Stanislaw Lem - Kiberiáda

— Majd meglátjuk — felelte a király —, mi lesz, ha leüttetem a fejedet: létté válik-e a nemléte, mi a véleményed? — Azzal csúnyán felnevetett, és intett a hóhéroknak.

— Uram! — kiáltott a bölcs, már a bakók vasmarkaiból. — Nevetni kegyeskedtél, a történetem tehát felvidított, ezért ígéreted szerint meg kell hagynod az életemet!

— Szó sincs róla, én a saját humoromon derültem mondta a király. — De van egy javaslatom: ha önként beleegyezel a nyakazásba, attól felvidulok, és akkor úgy lesz, ahogy kívánod.

— Beleegyezem! — vonított a bölcs.

— Nyakazzátok hát le, ha ő maga kéri! — szólt a király.

— De uram, azért egyeztem bele, hogy ne nyakaztass le…

— Ha beleegyeztél, fejedet kell hogy vegyék — magyarázta a király. — Ha pedig nem egyezel bele, nem vidítasz fel, és ezért nyakaznak le…

— Nem, nem, ellenkezőleg! — kiáltott a bölcs. — Ha beleegyezem, te felvidulsz és megkegyelmezel, ha pedig nem egyezem bele…

— Elég! — vágott közbe a király. — Bakó, végezd a dolgodat!

Villant a bárd, és a bölcs feje lehullott.

Dermedt csend uralkodott egy percig, aztán megszólalt a másik bölcs: — Uram, királyom! A legkülönösebb minden csillagnép közül bizonyára a pluráliszok, másképpen sokasok népe, akiket többesszámúaknak is neveznek. Mindegyiküknek csak egy teste van ugyan, viszont annál több lába, minél magasabb rangú. Ami pedig a fejeiket illeti, azokat esetről esetre növesztik: minden hivatalt a hozzávaló fejjel együtt vesznek át, a szegény családoknak rendszerint csak egy fejük van, a gazdagok viszont különféle fejeket őriznek a kincstárukban, minden alkalomra: van reggeli és esti fejük, hadászati fejük háború esetére és rohanó fejük sietéshez, aztán van hűvös és forró fejük, van szomorú és vidám, udvarló és lakodalmi, szerelmes és gyászfejük, egyszóval minden alkalomra fel vannak szerelve.

— Ennyi az egész? — érdeklődött a király.

— Dehogy, uram! — hadarta a bölcs, látván, hogy rosszul áll a szénája. — A többesszámúakat azért is nevezik így, mert mind össze vannak kapcsolódva uralkodójukkal, mégpedig úgy, hogy ha többségük a király működését károsnak ítéli a közjóra nézve, akkor az uralkodó elveszti tömörségét, és darabokra hullik…

— Parlagi gondolat, hogy azt ne mondjam: felségsértő! — jegyezte meg komoran Globáris… — De ha már ennyit beszéltél a fejekről, bölcsein, talán azt is meg tudod mondani: lenyakaztatlak most, vagy nem?

„Ha azt mondom, hogy igen — latolgatta gyorsan a bölcs =, meg is teszi, mert rosszkedvű. Ha azt mondom, hogy nem, talán meglepődik, és ha elcsodálkozott, ígérete szerint szabadon kell engednie.”Így szólt tehát: — Nem, uram, nem nyakaztatsz le.

— Tévedtél — vetette oda a király. — Bakó, végezd a dolgodat!

— De uram — kiáltott a bölcs már a hóhérok kezéből —, hát nem leptek meg a szavaim? Nem arra számítottál inkább, hogy azt mondom: lenyakaztatsz?

— Szavaid nem leptek meg — válaszolta a király —, mert a félelem sugallta őket, amely arcodra van írva. Elég! Le a fejével!

És csengve a padlóra gurult a második bölcs feje is. A harmadik és legidősebb teljes nyugalommal nézte ezt a jelenetet. Mikor pedig a király ismét a csodálatos történetet kezdte követelni, így szólt.

— Király! Mesélhetnék valamilyen valóban rendkívüli történetet, de nem teszem, mert szándékom nem az, hogy elámulj, inkább az, hogy őszinteségre kényszerítselek: arra, hogy ne holmi átlátszó ürüggyel fejeztess le, ne a játék címén, amellyel az öldöklést kicifrázod, hanem kegyetlen természetedet kimutatva. Mert kegyetlen vagy, de hazug ürügyek nélkül nem mered kedved tölteni. Úgy akartál bennünket lenyakaztatni, hogy később azt mondják: a király elbánt azokkal a tökfejekkel, akik nagyzoló módon bölcseknek nevezték magukat. Én azonban azt akarom, hogy az igazságot mondják, és ezért hallgatok.

