Összekapcsolódtak hát a házasság kapcsolásával, amely tartós és visszacsatolásos, kinek örömére és boldogságára, kinek bánatára és pusztulására; és sokáig boldogan éltek és uralkodtak, számtalan utódot programozva maguknak. Kiberházy kiberceg sápatagjának bőrét pedig kitömték és kiállították a királyi múzeumban, a lejátszódott események örök emlékéül. Máig is ott áll, mint valami csúf paprikajancsi, imitt-amott egy kis fakó szőrrel. Sok tudálékos fickó azt híreszteli, hogy mese és szemfényvesztés az egész, mert a valóságban semmiféle temetőtestű, löttyedt húsú, nyálkás szemű sápatag nincs, és soha nem is volt a világon. Ki tudja, talán valóban puszta kitalálás az egész — hiszen annyi legendát és mesét sző a köznép! De ha nem is igaz a történet, van benne egy szemernyi tanulság, és mivel mulatságos is — érdemes volt elbeszélni.TRURL GÉPE Trurl mérnök épített egyszer egy nyolcemeletes gondolkodó gépet.
Mikor a legfontosabb munkákat befejezte, először is fehérre lakkozta az egészet, aztán a sarkait lilára festette, majd megnézte messziről, és még egy csinos mintát rajzolt az elejére, végül oda, ahová a homlokát képzelte, finom narancssárga népi motívumot festett, azután roppant elégedetten önmagával, akaratlanul is fütyörészve, pusztán kötelességszerű megszokásból föltette a rituális kérdést, hogy mennyi kétszer kettő.
A gép bekapcsolt. Először kigyulladtak a jelzőlámpák, aztán vízesésként felzúgott az áram a vezetékekben, kapcsolók kattogtak, tekercsek zümmögtek, éktelen búgás és zakatolás támadt, úgyhogy Trurl már azon töprengett: különleges gondolattompítót kell majd felszerelnie. A gép zúgott, bőgött és zakatolt, mintha a világegyetem legnehezebb problémáját kellene megoldania; rengett a föld, por szállt fel a vibráló talajról, a biztosítékok nagyot pukkanva kiugrottak, mint a dugó a pezsgős palackból, a relék csak úgy ugráltak az erőfeszítéstől. Végre, mikor Trurl már kezdett türelmetlenkedni a nagy hűhó miatt, a gép leállt, és mennydörgő hangon kijelentette: — HÉT!
— No, no kedveském! — bosszankodott Trurl. — Gondold csak meg jobban!
Négy lesz az. Légy szíves, helyesbíts! Mennyi kétszer kettő?
— HÉT! — vágta rá rögtön a gép. Trurl nagyot sóhajtott, kelletlenül visszabújt a munkaköpenyébe, könyökig felgyürkőzött, kinyitotta a gép földszinti csapóajtaját, és bemászott. Sokáig nem került elő, csak az hallatszott, amint kopog a kalapáccsal, kicsavar-becsavar, hegeszt, forraszt, felszalad a hatodik emeletre, cipője csattog a vaslépcsőkön, aztán fel a nyolcadikra, és megint lerobog. Bekapcsolta az áramot, nagy csikorgás támadt, a szikraközöknek ibolyaszín bajuszuk nőtt. Így barkácsolt két óra hosszat, aztán végre előmászott, kormosan, de elégedetten, lerakta a szerszámait, földre dobta a köpenyét, megtörölte arcát, kezét, és már elmenőben, csak úgy a békesség kedvéért, odaszólt: — Na, mennyi kétszer kettő?
— HÉT! — felelte a kép.
Trurl iszonyút káromkodott, de mi mást tehetett — újra nekiállt szerelni, forrasztani, átkapcsolni, szigetelni. Mikor aztán harmadszor is azt a választ kapta, hogy kétszer kettő hét, elkeseredetten leült a gép legalsó lépcsőfokára, és ott üldögélt, amíg meg nem érkezett Klapanciusz. Megkérdezte Trurlt, mi baja, miért lóg úgy az orra, mintha temetésről jönne, Trurl pedig elmondta, milyen bosszúság érte. Klapanciusz is bemászott néhányszor a gépbe, ő is megpróbálta rendbe hozni, aztán megkérdezte, mennyi kettő meg egy.
A gép azt felelte, hogy hat, egy meg egy pedig nulla volt szerinte.
