Stanislaw Lem - Kiberiáda

Így hát ébren nem juthatott be a fellázadt tartományokba, és ez természetes is, hiszen az ébrenlét nem hatolhat be az álomba, oda csak egy másik álom férkőzhet be. Eszerint, gondolta a király, legjobb lesz elaludni, és álmodni egy ellenálmot, persze nem akármilyet, hanem rendes, királyhű, monarchista álmot, lobogó zászlókkal, és ez a trón köré tömörülő álom ízzé-porrá zúzza a gaz lidércnyomást.

Nekilátott Böhöm, de nem bírt elaludni a félelemtől; kavicsokat kezdett számolni magában, míg végül elszunnyadt. Ekkor kiderült, hogy a rémálom, élén a nagybácsival, nemcsak elsáncolta magát a belvárosban, de már egész fegyvertárakat is összeképzelgett, tele iszonyú bombákkal és faltörő kosokkal. Ő viszont, akármennyire igyekezett, csak egyetlen szakasz lovasságot tudott összeálmodni, az is fegyelemezetlen és hebehurgya, fegyverzete pedig mindössze lábosfedőkből állt. „Hát ez bizony nem sikerült — gondolta —, elölről kell kezdeni az egészet!” Ébresztgetni kezdte magát, elég nehezen ment, végre aztán felocsúdott, és ekkor borzalmas gyanú kerítettehatalmába. Vajon csakugyan az ébrenlétbe tért vissza, vagy most egy másik álomban van, amely csupán hamis látszata az ébrenlétnek? Mit csináljon most ebben a bonyolult helyzetben? Álmodni vagy nem álmodni? Ez itt a kérdés! Mondjuk, nem fog álmodni, mert biztonságban érzi magát, hiszen az ébrenlétben nincs semmiféle összeesküvés. Ez nem lenne rossz: akkor a másik, királygyilkos álom szépen végigálmodja magát, aztán felséges személyének minden része felébred, és visszanyeri illő egyöntetűségét. Nagyon jó. De ha nem álmodik ellenálmot, feltételezve, hogy a békés ébrenlétben van, holott ez a látszólagos ébrenlét valójában csak másik álom, szomszédos azzal a másikkal, a nagybácsissal, akkor katasztrófára kerül a sor! Hiszen a rút királygyilkosok hordája, élükön Fondor bácsival, bármelyik pillanatban áttörhet amabból az álomból ebbe az ébrenlétnek hitt álomba, hogy megfossza őt trónjától és életétől!

„Igaz — gondolta —, hogy a merénylet csak álomban fog megtörténni, de ha az összeesküvés egész királyi lényemre kiterjed, ha eluralkodik rajta a hegyektől az óceánokig, ha, ó, borzalom! soha többé nem akarok már felébredni, akkor mi lesz?! Akkor mindörökre elvágnak az ébrenléttől, és a nagybácsikám azt csinál velem, amit akar.

Megkínoztat, bebörtönöz, nem is beszélve a nagynénikéimről: jól emlékszem rájuk — sohasem eresztenének ki a karmaikból! Ilyenek a csúf banyák, azaz — ilyenek voltak, illetve — megint ilyenek ebben a rémes álomban! De mit is beszélek álomról! Álom csak ott van, ahol ébrenlét is van, amelybe vissza lehet térni, de ahol nem lehet (és hogy térjek vissza, ha sikerül ott fogniuk engem az álomban?), ha semmi sincsen az álmon kívül, akkor már az az egyetlen valóság, tehát az ébrenlét. Borzalom! És mindennek az oka persze ez a fatális személyiségtúltengés, ez a lélekburjánzás, kellett ez nekem!”

Nagyon elkeseredett a király. Félt, hogy a tétlenség vesztét okozhatja; sürgős lelki mozgósításban látta az egyetlen mentséget.

— Feltétlenül úgy kell cselekednem, mintha most is álmodnék — határozta el. — Királyszerető, lelkes alattvalók tömegeit kell megálmodnom, mindhalálig hű gárdát, amely nevemmel a száján esik el, meg töméntelen fegyvert. Érdemes lenne gyorsan kiókumlálni valami csodafegyvert is, hiszen az álomban minden lehetséges: kitalálhatnék például valami jó rokonirtó szert vagy nagybácsitörő ágyút vagy más effélét — ily módon felkészülök minden meglepetésre, és ha az összeesküvők megjelennek, ravaszul és csellel átkúszva egyik álomból a másikba, egyetlen csapással szétzúzom őket!

