Stanislaw Lem - Kiberiáda

Az efféle könnyelmű és léha beszédek felháborították a koronatanács éltesebb tagjait, különösen a legidősebb, a nemes Matrica családból származó Papagaszter őméltósága vette nagyon a szívére, hogy a királynak semmi sem szent, még saját magas méltóságából is viccet csinál.

Félelemtől reszketett viszont az egész udvar, valahányszor a király egy-egy szeszélyes pillanatában találós kérdéseket kezdett feladni.

Régi kedves szórakozása volt ez. Már a koronázás közben azzal a kérdéssel lepte meg a főkancellárt, hogy mi a különbség a törlőfej és a lábtörlő között.

Hamarosan rájött a király, hogy amikor találós kérdést ad fel az udvaroncoknak, azok nem nagyon igyekeznek kiokoskodni a választ.

Mindenféle ostobaságot feleltek, ami éppen eszükbe jutott, és ez módfelett feldühítette. Csak akkor javult meg a helyzet, amikor az udvari tisztségekre való kinevezést a találós kérdésekre adott válaszoktól tette függővé. Hullottak a lefokozások meg a kitüntetések, és az egész udvar, akár tetszett, akár nem, kénytelen volt részt venni a játékokban, amelyeket őfelsége kitalált. Fájdalom, sok méltóság becsapta az uralkodót, és ezt a király, noha természettől fogva jólelkű volt, igazán nem tűrhette el. A nádort például száműzte, mert a kihallgatásokon puskázni próbált a páncélja alá rejtett céduláról; hasznát is vette volna a puskának, de ellensége, a főpohárnok, titkon jelentést tett a dologról a királynak. Papagaszter, a koronatanács elnöke is kénytelen volt megválni hivatalától, mert nem tudta, melyik a legsötétebb hely a világon. A koronatanács hovatovább teljes egészében az ország legjobb rejtvényfejtőiből állott, és a miniszterek egyetlen lépést sem tettek lexikon nélkül. Végül az udvaroncok már olyan gyakorlatra tettek szert, hogy a király még ki sem nyithatta a száját, ők máris megadták a helyes választ. Ezen tulajdonképpen nincs is mit csodálkozni, hiszen ők is, akárcsak a király, buzgó előfizetői voltak a Hivatalos Közlönynek, amely unalmas törvények és rendeletek helyett elmés fejtörőket és keresztrejtvényeket közölt.

Az évek múltával azonban a királynak egyre kevésbé volt kedve gondolkodni, ezért visszatért első és kedvenc játékához, a bújócskához. Egy alkalommal duhaj kedvében rendkívüli jutalmat tűzött ki annak, aki kitalálja a világ legjobb búvóhelyét. A jutalom felbecsülhetetlen értékű kincs volt: az Infantil-dinasztia koronagyémántja. Ezt a csodálatos követ évszázadok óta nem is látta senki, mert a királyi kincstárban őrizték hét lakat alatt.

Úgy hozta a véletlen, hogy Trurl és Klapanciusz újabb utazásuk során lnfantiliába tévedtek. Éppen akkor terjedt el országszerte a király ötletének híre. Eljutott a két mérnökhöz is: egy csárdában szálltak meg, és ott hallották a helybeli lakosoktól.

