az alagút a Garázdán keresztül, s a hajók mind ezt a fényes, biztonságos utat választják, azóta a Névtelennek nincs zsákmánya, és haragja hevével bevilágítja a Sivatag sötétségét, teste átfénylik a gravitáció fekete falán, mint rémes csontváz-báb, amely selyemgubójában sírian foszforeszkálva porlad. Nem egy bölcs azt állítja, hogy a Névtelen egyáltalán nincs, és nem is létezett soha; mondani ezt könnyű, sokkal nehezebb megbirkózni egy dolog képzetével, amelyre szó sincsen a langyos nyári csendben, a Bakacsin és Tűzforró Sivatagtól messze. Könyű nem hinni a rémben, nehezebb legyőzni őt és elkerülni mérhetetlen falánkságát. Nem nyelé el magát a murgundiai Kibernátort, nyolcvanfőnyi seregével, három hajójával együtt, hogy hírmondó sem maradt belőlük, a lerágott hajóbordákon kívül, melyeket Kis Szolária falu parasztgyerekei találtak meg, mert a ködár az ő partjaikra vetette ki őket? Nem falt-e fel számtalan más derék vitézt irgalom és könyörület nélkül? Legalább a halk villamos emlékezet adózzon tisztelettel a boldogtalanoknak, akiknek még sírjuk sincsen, ha már nem akad olyan bajnok, aki az ősi csillagtörvények szerint lovagi bosszút állna mind e gazságok elkövetőjén.”

Mindezeket Trurl egy öregségtől foszladozó, vén fóliánsban olvasta, amelyet véletlenül vásárolt holmi vándor kalmártól. Másnap elvitte Klapanciuszhoz, és felolvasta mindezeket a rendkívüli dolgokat elejétől végig, mert nagyon tetszettek neki.

Klapanciusz, mint a világegyetemet jól ismerő, mindenfajta napok és ködök világában járatos, bölcs mérnök, elmosolyodott, megcsóválta a fejét, és így szólt: — Remélem, egy szót sem hiszel ebből a meséből?

— Már miért ne hinnék? — botránkozott meg Trurl. Nézd csak, még egy jól sikerült rézmetszet is van itt: a Névtelent ábrázolja, amint éppen két napvitorlást eszeget a pincéibe rejtett kincsek között.

Különben is, talán nincs valóban alagút egy szupercsillagban, ha egy másikban is, nevezetesen a Beth-el-Geuzéban? Csak nem vagy olyan tudatlan a kozmográfiában, hogy ezt kétségbe vonnád?… — Ami a metszetet illeti, rajzolhatok neked rögtön egy olyan sárkányt, amelynek ezer napból áll mindegyik szeme, ha te a rajzot tekinted az igazság bizonyítékának — vágott vissza Klapanciusz. — Ami pedig az alagutat illeti, az először is csak kétmillió mérföld hosszú, szó sincs holmi milliárdokról, másodszor a hajózás az alagúton át a legkevésbé sem veszélyes, ezt magad is tudod, hiszen éppen elégszer repültél át rajta. Ez az úgynevezett Bakacsin Sivatag pedig egyszerűen a Meridia és Tetrarhida között keringő kozmikus szemét tíz négyzetkiloparszeken eloszló tömege; igaz, hogy ott sötét van, de csak a sok szeméttől. Nincs ott semmiféle Névtelen, hülyeség az egész! Ez még csak nem is valami becsületes régi mítosz, hanem egy sületlen elmében termett olcsó maszlag.

Trurl összeszorította a száját.

— Hagyjuk az alagutat — jegyezte meg. — Azt mondod, hogy biztonságos, mert én átrepültem rajta; ha te lettél volna ott, egészen másképp beszélnél. No de hagyjuk az alagutat, jobb lesz. Ami viszont a Sivatagot és a Névtelent illeti, nem szeretem, ha üres szavakkal próbálnak meggyőzni. Utazzunk oda, akkor majd meglátod — és felemelte a vastag fóliánst az asztalról —, mi igaz ebből, mi nem!