Felsóhajtott Nagy Böhöm király lényének minden terével és körútjával, olyan bonyolult volt mindez, aztán munkához látott, vagyis elaludt.

Álmában állig felfegyverzett gárdáknak kellett volna négyszögbe sorakozniuk, élükön agg tábornokokkal, körülöttük éljenző tömeg, harci kürtök rivalgása, dobpergés — de mindezek helyett csak egy nulla jelent meg. Semmi egyéb, csak egy közönséges nulla. Most mit csináljon? Törte a fejét, közben valami homályos nyugtalanság növekedett benne, szorongás is, félelem is, míg végül eszébe villant: Ez arra rímel, hogy „hulla”!!

Megborzongott. Tehát a vég, a bomlás, a halál szimbóluma! A rokonok hada biztosan azon mesterkedik, hogy a másik álmából fúrt titkos alagutakon át suttyomban belopakodjon ebbe az álmába, és ő bármelyik pillanatban lezuhanhat a végzetes szakadékba, amelyet egy másik álom ásott álma alatt! Tehát a vég közeleg! A halál! A pusztulás!

De honnét? Hogyan? Merről?!

Fény gyulladt tízezer házban, megremegtek őfelsége alegységei a Nagykereszt szalagjával és a rendjelekkel együtt; a kitüntetések megcsörrentek az éjszakai szélben, úgy viaskodott Böhöm király a bukás megálmodott szimbólumával. Végre sikerült legyőznie, s a nulla eltűnt, mintha ott sem lett volna. Körülnéz a király — hol van most?

Ébren van-e, vagy egy másik rémálomban? Úgy érzi, ébren van, de hogyan szerezhetne erről bizonyosságot? Egyébként lehet, hogy a nagybácsis álom közben véget is ért, és minden gondját elvetheti. No de megint csak: honnan tudhatná ezt meg? Nincs más módja, mint hogy zendülőknek álcázott kémálmokkal fürkéssze végig felséges személyét, lényének egész birodalmát, és akkor sem nyugodhat meg többé soha, mert mindig készen kell állnia arra, hogy óriási személyének valamelyik zuga összeesküvésről álmodik! Akkor viszont tovább kell álmodnia a hű alattvalói álmokat, hódoló küldöttségeket, ujjongó tömegeket, szilárd törvényes rendet, s ezekkel a királyhű álmokkal ostromolni személyének minden sötét sikátorát, hogy semmiféle ármány, semmiféle nagybácsi ne rejtőzhessék bennük egy pillanatra sem!

Belemerült a szívének kedves kürtharsogásba, zászlólobogásba, nagybácsinak se híre se hamva, rokonok sincsenek sehol, csupa hűség veszi körül hálálkodva, magasztalva; csörrennek a vert arany kitüntetések, szikráznak a vésők, melyekkel a művészek neki faragnak emlékművet. Felvidult a király lelke, hiszen itt pompáznak már a címeres faliszőnyegek, hullámzó bársonyfüggönyök, üdvlövésre készen merednek az égre az ágyúk, a kürtösök szájukhoz emelik a rézkürtöket.

De ahogy tüzetesebben megszemlélte mindezt, észrevette, hogy valami nincs rendjén. Az emlékművek — igen, igen, de valahogy nem eléggé hasonlítanak rá — ferde képük, sanda nézésük Fondor bácsira emlékeztet! A lobogó zászlók — igen, de gyanús pántlika van rajtuk, kicsi, de majdnem fekete, vagy ha nem fekete, akkor piszkos, legalábbis olyan piszokszínű. Hát ez meg mi? Valami célzás?!

Te jó ég! Hiszen ezek a bársonyfüggönyök kopottak, majdnem kopaszak, a nagybácsi pedig — a nagybácsi kopasz volt… Lehetetlen!

„Vissza! Vissza! Felébredni! Felébredni!! — gondolta. — Fújjanak ébresztőt, ki velem ebből az álomból!” — akarta kiáltani, de mikor minden eltűnt, akkor sem lett jobb a helyzet. Egyik álomból a másikba zuhant, ezt az újat most az előbbiben álmodja, amazt pedig a még előbbiben, tehát ez a mostani már valahogy álom a köbön; minden árulássá vált már benne, minden hitelhagyástól bűzlött, a zászlók — akár a kesztyűk — kifordultak, és királyi lobogókból fekete zendülő lobogókká váltak, a rendjeleken csavarmenet volt, mint a lecsapott fejek helyén, az aranykürtökből pedig nem harci riadó hangzott, hanem a nagybácsi kacagása, vagy talán az abcugot kiáltó tömeg ordítása.