Stanislaw Lem - Kiberiáda

Klapanciusz ösztönösen az ajtó felé lépett, a rendőr azonban elébe állt roppant alakjával, és folytatta: — Tulajdonképpen nincs semmi kifogásom ellened, öregem, de borsot törhetsz az orrom alá, mert ismered a titkomat. Ezért azt hiszem, legjobb, ha lakat alá kerülsz. Hát persze hogy az lesz a legjobb! — és csúnyán felvihogott. — Így aztán, mikor a szó teljes értelmében elhagyom a rendőrséget, senki sem fogja tudni többé, hogy kibe bújtam, még te sem, hihi!

— De felség! — szólt Klapanciusz nyomatékosan, bár halkan. — Életedet kockáztatod, hiszen nem ismered a készülék számtalan titkát.

Meghalhatsz, beköltözhetsz egy halálos beteg vagy egy bűnöző testébe…

— Á — mondta a király —, én nem félek. Tudom én, öregem, hogy csak egy a fontos: minden költözködésnél magammal kell vinni a szarvakat!

Azzal az íróasztalhoz ment, és megmutatta a fiókban fekvő szerkentyűt.

— Ezt mindig lerántom annak a fejéről, aki voltam, és magammal viszem, így aztán nincs mitől félnem! mondta.

Klapanciusz megpróbálta lebeszélni a királyt a további testcserékről, de hiába, mert Hihi csak gúnyolódott rajta. Végül a király jókedvűen így szólt: — Eszem ágában sincs ám visszamenni a palotába! Ha kíváncsi vagy rá, elárulhatom: hosszú vándorútra készülök alattvalóimon át, egyik testből a másikba, ez különben is illik demokratikus felfogásomhoz.

A végére hagyom, csemegének, valamelyik gyönyörű leányzó testét.

Biztosan rendkívül tanulságos érzés lesz, hihi!

E szavak után hatalmas mancsának egyetlen rántásával kitárta az ajtót, is kiordított rendőreinek. Látván, hogy ha valami elszánt lépést nem tesz, óhatatlanul börtönbe kerül, Klapanciusz felkapta az íróasztalról a tintatartót, a király arcába vágta, ő maga pedig, kihasználva Hihi pillanatnyi elvakulását, kiugrott az ablakon át az utcára. Szerencsére az ablak nem volt magasan, és a sors egyetlen járókelőt sem vezérelt arrafelé. Nyakába szedte hát a lábát, eljutott egy forgalmas térre, és elvegyült a tömegben, mielőtt még a rendőrök, akiket főnökük irgalmatlanul lehordott, kirohantak az utcára, egyenruhájukat igazgatva és fenyegetően csörtetve fegyvereikkel.

Klapanciusz elloholt a kikötőből, és gondolataiba merült, amelyek igazán nem voltak vidámak. „Legjobb lenne — tanakodott — sorsára hagyni a hitvány Hihit, aztán elmenni a kórházba, ahol Trurl teste fekszik a derék tengerész lelkével; ha a testet elvisszük a palotába, barátom ismét testestül-lelkestül önmaga lehet. Igaz, hogy akkor új királya lesz Infantiliának, mert a tengerész személyisége fog benne lakni, de sebaj, ott egye meg a fene Hihit a hülye vicceivel együtt! — Terve nem volt a legrosszabb, de hiányzott hozzá egy apró, ám lényeges kellék: a szerkentyű a szarvakkal, amely a rendőrfőnök fiókjában pihent. Klapanciusz egy darabig latolgatta, tudna-e még egy készüléket csinálni, de nem voltak meg hozzá az eszközei, no meg az idő is sürgette. — Akkor talán — fontolgatta — elmegy a király-Trurlhoz, alighanem már megjött az esze, és tudja, mit csináljon; megmondom neki, hogy vétesse körűl katonákkal a kikötői rendőrséget, ily módon kezünkbe kerül a szerkentyű, és Trurl visszatérhet saját személyébe!

El is ment a palotába, de nem engedték be. A király — mondták az őrök — mélyen alszik, mert az orvosok villamos altatást és erősítést alkalmaztak nála; álma legalább negyvennyolc óráig tart.

— Még csak ez hiányzott! — kesergett Klapanciusz, majd elsietett a kórházba, ahol Trurl teste feküdt, félt ugyanis, hogy ha a beteget idő előtt kiengedik, elvész a nagyváros labirintusában. A kórházban a sérült rokonának mondta magát, a nevet ugyanis sikerült leolvasnia a kórlapról. Megtudta, hogy a betegnek nincs komolyabb baja, nem is tört el a lába, csak kificamodott. Néhány napig azonban még feküdnie kell. Klapanciusz persze nem látogatott be a kórterembe, hiszen akkor kiderült volna, hogy egyáltalán nem ismerik egymást. Megnyugodván legalább afelől, hogy Trurl teste nem tűnik el egykettőre, kioldalgott a kórházból, és lázasan gondolkodva rótta az utcákat.

