Stanislaw Lem - Kiberiáda

— Tévedsz, királyfi — felelte Pofifázis. — Őrülete éppen abban nyilvánul meg, hogy az ocsmányságot látja szépnek, a szépséget pedig rútnak. Csakis ebben az alakban kerülhetsz Kristályka elé…

— Hát akkor legyen! — sóhajtott fel Vasvitéz. A bölcs most cinóbert kevert el higannyal, megtöltött vele négy hólyagot, és királyfi köpenye alá rejtette őket. Tömlőket vett elő, megtöltötte egy öreg pincelyukból való dohos levegővel, és a királyfi keblére rejtette; áttetsző, mérgezett vizet töltött hat üvegcsőbe, kettőt a királyfi hóna alá dugott, kettőt a ruhaujjába, kettőt a szemébe, végül pedig így szólt: — Jól figyelj, és vésd elmédbe mindazt, amit mondok, különben vesztedbe rohansz. A királylány próbára fog tenni, hogy igazat mondtál-e. Ha csupasz kardot húz elő, és azt parancsolja, hogy ragadd meg, akkor nyomd meg titokban a cinóberes hólyagot, hogy a vörös folyadék a kard élére ömöljön, és ha a királylány megkérdezi, mi az, így felelj: „Vér!” Aztán a királylány az arcodhoz közelíti ezüsttányérhoz hasonló gyönyörű orcáját, te pedig nyomd meg melledet, hogy a tömlőből a levegő kiáramoljon; megkérdezi majd, mi ez a légáram, te pedig így felelj: „Lehelet!” Ekkor a királylány nagy haragot színlel, és parancsot ad kivégzésedre. Te pedig lehajtod a fejed, mintha alázatból tennéd, a víz kifolyik a szemedből, és mikor Kristályka megkérdezi, mi ez, azt feleled: „Könnyek.” Erre talán hajlandó lesz összekapcsolódni veled, ámbátor nem biztos; valószínűbb, hogy kivégeztet.

— Ó, bölcs! — kiáltott Vasvitéz. — És ha faggatni kezd a sápatagok szokásairól, ha kíváncsiskodik, hogyan keletkeznek, hogyan szeretik egymást és hogyan élnek, ugyan mit válaszoljak neki?

— Valóban, nincs más lehetőség — töprengett el Polifázis —, mint összekötni sorsodat az enyémmel. Kalmárnak öltözöm majd, aki egy más tejútrendszerről jött, lehetőleg, nem-spirálisról, mert az ilyenek lakói testesek szoktak lenni, nekem pedig jó pár könyvet kell a köpenyem alá rejtenem, hogy nálunk legyen mindaz, amit a sápatagok undok szokásairól tudni lehet. Megtanítani nem tudnálak minderre, bármennyire is akarnám, mert ami róluk ismeretes, mind a természetellen való; — ugyanis mindent fordítva művelnek, a maguk nyálkás; és ocsmány módján, olyan gusztustalanul, hogy azt el se lehet képzelni.

Összeírom a szükséges műveket, te pedig varrass az udvari szabóval különféle szövedékekből és fonadékokból sápatag köntöst, mert rövidesen útra kelünk. És bárhová is jussunk, én nem hagylak el, hogy mindig tudjad, mit kell tenned és mondanod.

Megörült erre Vasvitéz, és elment megcsináltatni a sápatag öltözéket.

Nagyon csodálkozott rajta, mivel az öltözék majdnem egész testét befödte, és emitt csőformájú volt, amott különféle gombok, kapcsok, csatok és zsinórok tartották össze; a tudós szabó nem győzte magyarázni, mibe hol kell belebújni, mit kell először felvenni, mit mihez hozzákapcsolni, aztán meg hogy kell levetni a sok fura rongyot.

A bölcs viszont felvette a vándor kalmár öltözékét, s alatta teleaggatta magát vaskos fóliánsokkal, amelyek a sápatagok viselt dolgairól szóltak. Hat láb hosszú, hat láb széles ketrecet csináltatott vasrudakból, beleültette Vasvitézt, és két királyi űrgályán útnak indultak. Mikor Páncél király birodalmába értek, a kalmárnak öltözött bölcs kiment a piacra, és fennszóval kiáltotta, hogy fiatal sápatagot hozott messze földről, megveheti, aki akarja.

A szolgák nyomban megvitték a hírt a királylánynak. Kristályka csodálkozva mondta: — Ez biztosan valami ügyes szemfényvesztés! No, de engem ugyan nem csap be a kalmár, mert senki sem tud annyit a sápatagokról mint én.

