Stanislaw Lem - Kiberiáda

— Ha nem is tudlak széttaposni — mondta színlelt önuralommal, amelynek leple mögött csak úgy reszketett a dühtől —, légy nyugodt, azért lesz rád gondom. Várhatsz arra a hajóra, öregem, mert bedoblak a tengerbe, és ott is maradsz idők végezetéig. Ott aztán elmélkedhetsz magadban, míg meg nem bolondulsz! Új barátod nem lesz, arról kezeskedem!

— Derék Automáté — szólalt meg váratlanul Enjámin —, ugyan mit árt nekem, ha a tenger fenekére dobsz? Mulandó lény kategóriáiban gondolkodol, ez okozza tévedéseidet. Hiszen értsd meg, az óceán is kiszárad egyszer, vagy fölemelkedik a tenger feneke, és szárazföld lesz belőle. Hogy ez százezer év múlva történik, vagy millió év múlva, az nekem teljesen mindegy. Nemcsak elpusztíthatatlan vagyok, hanem végtelen türelmes is, mint tapasztalhattad, már csak abból is, hogy milyen nyugodtan viseltem elvakult dühöd kitöréseit. Sőt csakis azért nem válaszoltam hívásodra, és hagytam, hogy keressél, mert meg akartalak kímélni a fölösleges fáradságtól. Hallgattam akkor is, mikor ugrándoztál rajtam, nehogy egy vigyázatlan szavammal tovább fokozzam haragodat, mert még megárthatott volna neked.

Automáté e nemes szónoklat hallatára újabb dührohamot kapott.

— Széttaposlak! Porrá zúzlak, te mocsok!! — ordította, és elölről kezdődött az eszeveszett tánc a sziklák tetején, az ugrálás, csapkodás és toppantgatás. De most Éni jóindulatú csipogása kísérte: — Nem hiszem, hogy sikerülne, de csak próbáld! Rajta! Mégy egyszer!

Ne így, mert túl hamar kifáradsz! Páros lábbal! Nagyobbat ugorj! Így — hopp! Hopplá! Magasabbra ugorj, akkor nagyobb erőt fejthetsz ki!

Nem bírod már? Ejnye, hát nem megy? No ez az, látod! Próbáld meg azzal a kővel! Ez az! Nem jó, keress inkább egy másikat. Nagyobb nincs? No, akkor gyerünk! Hajrá! No még egyszer! Mindent bele, drága barátom! Milyen kár, hogy nem segíthetek! Miért hagytad abba? Ilyen hamar kifáradtál? De kár… No nem baj… Majd várok, csak pihenj nyugodtan! Hadd hűtsön le kicsit a szellő… Automáté nagy csattanással a kavicsokra roskadt, és gyűlölködve nézte a tenyerén fekvő fémgolyócskát, miközben akarva, nem akarva, hallgatnia kellett: — Ha nem volnék a műbarátod, azt mondanám, hogy gyalázatosan viselkedsz. A hajó elsüllyedt a viharban, velem együtt megmenekültél, jó tanácsot adtam neked, amilyet csak tudtam, de minthogy meneküléssel nem szolgálhatok, lévén az lehetetlen, az igazság és a jó tanács fejében most mindenáron el akarsz pusztítani engem, egyetlen társadat. Igaz, hogy így legalább lett valami célod az életben, tehát már ezért is hálával tartoznál. Kíváncsi vagyok, miért olyan gyűlöletes számodra a gondolat, hogy én túléllek…

— Majd kiderül, hogy túlélsz-e — csikorogta fél szájjal Automáté. — Még nem dőlt el a játszma.

— Hát te igazán javíthatatlan vagy. Tudod mit, próbálj az öved csatjára tenni. Az acélból van, és az acél talán keményebb a köveknél. Próbáld csak meg, bár a magam részéről biztos vagyok benne; hogy ez sem ér semmit, de olyan szívesen segítenék neked…

Automáté, bár némi habozás után, végül is követte a tanácsot, de csak annyit ért el, hogy övcsatja a bősz csapásoktól tele lett apró gödröcskékkel. E kudarc után Automáté keserű mélabúba süllyedt, és csüggedten, kimerülve, tompán bámulta a fémmorzsát, amely vékony hangján egyre szónokolt: — És ezt nevezik értelmes lénynek, uramisten! Kétségbeesik, mert nem tudja eltörölni a föld színéről az egyetlen testvéri lelket ebben az egész halott mindenségben! Mondd, Automatékám, nem szégyelled magad legalább egy kicsit?