Klapanciusz megvakarta a fejét, köhintett, és azt mondta: — Hiába, öregem, szembe kell nézni az igazsággal. Más gépet építettél, mint amilyet akartál. De minden rossznak megvannak a jó oldalai, például ennek a gépnek is. — Kíváncsi lennék, melyek azok — morogta Trurl, és belerúgott a gép talapzatába, amelyen ült.
— Ne rugdoss! — szólt rá a gép.
— No látod, milyen érzékeny. Szóval… mit is akartam mondani? Nem vitás, hogy ez egy buta gép, de nem csak úgy egyszerűen, átlagosan buta, szó sincs róla! Ha jól ítélem meg, márpedig, mint tudod, kiváló szakember vagyok, ez a világ legbutább gondolkodó gépe, és ez már nem csekélység! Szándékosan ilyet építeni nem volna könnyű, sőt ellenkezőleg, azt hiszem, senkinek sem sikerülne. Ez ugyanis nemcsak buta, hanem csökönyös is, mint egy öszvér, vagyis jelleme van, mégpedig igazi idióta jelleme, azok szoktak ilyen önfejűek lenni.
— Mi a fenét kezdjek egy ilyen géppel? — mérgelődött Trurl, és ismét belerúgott.
— Komolyan figyelmeztetlek, ne rugdoss! — förmedt rá a gép.
— Na tessék, most már komolyan figyelmeztet — jegyezte meg higgadtan Klapanciusz. — Amint látod, nemcsak érzékeny, buta és konok, hanem sértődős is. Ennyi rossz tulajdonsággal már sokra lehet vinni, hajaj, én mondom neked!
— No jó, de hát mit csináljak vele? — kérdezte Trurl.
— Hát azt pillanatnyilag nemigen tudnám megmondani. De várj csak.
Például kiállíthatnád, és belépődíjért mutogathatnád: nézzék meg a világ legbutább gondolkodó gépét! Hány emeletes? Nyolc? No ugye.
Ekkora hülyét még senki sem látott. A belépődíjakból megtérülnek a költségeid, sőt…
— Ne marháskodj. Csak nem fogom kiállítani ezt a vackot! — szakította félbe Trurl, felállt, és nem tudván magát türtőztetni, megint csak belerúgott a gépbe.
— A harmadik komoly figyelmeztetésben részesítelek — közölte ünnepélyesen a gép.
— Na, és akkor mi van? — ordította Trurl, akit ez a méltóságteljes hang végképpen kihozott a sodrából. Te… te… — Nem talált megfelelő szavakat, ezért még egypárszor belerúgott, és végül ráförmedt: — Csak arra vagy jó, hogy rugdossanak, érted?
— Negyedszer, ötödször, hatodszor és nyolcadszor is megsértettél — mondta a gép —, tovább már nem számolom. Megtagadom a választ a további matematikai kérdésekre.
— Ő tagadja meg a választ! Hogy oda ne rohanjak! — fuldoklott dühében Trurl. — Hat után nyolc jön szerinte, hallottad, Klapanciusz, nem hét, hanem nyolc! És neki van pofája megtagadni a választ a matematikai kérdésekre! Hát nesze! Nesze! Kell még?!
Ekkor a gép nagyot reccsent, megrázkódott, és szó nélkül elkezdte kiszakítani magát az alapjából. Jó mély betonalapja volt, úgyhogy acéloszlopai meggörbültek, de végül is kimászott az alapgödörből, odalent csak a szétrepedt betoncölöpök maradtak a kiálló vasrudakkal, és mint valami lépkedő bástya Klapanciusz és Trurl felé indult.
Trurlnak úgy földbe gyökerezett a lába az érthetetlen látványtól, hogy meg sem próbált fedezéket keresni, pedig a gép szemlátomást arra készült, hogy agyontapossa. Szerencsére Klapanciusz nem vesztette el a lélekjelenlétét, kézen ragadta barátját, maga után húzta, és jó darabot futottak. Amikor visszafordultak, látták, hogy a gép ingadozva, mint valami torony, lassan döcög utánuk, minden lépésnél majdnem az első emeletig a homokba merül, de makacsul, szívósan kilábal és egyenesen feléjük tart.
— No ilyet se látott még a világ! — mondta Trurl, mikor az első megdöbbenés után lélegzethez jutott. — Fellázadt a gép! Most mit csináljunk?
— Várjunk és figyeljük — felelte megfontoltan Klapanciusz. — Hátha kitisztul az agya.
Egyelőre azonban semmi sem mutatott erre. A gép keményebb talajra veckelődött, és most már gyorsabban haladt. Belsejéből sípolás, búgás és recsegés hallatszott.
Читать дальше