Mondjátok hát meg neki, hogy jöjjön el a palotába, és mutassa meg az áruját!

A szolgák Kristályka elé vezették a kalmárt; a királylány jól megnézte a tisztes aggastyánt meg a ketrecet, amelyet rabszolgái becipeltek. A ketrecben ott csücsült a sápatag, arca olyan színű volt, mint a pirittel kevert kréta, szeme mint a nyálkás penész, tagjai mint az itt-ott kidudorodó agyag. Vasvitéz pedig a királylányra nézett, és meglátta csengő-bongó arcát, villamos kisüléshez hasonló szikrázó szemét, és szívében még magasabbra csapott a szerelem lángja.

— Meg kell adni, ez valóban sápatagnak látszik! — gondolta a királylány, de fennhangon ezt mondta: — Elég sok fáradságodba kerülhetett, öreg, amíg sárból ilyen bábut tapasztottál, és bekented mészporral, hogy engem rászedjél. De tudd meg, hogy én ismerem a hatalmas sápatag nemzet minden titkát, és ha leleplezem csalásodat, nyomban lenyakaztatlak ezzel a pójácával együtt!

A bölcs így felelt: — Kristályka királykisasszony, akit ebben a ketrecben látsz, olyan valódi sápatag, amilyen csak lehet; ötezer hektár mágneses mezőért vásároltam az űrkalózoktól, és ha tetszik, neked ajándékozom, mert nincs nagyobb vágyam, mint hogy megörvendeztesselek!

A királylány kardot hozatott, és a rácson keresztül benyújtotta a ketrecbe. A királyfi megragadta a kard élét, és belevágott vele a ruhájába úgyhogy a hólyag felhasadt, a festék a pengére ömlött, és piros foltot ejtett rajta.

— Mi ez? — kérdezte a királylány, Vasvitéz pedig így felelt — Vér!

Ekkor a királylány kinyittatta a ketrecet, bátran bement, és arcát a Vasvitéz arcához emelte; közelsége egészen megzavarta az ifjút, de a bölcs messziről titkos jelet adott, s erre a királyfi megnyomta a tömlőket; kiáramlott a dohos levegő, a királylány megkérdezte: Miféle fuvallat ez? — Vasvitéz pedig így válaszolt: — Lehelet!

— Igazán egészen ügyes szemfényvesztő vagy — szólt a királylány a kalmárhoz, kilépve a ketrecből —, de becsaptál, s ezért pusztulnod kell a bábuddal együtt!

A bölcs lehajtotta a fejét, mintha rémületében és bánatában tenné, a királyfi is így tett, és szeméből áttetsző cseppek folytak elő.

A királylány megkérdezte: — Mi ez?

Vasvitéz pedig így felelt: — Könnyek!

És szólt a királylány: — Mi a neved, ifjú, aki messzi földről jött sápatagnak mondod magadat?

— Ó, királylány, Nyámnyám a nevem, és nincs nagyobb vágyam, mint hogy összekapcsolódjam veled azon az ömlengő, puha, tésztás és vizenyős módon, amely fajtám szokása — felelte Vasvitéz, mert e szavakra tanította be a bölcs. — Szándékosan fogattam el magam a kalózokkal, és megkértem őket, adjanak el ennek a tisztes kalmárnak, mert ő éppen a te országodba készült. Hála tölt el fémszemélye iránt, hogy ide hozott; mert úgy tele vagyok irántad szerelemmel, mint a pocsolya sárral.

Elámult a királylány, mivel az ifjú valóban a sápatagok módján beszélt. Tovább faggatta tehát: — Mondd meg nekem, ifjú, aki Nyámnyám sápatagnak nevezed magad, mit csinálnak testvéreid nappal?

— Ó, királylány — felelte Vasvitéz —, kora reggel tiszta vízbe áztatják magukat, megöntözik vele tagjaikat, és belsejükbe locsolják, mert ebben kedvük telik. Aztán ide-oda mennek, imbolyognak és lötyögnek, locsognak és csámcsognak. Amikor búbánatosak, rázkódnak, és sós víz csurog a szemükből, ha meg felvidulnak, akkor göcögnek és csukladoznak, de a szemük száraz marad. A nedves csuklást sírásnak nevezzük, a szárazat nevetésnek.

— Ha úgy van, ahogy mondod. — szólt a királylány —, és osztozol testvéreiddel a víz iránti rajongásban, akkor bedobatlak a tavamba, hogy kedvedre lubickolhass, lábadra pedig ólmot köttetek, hogy ki ne ússzál idő előtt…