Stanislaw Lem - Kiberiáda

Ha én lennék Trurl helyében — gondolta —, közismert lelki nyugalmammal rögtön helyrehoznék mindent, nem hadonásznék és nem fecsegnék holmi személyiségcseréről, hiszen ez óhatatlanul a téboly gyanújába kever, hanem új királyi testemet kihasználva, haladéktalanul megparancsolnám, hogy fogják el a vélt Trurlt, vagyis Hihit, aki most valahol a városban szaladgál, és mindjárt azt is elrendelném, hogy a másik mérnök maradjon királyi oldalamnál mint titkos tanácsos. De hát ez a hülye — akaratlanul is így nevezte gondolatban a király-Trurlt — nem tud parancsolni az idegeinek; most már kénytelen vagyok minden leleményemet bevetni, különben rosszul végződik a dolog… — Ezután végiggondolta, mit is tud tulajdonképpen a személyiségváltóról. Elég sokat tudott. A legfenyegetőbb veszélynek azt találta, amelyről a könnyelmű Hihinek, aki most Trurl testét használja valahol, fogalma sem lehet. Nevezetesen: ha megbotlik valahol, és szarvaival megbök valami halott anyagi tárgyat, személyisége azonnal átmegy ebbe a tárgyba, és mivel a halott tárgyak, nem lévén személyiségük, semmit sem nyújthatnak cserébe, Trurl teste holtan esne össze, a király lelke pedig kővé, lámpaoszloppá vagy öreg bocskorrá válva, mindörökre megmaradna ebben az alakban. Nyugtalanul gyorsította meg lépteit, és a csárda közelében az élénken beszélgető polgároktól megtudta, hogy kollégája kirohant a királyi palotából, mint egy őrült, és amint a kikötőbe vezető hosszú, meredek lépcsőn futott, mintha kergetnék, egyszerre csak elesett és kitörte a lábát. Ekkor hihetetlen dühbe gurult, fektében ordítani kezdett, hogy ő maga Hihi király saját személyében, és követelte, hogy hozzák azonnal az udvari orvosokat, a pehelypárnás gyaloghintót és frissítő illatszereket. A járókelők persze kinevették, mire ő, irgalmatlanul káromkodva és ruháit szaggatva, vonszolni kezdte magát a kövezeten, míg végül egy nyilván irgalmas szívű járókelő le nem hajolt hozzá hogy felsegítse. Ekkor a fekvő lerántotta fejéről a sapkáját, és a sapka alól, mint a szemtanúk megesküdtek rá, ördögszarvak bukkantak elő. Ezekkel a szarvakkal megbökte az irgalmas szamaritánus homlokát, majd élettelenül visszazuhant a földre, furcsán megmerevedett, és azontúl csak gyenge nyögdécselést hallatott, a megbökött polgár viszont egy pillanat alatt, „mintha a sátán bújt volna belé”, teljesen megváltozott, és ugrálva, táncolva, az útjában állókat félrelökdösve, leügetett alépcsőn a kikötő felé.

Klapanciusz ezek hallatán egészen kétségbeesett, hiszen rögtön megértette, hogy Hihi rövid használat után tönkretette Trurl testét, majd ravaszul átszökött egy ismeretlen járókelő testébe. „No, most kezdődik csak a tánc! — gondolta elborzadva. — Hogy találom meg Hihit ebben az új, ismeretlen testben?! Hol keressem egyáltalán?” — Ügyesen tudakozódni próbált a polgároktól, ki volt az a járókelő, aki ilyen nemeslelkűen segíteni akart a pórul járt ál-Trurlon, továbbá hogy mi történt a szarvakkal; nem tudták, kiféle volt az az illető, csak annyit, hogy öltözéke külföldinek és tengerésznek mutatta, alighanem hajóval érkezett messze földről; a szarvakról viszont senki sem tudott semmit, csak egy koldus, akinek, lakás nélküli lévén, lerozsdásodtak a lábai, s ezért ágyékához szerelt kerekeken közlekedett, minélfogva alacsonyabbról szemlélte az eseményt. Ő elmondta Klapanciusznak, hogy a jószívű tengerész letépte a fekvő egyén homlokáról a szarvakat, de olyan gyorsan, `ogy senki más nem vette észre. Úgy látszott tehát, hogy Hihi a szerkentyű birtokában folytathatja a nyaktörő kirándulást egyik testből a másikba. De attól a hírtől, hogy most valami tengerész testében mászkál, Klapanciusz nagyon megijedt. „Micsoda balszerencse! — gondolta. — Ha tengerész, akkor előbb-utóbb indulnia kell valamelyik hajóval. Ha nem jelentkezik idejében a fedélzeten (márpedig biztosan nem jelentkezik, hiszen nem tudhatja, melyik hajóról jött!), a kapitány a kikötőőrséghez fordul, Hihit elfogják mint szökevényt, és a börtönbe kerül. Ha pedig ott elkeseredésében csak egyszer is falba veri a fejét, vagyis a készüléket, akkor aztán igazán nagy baj lesz!” Ezért, bármilyen csekély volt is a kilátás arra, hogy megtalálja a Hihi-lelkű tengerészt, Klapanciusz haladéktalanul a kikötőbe sietett.