Másnap mindjárt a palotába siettek, hogy bejelentsék: ismerik a világ legnagyszerűbb búvóhelyének titkát. De a díjra olyan sok jelentkezőnek fájt a foga, hogy a két utas nem tudott átfurakodni a tömegen. Különben sem szerették a tolakodást, hát inkább visszamentek a csárdába, hogy másnap ismét szerencsét próbáljanak. Persze, a szerencsének nem árt segíteni egy kicsit. A két okos mérnök jól tudta ezt, ezért Trurl másnap minden őrnek, aki fel akarta őket tartóztatni, aztán minden akadékoskodó udvaroncnak némán kezébe csúsztatott egy nagyobb pénzdarabot, ha pedig az illető még erre sem állt félre, akkor rögtön újabb, még nagyobb pénzdarabbal toldotta meg az elsőt; nem telt bele öt perc, és máris a trónteremben voltak, őfelsége színe előtt. Nagyon megörült a király, mikor meghallotta, hogy ilyen kiváló bölcsek érkeztek országába, egyenesen azért, hogy feltárják előtte a tökéletes búvóhely titkát. Kicsit sokáig tartott ugyan, míg elmagyarázták Hihinek, miről is van szó, de a király gyermekkorától fejtörőkön edzett elméje végül mégiscsak megértette a dolgot. Ekkor Hihi nagyon fellelkesült, leszállt trónjáról, és kijelentette, hogy a két barát számíthat örök jóindulatára és kegyeire, azonkívül a jutalmat is feltétlenül megkapják, amennyiben rögtön kipróbálhatja a mérnökök titkos receptjét. Klapanciusz ugyan nem nagyon akarta odaadni a receptet, azt dörmögte az orra alatt, hogy előbb megfelelő szerződést kellene írni, pergamenre, pecséttel és selyemzsinórral, ahogy illik, a király azonban addig unszolta őket, addig erősködött és fogadkozott, hogy a jutalomban biztosak lehetnek, míg végül is engedtek. A szükséges berendezést Trurl egy dobozkában tartotta, amelyet magával hozott. Rögtön meg is mutatta az uralkodónak. A találmánynak ugyan semmi köze sem volt a bújócskához, de erre a célra is kitűnően fel lehetett használni. Nem volt ugyanis egyéb, mint egy hordozható bilaterális személyiségváltó, természetesen visszacsatolással. A szerkentyű segítségével két tetszés szerinti személy egészen egyszerűen és nagyon gyorsan személyiséget cserélhet. Az egyik egy tehénszarvhoz hasonló készüléket tesz a fejére. A szarvakat annak a személynek a homlokához illeszti, akivel cserélni akar, és kissé megnyomja; a kapcsoló ekkor villámgyors impulzusok két ellentétes irányú sorozatát váltja ki. Az egyik szarvon keresztül saját személyisége megy át a másik személybe, a másik szarvon pedig az idegen személyiség a saját testébe. Teljes emlékezetkisülés történik tehát, a keletkező űr pedig feltöltődik a másik személy emlékezetével. Trurl a szemléletesség kedvéért fejére illesztette a készüléket, hogy használatát elmagyarázza a királynak.

A készülék két szarvával a király homloka felé közeledett, ám ekkor az izgatott uralkodó előrehajolt, a kapcsoló beindította a készüléket, és azonnal megtörtént a személyiségcsere, de olyan gyorsan és észrevétlenül, hogy Trurl, aki önmagán még sohasem kísérletezett, észre sem vette. A távolabb álló Klapanciusz sem vett észre semmit, csak azon csodálkozott, hogy Trurl hirtelen abbahagyta magyarázatát, de ugyanazon a helyen maga Hihi folytatta az előadást, olyan kifejezéseket használva, mint „potenciális nemlineáris szubmnemonikus átvitel” és „adiabatikus személyiségáttétel visszacsatoló csatornával”. A király buzgón magyarázott tovább, ésKlapanciusz végre rájött, hogy valami baj van. Hihi azonban, aki már Trurl testében volt, oda sem figyelt a tudós magyarázataira, inkább vidáman mocorgott, karját és lábát nyújtogatta, hogy kényelmesen elhelyezkedjék az új testben, és nagy érdeklődéssel szemlélte magát.

A hosszú királyi palástot viselő Trurl az antientropikus kritikus átmenetek magyarázatánál karlendítéssel kísérte szavait, ekkor észrevette, hogy valami akadályozza, kezére pillantott, és döbbenten látta, hogy jogart tart benne. Mondani akart valamit, de a király ebben a pillanatban boldogan felkacagott, sarkon fordult, és kiszaladt a trónteremből. Trurl utánavetette magát, de megbotlott a bíborpalástban, és hasra vágódott. A zajra berohantak az udvaroncok.

Először rávetették magukat Klapanciuszra, úgy vélvén, hogy ő követte el a felségsértést. Mire a koronás Trurl feltápászkodott, és megmagyarázta, hogy senki sem bántotta, addigra a Trurl testében futkározó Hihi nyomtalanul eltűnt. Trurl hiába akart utána szaladni a királyi palástban, az udvaroncok nem engedték, és mivel kapálózva kiabálta, hogy ő nem király, és hogy személyiségcsere történt, arra a megállapításra jutottak, hogy a túl sok rejtvényfejtés alighanem megártott az uralkodó elméjének. Tiszteletteljesen, de határozottan betaszigálták hát a hálószobába, és az orvosokért küldtek, hiába ordított és kapálózott Trurl teljes erejéből. Klapanciuszt eközben két őr kidobta a palotából. Visszaballagott a csárdába, és nyugtalanul latolgatta, milyen bonyodalmakra vezethet, ami történt.