— Hallgass, te fecsegő szemét! — nyögte a hajótörött.

— Miért hallgassak? Látod, ha rosszat akarnék neked, már rég elhallgattam volna, de én még most is a műbarátod vagyok. Veled leszek a haldoklás kínjaiban, mint hű bajtárs, ha a fejed tetejére állsz is, és te nem fogsz a tengerbe hajítani, drága barátom, mert könnyebb a szenvedés, ha legalább közönsége van. Közönsége leszek tehát elmúlásodnak, amely ezáltal bizonyára jobban sikerül, mint a teljes magányban; mert az érzelem a fontos, mindegy, hogy miféle. A gyűlölet irántam, igaz barátod iránt, ösztökélni fog, és bátrabbá tesz téged, szárnyat ad lelkednek, tiszta és meggyőző csengést biztosít jajgatásodnak, rendszerezi végvonaglásaidat, és rendet teremt utolsó perceid mindegyikében, márpedig ez nem kevés… Ami engem illet, megígérem, hogy keveset fogok beszélni, és nem kommentálok semmit, mert ha másképpen tennék, akaratlanul is összezúzhatnálak módfeletti barátságommal, amelyet nem bírnál elviselni, hiszen őszintén szólva, pocsék egy jellemed van. De én ezt is megoldom, mert jósággal válaszolva gonoszságodra, megsemmisítelek, és ily módon megszabadítalak önmagadtól; és ismétlem, minderre a barátság késztet, nem holmi elfogult megítélés, hiszen őszinte rokonszenvem ellenére tisztán látom természeted rondaságát… — E szavaknál Automáté váratlanul kitörő diadalordítása szakította félbe.

— Hajó! Hajó!! Hajó!!! — rikoltozott a robot eszeveszetten, felugrott és fel-alá kezdett rohangálni a parton, köveket dobált a vízbe, teljes erejéből hadonászott, és főképpen torka szakadtából ordítozott, míg teljesen be nem rekedt — egyébként fölöslegesen, mert a hajó egyenesen a sziget felé tartott, és már le is bocsátotta a mentőcsónakját.

Mint utóbb kiderült, Automáté hajójának kapitánya még az elsüllyedés előtt segélykérő rádiójeleket adott, aminek következtében hajók sokasága kutatta át az egész környéket, s az egyik éppen erre a kis szigetre indult.

Mikor a tengerészekkel megrakott csónak a sekély parti vízre siklott, Automáté először egyedül akart beugrani a csónakba, de rövid gondolkodás után visszafutott Enjáminért, mert félt, hogy a fémgolyócska kiabálni kezd, a jövevények meghallják, és ez kellemetlen kérdésekre adna alkalmat, sőt műbarátja talán még vádaskodásra is vetemedne. Ennek elkerülése végett felkapta Énit, és mivel hamarjában nem tudta hová rejteni, visszadugta a fülébe.

Az üdvözlés és hálálkodás ömlengő jelenetei következtek, miközben Automáté nagyon lármásan viselkedett, mert félt, hogy valamelyik tengerész meghallja Éni hangocskáját. Műbarátja ugyanis egész idő alatt beszélt, ilyesmiket hajtogatva: — Nahát, ez aztán igazán váratlan fordulat! Pedig az esély egy volt a négyszázezerhez… Te aztán szerencsés fickó vagy! Remélem, viszonyunk ezek után kitűnően alakul majd, annál is inkább, mivel semmit sem tagadtam meg tőled a legnehezebb órákban, azonkívül diszkrét vagyok, és ami elmúlt, borítsunk rá fátylat!

Amikor hosszú hajózás után partot értek, Automáté némi csodálkozást keltett környezetében azzal a mindenki számára érthetetlen óhajával, hogy sürgősen el akar látogatni a közeli vasgyárba, ahol nagy gőzkalapács működik. Azt mondják, a vasműlátogatás közben elég különösen viselkedett, odament tudniillik az óriási csarnok acélüllőjéhez, és teljes erejéből rázni kezdte a fejét, mintha az agyát akarná a fülén át belerázni odatartott tenyerébe, még fél lábon is ugrált, de a jelenlevők úgy tettek, mintha semmit sem vennének észre, mert úgy vélték, hogy a szörnyű veszélyből nemrégen megmentett hajótöröttnél bízvást előfordulhat némi hóbortos különcködés, hiszen lelki egyensúlya érthető módon megingott. És valóban, Automáté később sem tért vissza régi életmódjához, hanem furcsa hóbortok rabja lett.