Stanislaw Lem - Kiberiáda

— Ó, királylány — felelte Vasvitéz, akit a bölcs kioktatott a válaszra —, ha így teszel, akkor elpusztulok, mert noha belsőnkben víz van, köröttünk nem lehet egy-két percnél hosszabb ideig, mert akkor azt mondjuk, hogy „glu-glu-glu”, és e szavakkal elbúcsúzunk az élettől. — No és mondd, Nyámnyám, honnan szerzed az energiát, hogy locsogva és csámcsogva, cuppogva és pöffeszkedve mászkálhass fel és alá? — érdeklődött Kristályka.

— Királylány — felelte Vasvitéz —, ott, ahol én lakom, a gyérszőrű sápatagokon kívül szőrösebb fajták is élnek, melyek jobbára négy lábon járnak. Ezeket addig lyukasztgatjuk itt-ott, amíg elpusztulnak, tetemüket aztán sütjük-főzzük, daraboljuk, saraboljuk, mígnem végül megtöltjük húsukkal a hasunkat; háromszázhetvenhat módját ismerjük megölésüknek, és huszonnyolcezer-ötszázkilencvenhét módját a megboldogultak olyatén feldolgozásának, hogy testük testünkbe tömése ama nyíláson át, amely szájnak neveztetik, válogatott örömöket szerezzen nekünk; a kimúltak elkészítésének művészete még az asztronautikánál is híresebb nálunk, és gasztronautikának vagy gasztronómiának nevezik; mindazonáltal az asztronómiához nincsen semmi köze.

— Azt jelenti ez, hogy temetősdit játszotok, önmagatokba temetve négylábú rokonaitokat? — kérdezte csalafintán a királylány, de Vasvitéz, akit a bölcs jól kitanított, így felelt: — Ó, királylány, nem játék ez, hanem szükségesség, mert az életet élet élteti; mi azonban a szükségletből művészetet csináltunk.

— És mondd, Nyámnyám sápatag, hogyan építitek utódaitokat? — firtatta a királylány.

— Egyáltalán nem építjük — felelte Vasvitéz —, hanem statisztikus, módszerrel programozzuk, szépségesen stohasztikus és probolisztikus módon, mindezt akaratlanul és alkalmilag tesszük, mindenféle egyébre gondolva közben, mint a lineáris és algoritmikus programozásra, mindazonáltal a programozás éppen ekkor megy végbe, önállóan, magától és teljesen automatikusan, mivel úgy és nem másképp vagyunk mi berendezkedve, hogy minden sápatag igyekszik utódokat programozni, lévén az kellemes dolog, de programozás közben egyáltalán nem programoz, sőt sokan minden lehetőt megtesznek, hogy a programozásból végül is ne legyen semmi.

— Különös — tűnődött a királylány, akinek ismeretei hézagosabbak voltak, mint a bölcs Polifázis értesülései —, de hát miért csináljátok így?

— Ó, királylány! — magyarázta Vasvitéz. — Ehhez való berendezéseink vannak, a visszacsatolás alapján felépítve, noha mind vízből készültek; e készülékek valóságos technikai csodák, de a legostobább tökfilkó is ért a használatukhoz. Ám ha részletesen el akarnám magyarázni neked a módszereinket, nagyon soká tartana, mivel végső soron elég bonyolultak, annak ellenére, hogy egyáltalán nem mi gondoltuk ki őket, hanem, hogy úgy mondjam, a módszerek gondolták ki önmagukat; mindazonáltal kedvesek, és meglehetősen ragaszkodunk hozzájuk.

— Szavamra — kiáltott fel Kristályka —, te igazi sápatag vagy! Mert amit mondasz, úgy hangzik, mintha értelme lenne, pedig tulajdonképpen tökéletesen értelmetlen; valószínűtlen, de állítólag igaz, noha logikailag ellentmondásos, hiszen hogyan lehet valaki temető is, meg nem is, hogyan programozhat utódokat, ha nem is programoz?! Igen, te sápatag vagy, Nyámnyám, és ezért, ha kívánod, összekapcsolódom veled házassági kapcsolással, és velem együtt trónra lépsz, ha kiállod az utolsó próbát.

— Milyen próbát? — kérdezte Vasvitéz.

— Ez a próba… — , kezdte a királylány, de hirtelen gyanú költözött a szívébe, és megkérdezte: — Mondd meg előbb, mit csinálnak a testvéreid éjszaka?

— Éjszaka imitt-amott hevernek, összehajtott karral, felhúzott lábakkal, s a levegő ki-be jár bennük, olyan lármát csapva, mintha rozsdás fűrészt élesítenének.