Klapanciusz mindenképpen le akarta beszélni a szándékáról, amikor azonban látta, hogy Trurl megint olyan makacs, mint rendszerint, és esze ágában sincs lemondani erről a különösen kezdődött utazásról, először kijelentette, hogy látni sem akarja többé barátját, de hamarosan maga is készülődni kezdett az útra, mert nem akarta, hogy barátja egyedül odavesszen — kettesben valahogy vidámabb dolog szembenézni a halállal.

Fölszerelkeztek hát ezzel-azzal, hiszen sivatagon át vezetett az útjuk (ha nem is lesz olyan festői, mint a könyv leírja), majd elindultak kipróbált hajójukon. Útközben itt-ott megálltak, hogy híreket halljanak a lakosságtól, különösen mikor elhagyták azt a vidéket, amelyről még pontos ismereteik voltak. Ám a bennszülöttektől nem sokat lehetett megtudni. Ők csak közvetlen környéküket tudták leírni, de arról, hogy mi van ott, ahol ők maguk sohasem jártak, nyilvánvaló képtelenségeket hordtak össze, ráadásul igen részletesen, és borzongva ugyan, de láthatólag nagy kedvteléssel. Klapanciusz az ilyen históriákat röviden korrotikusaknak nevezte, a szklerózis-korrózióra célozva, mely minden aggastyán elméjét megtámadja.

Mikor azonban vagy öt-hatmillió fényleheletnyire megközelítették a Bakacsin Sivatagot, holmi erőszakos óriásról kezdtek híreket hallani, akinek Dipló zsivány a neve; igaz, hogy a hírharangok közül soha senki nem látta, és azt sem tudták, mit jelent ez a különös „Dipló” név. Trurl arra gondolt, hogy talán a „dipólus” eltorzult formája, s a zsivány bipoláris, azaz kettős és ellentmondásos természetére utal, de Klapanciusz, mint kettőjük közül a megfontoltabbik, inkább tartózkodott a hipotézisektől. Ez a zsivány — így szóltak a hírek — módfelett kegyetlen és féktelen természetű, ami abban nyilvánul meg, hogy mikor áldozatait már mindenükből kifosztotta, szörnyű fukarságában nem elégszik meg a zsákmánnyal, hanem ráadásul még el is tángálja őket. Fontolgatta egy darabig a két mérnök, ne vigyenek-e magukkal lőfegyvert és kardot a fekete Sivatagba, de végül is úgy döntöttek, hogy a legjobb fegyver mérnökségben élesedett, széles látókörű és átfogó elméjük; úgy utaztak hát tovább, ahogyan voltak.Be kell ismerni, hogy a további út folyamán Trurl igen keserű csalódásokat élt át, mivel a csillagzó csillagfészkek, lángoló lángkapuk, puszta pusztaságok, meteorabroncsok és vándorló sziklák sokkal szebben voltak leírva a régi fóliánsban, mint amilyen látványt a valóságban nyújtottak. Csillag kevés volt a környéken, azok is egészen jelentéktelenek, viszont annál öregebbek; némelyik már alig pislákolt, mint a parázs a hamuban, olyiknak a felszíne már el is sötétedett, csak kérge repedésein világítottak ki vöröslő erek a ráncos salakból; tűzdzsungel vagy titokzatos örvény egyáltalán nem volt, senki nem is hallott ilyesmiről, az egész sivatagot inkább úgy ismerték, mint a lehető legunalmasabb, üres vidéket: meteor ugyan röpködött annyi, mint a nyű, de a lármás kavargásban több volt a szemét, mint a rendes mágneses magnetit vagy tektonikus tektit; ez érthető, mert innen már csak egy macskaugrás a déli galaktikus pólus, és a sötét áramlatok ide sodorják a port és szemetet a galaxis központi tájékairól. A szomszédos törzsek és népek nem is Bakacsin Sivatagnak nevezik ezt a vidéket, hanem egyszerűen szemétdombnak.