— Nem, nem adlak még át a hóhérnak — mondta a király. — Őszintén és forrón vágyom a rendkívüli élményre. Fel akartál bőszíteni, de én fékezni tudom haragomat, egyelőre. Azt mondom: beszélj, és talán nem is csak magadat mented meg. Amit mondasz, határos lehet a felségsértéssel, melyet már különben is elkövettél, de olyan égbekiáltó sértés legyen, hogy az már hízelgéssé válik, majd éppen túlzásánál fogva gúnnyá lényegül át! Próbáld tehát egy csapásra dicsőíteni és megalázni, felmagasztalni és kigúnyolni királyodat!

Csend lett, csak a hallgatóság mocorgott egy kicsit, mintha azt próbálgatnák, tart-e még a fejük a nyakukon. A harmadik bölcs mély gondolkodásba merült. Végre megszólalt: — Király, teljesítem óhajodat, és azt is megmondom, hogy miért.

Megteszem az itt jelenlevőkért, önmagamért, de érted is, hogy ne mondják majd évek múltán: ez a király puszta szeszélyből kiirtotta országában a bölcsességet; még ha most így van is, még ha kívánságod nem jelent is semmit, vagy majdnem semmit, az én feladatom, hogy futó ötletednek értéket adjak, jelentőssé és maradandóvá tegyem: és ezért fogok beszélni…

— Öregem, elég már a bevezetésből, amely megint a felségsértéssel határos, de egyáltalán nem szomszédos a hízelgéssel — szólt haragosan a király. — Beszélj!

— Király, visszaélsz a hatalmaddal — felelte a bölcs. Ám packázásod semmi ahhoz képest, amit egy régen volt ősöd művelt. Még nem hallottál róla, pedig ő alapította meg Eparida uralkodóházát. Ez az ük-ük-ükapád, Allegorik, szintén visszaélt uralkodói hatalmával. Hogy megismerd legféktelenebb tettét, kérlek, pillants ki az éjszakai égre, amely a trónterem felső ablakain benéz.

A király feltekintett a csillagos, tiszta égre, az aggastyán pediglassan folytatta: — Nézd és halljad! Minden, ami csak létezik, olykor gúnyolódás tárgya. Semmilyen nagyság nem menekülhet a gúny nyilától, hiszen tudjuk, hogy némely vakmerő még a királyi méltóságból is gúnyt űz. A gúnykacaj eléri a trónokat és birodalmakat. A népek kigúnyolják a többi népet vagy önmagukat. Olykor még azon is csúfolódtak, ami nincsen… vagy nem kacagtak-e a mítoszok istenein? Még a legkomolyabb, sőt tragikus jelenségekből is tréfát űztek. Gondoljunk csak az akasztófahumorra, a halálról és a holtakról szóló adomákra.

De a csúfolódó kedv még az égitesteket sem kíméli. Vegyük például a napot vagy a holdat. A holdat ravasz, sovány fickóként ábrázolják, hegyes bohócsapkában és sarlószerű kecskeszakállal, a napot pedig kerek képű, jámbor dagiként, borzas aureolával. És mégis, noha gúny tárgya mind az élet, mind a halál birodalma, a kicsiny dolgok éppúgy, mint a nagyok, van valami, amit eddig senki sem mert gúnyolni vagy kikacagni. Pedig nem olyan dolog ez, amelyről meg lehet feledkezni, amely elkerülhetné a figyelmet, mert mindarról van szó, ami csak létezik, nevezetesen a világegyetemről. Márpedig ha jól belegondolsz, király, megérted, mennyire nevetséges a világegyetem…

Ekkor ámult el Globáris király első ízben, majd növekvő figyelemmel hallgatta a bölcs további szavait: — A világegyetem csillagokból áll. Ez elég komolyan hangzik, de ha behatóbban fontolóra vesszük, aligha álljuk meg kacagás nélkül.

Micsodák is tulajdonképpen a csillagok? Tűzgolyók, felfüggesztve az örök éjszakában. Látszólag fenséges kép. De vajon természeténél fogva? Szó sincs róla, csakis a méretei következtében. Márpedig a méretek nem dönthetik el önmagukban egy jelenség komolyságát. Ha egy agyalágyult firkálmányát a papírdarabról egy hatalmas síkságra másoljuk át, vajon akkor már nagyszerű alkotássá válik?