— Nos, íme a próba: add ide a kezed! — parancsolta a királylány.

Vasvitéz odanyújtotta a kezét, a királylány pedig megszorította; Vasvitéz erre feljajdult, ahogyan a bölcs tanácsolta, Kristályka pedig megkérdezte, miért kiáltott.

— Fájdalmamban! — felelte Vasvitéz.

A királylány ekkor már elhitte, hogy igazi sápatag, és parancsot adott, hogy kezdjenek készülődni a lakodalmi szertartáshoz. Történt azonban ekkor, hogy éppen visszatért a hajó, amellyel Kiberházy kiberceg, a király nádorispánja, elindult volt a távoli csillagországokba, hogy Kristálykának sápatagot hozzon, mert ily módon kívánt a kegyeibe férkőzni. Rémülten futott Vasvitézhez Pofifázis: — Királyfi, megérkezett a nagy Kiberházy kiberceg űrgályája, és hozott a királylánynak egy igazi sápatagot, saját szememmel láttam: meneküljünk hát, amilyen gyorsan csak tudunk, mert hiábavaló a további komédiázás, ha egymás mellé álltok a királylány előtt. Mert az ő vizenyőssége vizenyősebb, szőrössége is szőrösebb, tésztássága is petyhüdtebb, tehát csalafintaságunk kiderül, és fejünket veszik!

Vasvitéz azonban nem akart megszökni, mert tiszta szívből megszerette a királylányt. Így szólt tehát: — Inkább meghalok, semhogy elveszítsem!

Kiberházy közben, tudomást szerezvén a lakodalmi készülődésről, sietve a szoba ablakai alá osont, amelyben az állítólagos sápatag lakott a kalmárral, kihallgatta titkos beszélgetésüket, aztán kárörvendve rohant a palotába, és e szavakkal állott Kristályka elé: — Megcsaltak, királylány, mert az úgynevezett Nyámnyám valójában közönséges fémhalandó, nem sápatag. Csakis az enyém igazi!

És rámutatott arra, akit magával hozott, az pedig kidüllesztette szőrös mellét, és nyálkás szemeit meresztgetve büszkélkedett: — Én vagyok a valódi sápatag!

A királylány rögtön hívatta Vasvitézt, és mikor a kettő egymás mellett állott a királylány előtt, csütörtököt mondott a bölcs minden fortélya. Vasvitéz ugyanis, bárhogyan betapasztották sárral, piszokkal és krétaporral, bármennyire bemaszatolták, és bármily vizet csöpögtetett, nem titkolhatta el vitézi termetét, pompás kiállását, acélválla szélességét, döngő vaslépteit. Kiberházy kiberceg sápatagfa viszont nyavalyás kis görcs volt, léptei cuppogtak, mint a sárkoloncok, pillantása iszapos gödör, rothadt leheletétől elhomályosodtak a tükrök, és rozsda lepte be a vasat. Belátta már szívében a királylány, hogy ocsmány egy teremtmény az igazi sápatag, akinek beszéd köztién még valami rózsaszínű hernyó is tekergődzik a pofájában; belátta már Kristályka, de büszkesége nem engedte, hogy kimondja, amit érez.

Így szólt tehát: — Vívjon meg egymással a két bajnok, és amelyik győz, annak a felesége leszek.

Vasvitéz ekkor így beszélt a bölcshöz: — Jó uram, ha nekimegyek ennek a kis görcsnek, és egy rakás sárrá változtatom, amiből lett, akkor átlátnak a fortélyunkon, mert lehull rólam az agyag, és előbukkan az acél; mitévő legyek tehát?

— Ne támadj, csak védekezzél! — tanácsolta Polifázis. Kiment tehát a két bajnok a palota udvarára, karddal a kezében. A sápatag nekilódult Vasvitéznek, ahogy a mocsár iszapja fröccsen, körültáncolta fújtatva, gagyogva, ugrabugrálva, majd nekidurálta magát, és rácsapott a kardjával. A kard áthatolt az agyagon, és acélba ütközött, a sápatag pedig a nagy lendülettől nekirohant a királyfinak, megrepedt, szétpukkant, és már nem is volt többé. Vasvitéz válláról lehullott a száraz agyag, a királylány szeme elé tárult igazi acélteste, és megremegett a királyfi, halálos ítéletét várva. Ám a királylány kristályszeméből ujjongó csodálat ragyogott felé, s boldogan látta, hogy mennyire megváltozott a leány szíve.