Vándorlása közben a kikötőnegyed közelébe tévedt, s észrevette, hogy az utcán csak úgy nyüzsögnek a rendőrök, minden járókelőt fürkészően szemügyre vesznek, és összehasonlítják a szolgálati noteszban levő személyleírással. Rögtön kitalálta, hogy ez Hihi műve, aki buzgón keresteti, mert le akarja csukatni. De addigra már éppen hozzá fordult a legközelebbi járőr; vissza sem fordulhatott, mert a sarkon két másik rendőr tűnt fel. Ekkor teljes nyugalommal maga adta át magát a rendőröknek, de kijelentette, hogy azonnal beszélnie kell a főnökükkel, mert rendkívül fontos mondanivalója van egy bizonyos szörnyű bűntény ügyében. A rendőrök tüstént közrefogták és megláncolták, de szerencsére nem bilincselték össze a két kezét, csak jobb kezét láncolták egy rendőr bal kezéhez. A rendőrfőnök-Hihi vidáman dörmögve és apró szemeivel kajánul hunyorgatva fogadta a megbilincselt Klapanciuszt, aki már az ajtóból óbégatni kezdett, igyekezve hangjának minél idegenesebb csengést adni.

— Nagyságod uraság! Rendőrség uraság! Engemet ők elfog, mert ők mond, hogy én vagyok Klapanciusz, de én nem vagyom, én nem ismer semmi Klapanciusz! De én gondol, ki ő! Ő van egy huligán, ő engemet szarvval bököd utcában, és lenni csoda! Én nem tudok, hol van enyém test, de enyém lélek van másik testben, nem engemében, én nem tudok, hogyan! Én csak látni, hogy huligán gyors elszalad, nagyságod rendőr!

Segítség!

E szavakkal a fortélyos Klapanciusz térdre hullott, láncait csörgetve és szüntelenül karattyolva ezen az idegenes nyelven, Hihi pedig, aki váll-lapos egyenruhájában az íróasztal mögött állt, kissé megrökönyödve hallgatta, és tovább hunyorgott; nézte-nézte a térdeplőt, és látszott, hogy kezd hinni neki, mivel Klapanciusz a rendőrségre menet szabad bal kezének ujjaival erősen megnyomta homlokát, úgyhogy olyan nyomok maradtak rajta, amilyet a szerkentyű szarvacskái hagynak. Hihi kisvártatva megparancsolta, hogy vegyék le a láncot Klapanciuszról, kiküldte valamennyi alárendeltjét, és mikor négyszemközt maradtak, felszólította a foglyot, hogy adja elő pontosan az eseményeket. Klapanciusz hosszú történetet mesélt arról, hogy ő gazdag külföldi, ma reggel érkezett a kikötőbe, hajóján kétszáz láda világszínvonalú fejtörővel és harminc csodaszép, felhúzható leányzóval; ezeket az ajándékokat a nagy Hihi királynak hozta Trombita császártól, aki ily módon akarta kifejezni távtiszteletét a nagy Infantil-dinasztiának. Megérkezvén, elhagyta a fedélzetet, hogy a hosszú út után megmozgassa a tagjait, és nyugodtan sétált a parton, mikor egy bizonyos illető, aki pontosan így nézett ki — Klapanciusz itt a saját mellére mutogatott —, és aki már azért is gyanúsnak látszott, mert mohón nézegette az ő pompás külföldi köntösét, egyszerre csak teljes erejéből nekirontott, mintha megőrült volna, és egyszerűen keresztül akarna futni rajta; de mégsem ment neki, hanem csak letépte fejéről a sapkáját, erősen megbökte őt a szarvaival, és megtörtént a lélekcsere érthetetlen csodája.

Klapanciusz nagy hévvel és színesen adta elő meséjét, hogy minél hihetőbbé tegye. Részletesen beszámolt elveszített testéről, és megvetően ócsárolta a jelenlegit, amelyhez, úgymond, a szerencsétlen baleset folytán jutott, néhányszor pofon is vágta, és undorodva leköpte saját magát; tüzetesen leírta a kincseket, amelyeket hozott, különösen a felhúzható leányokat; beszélt otthon maradt családjáról, gépfiairól és villamopszlijairól, kedvenc feleségéről a háromszáz közül, aki olyan pompás szendvics-áramköröket tud készíteni, hogy szebbet és jobbat maga Trombita császár sem eszik; elárulta a rendőrfőnöknek legnagyobb titkát is, nevezetesen azt, hogy a hajó kapitánya annak adja majd át a kincseket, aki megjelenik a fedélzeten, és kimondja a titkos jelszót.