Szerencséje volt, mert már messziről csődületet pillantott meg.

Érezte, hogy jó nyomon van, elvegyült a tömegben, s az ellesett beszélgetésekből megértette, hogy ahhoz hasonló történt, amitől tartott. Alig néhány perce egy köztiszteletben álló flottatulajdonos meglátta egyik tengerészét, akit különösen jóravaló, derék fickónak ismert; ám ezúttal ez a tengerész huligán módra belekötött a járókelőkbe, s azoknak, akik intették és figyelmeztették, hogy viselkedjék rendesen, s ne haragítsa magára a rendőrséget, gőgösen odavetette, hogy ő az lehet, amit akar, ha úgy tetszik, akár az egész rendőrség is egyszerre. A felháborodott flottatulajdonos megszólította tengerészét, mire az rögtön kettétört rajta egy eléggé vastag botot, amelyet a földről vett föl erre a célra. Ekkor megjelent a rendőrjárőr, amely a kikötőben felügyelt a rendre, hiszen arrafelé gyakori a verekedés; a járőr élén véletlenül éppen maga a kerületi rendőrfőnök haladt. Mivel a tengerész csökönyösen megtagadta az engedelmességet, a rendőrfőnök megparancsolta, hogy vessék azonnal börtönbe a garázdát. A letartóztatás közben a tengerész, mint a bolond, nekiugrott a parancsnoknak, és megbökte fejével, amelyből valami szarvféle állt ki. Ebben a másodpercben a tengerészt mintha kicserélték volna rikácsolni kezdett, hogy ő rendőr, és nem is akármilyen, hanem a kikötőőrség parancsnoka, ezzel szemben a rendőrfőnök, e hagymázas fecsegés hallatán, ahelyett hogy megharagudott volna, ismeretlen okból hahotázni kezdett, mint aki remekül szórakozik, majd megparancsolta beosztottjainak, hogy a botot sem sajnálva, vigyék azonnal tömlöcbe a botrányokozót.

Hihi tehát alig egy óra alatt már harmadszor változtatott testet.

Most a rendőrfőnök testében lakik, az meg, szegény, a tömlöcben csücsül. Klapanciusz felsóhajtott, és egyenesen az őrszobára indult.

A rendőrség egy kőépületben volt a tengerparton. Klapanciuszt nem tartóztatta fel senki, bement, sorra benézett az üres szobákba, míg egyszerre csak szemben találta magát egy szűk egyenruhás, állig felfegyverzett óriással, aki szigorúan pillantott rá, és olyan mozdulatot tett, mintha ki akarná dobni. A következő pillanatban ez a személy, akit először látott életében, hirtelen rákacsintott és felkacagott, nevetéshez nem szokott arca pedig bámulatosan elváltozott. Harsány rendőri hangja volt, nevetése és hunyorgása azonban rögtön Hihi királyt juttatta Klapanciusz eszébe — hiszen valóban Hihi állt ott, ő kelt fel asztala mögül, ha idegen testben is!

— Rögtön rád ismertem — kacagott a rendőr-Hihi —, te voltál a palotában a barátoddal, akitől a készüléket kaptam. Igaz? Hát nem remek búvóhelyem van? Hihihi!! Ha az egész koronatanács a feje tetejére áll is, akkor sem találja ki, hogy hová bújtam. Nagyszerű játék ilyen nagy darab, kövér rendőrnek lenni! Ide nézz!

És hatalmas rendőröklével akkorát csapott az íróasztalra, hogy megrepedt az asztallap, de az öklében is megcsikordult valami. Hihi elfintorodott, aztán kezét tapogatva megjegyezte: — Ejnye, valami eltörött bennem, de sebaj; szükség esetén például beléd költözhetnék, mit szólsz hozzá?